Szatmárnémeti előtt képen vág a nyomor: mezítlábas cigánygyerek gyönyörűen arányos lábfején nemes bevonatot képez a por… – Bánhegyi Gábor erdélyi riportsorozata.
Nagyobb forgalomra tervezték valaha az átkelőt, idegenül kongunk az épületek által gyengén szabdalt térben, tévedésből hamarabb fékezek, balra a bódéban háttal ülő nő, lustán felénk fordul. Ezek meg milyen hülyék már ezek, hogy itt álltak meg, minek, amikor nem is itt kell, hanem ott, de ezek olyan ostobák, hogy nem is tudják a nyilvánvalót, valami ilyesmit gondolhat, mert csak végigseperteti szemét rajtunk, nem hosszú az autó, hamar végez a szemlével és úgy gondolja, pont elégséges információ, ha visszafordul és telefonál tovább, számunkra semmire se jó háta jelzi, itt sok dolgunk nem lehet és ekkor már sejlik is a távolban a másik sokfolyosós épületsor, talán próbálkozzunk, bár innen az is csakúgy néptelennek látszik, de a közeledő perspektíva kiemeli az épület előtt görnyedten ülő szolgálatos (reggel hat van, korán indultunk hiszen), mit dúdolhat vajon magában ily órán („nekem a kezdet, neked a vég”, vagy cseréli vajon a személyes névmásokat), ami a kohászvárosban felnőtt gyerkőcnek a műszakváltást jelzi csalhatatlanul, ilyenkor az egyes busz már bekanyarodott a gyár felé, letérve a korábbi és későbbi egyenesről, hogy műszakból/ba szállítsa az akkor még biztos egzisztenciát, megélhetést, balatoni nyaralást remélhető munkásosztályt, valamint a nulladik órára igyekvő diáksereg távolabb lakó részelemeit. Fáradtnak tűnik mindenesetre, mint aki vagy aludni vágy, vagy még nem kelt egészen, az erőszakosnak nem nevezhető motorzajra eltérő egyenruhát nem csupán nőiessége folytán viselő társa is kisétál ráérős, ruganyos léptekkel lép fel a betonszigetre, hivatalosra igazítja arcát, számára áthaladó néhányak vagyunk a nagyon sokból, talán valamikor még számolta is, fogadalmat téve, a tízezrediket titokban megcsókolja (előtte tízzel már narancsos tiktakokat morzsol kemény, repedések nem szabdalta metszőfogaival, atyai örökség, a jó öreg még hatvanéves korában is őrlőfoggal bontotta a zöldüveges borsodit, errefelé ennek van nagy hagyománya, a barna üvegesben nem érik annyira a sör, tartják a helyiek és hiszik is ezt erősen), aztán már az első hét után feledte fogadalmát, fájó vádliját masszírozta a röpke szünetekben, egy nagy massza volt minden szolgálat, sziszegő kamionsofőrökkel az anyagában lyukacsos atlétájukban is csípős-csatakosra izzadva, beijedt kezdő cigi- és pálinkacsempészekkel, fölényes életcsászárokkal, gyerekeiket megfékezni hasztalan próbáló vasárnapi turistákkal. Hivatásszerűen végigmustrál, szertartásosan mantrázza keresztneveinket, mintha választ várna, parancs!, ugrottam ilyenkor vigyázzba örök honvédként közel három évtizede (Papp hadnagy egyszer azt álmodta, elő akarnak léptetni őrvezetőnek, hajnali háromkor átszelte a tiszti lakótelepet, felkeltette az őrnagy elvtársat és szíve szerint Jézus lábára is feleskette volna a tüzérdandár vezérlő fejedelmét, így csak kicsit nyugodott meg, amikor kiderült, mégsem, mi tagadás, nem szeretett Papp hadnagy a barkochbázásunk óta, amikor hasztalan próbált megfejteni egy magyar kortárs írót, a lányok nem nyugatias műveltségéért szerették), most azonban nincs ok a vigyázzba ugrásra, biztató lenne a napsugaras hajnalon egy kósza kis mosoly akármelyik fáradt szolgálatostól, de csak egy útbaigazításig hajlandóak kommunikálni. A benzinkútnál, válaszolja a görnyedt üléséből görnyedt állásra váltott férfi és csak valahol Dézsnél tudatosul, ketten összesen öt szót mondtak a határnál, nem mintha ennek bármi jelentősége lett volna, csak ott lehetett egy picit ellazulni, hogy itt már nagyon eltévedni nem lehet, pedig még dzsípíeszünk sincs (a mi autónkban – többes értelemben is – nem szériatartozék és a luxusadót eddig sikerült elkerülnünk egészen pórias okból), hát volt idő kicsit másra is gondolni.
Például arra, hogy az önmagát zenésznek tartó ismerősöm mondta pár éve, „onnan tudod, hogy Romániában vagy, hogy meglepően jók az utak, autópályájuk alig van, de a főutak nagyon faszák”. Valóságtartalmát hittem is, nem is, hirdette már honlapján, három tagú együttesük túl van 500. koncertjén, amennyiben a „tedd már be azt a cédét öcsém, ott van a kis papíron a sorrend, a hármas nótával kezdünk, kösz szépen!” félpléjbekk haknikat a falunapokon és az erdélyi diszkókban lenyomott húszperces itt a számla, hol a lé bulikat beszámoljuk, akkor kijön az a szám, büszkén öleli csaját, öt éve élnek együtt, még mindig nem meri előrevenni szólóénekesnek, azok változnak évről-évre, a vokalista marad, szóval nem kell feltétlenül szentségnek venni minden szót, egy kis laza belső hümmögés maradhat. Haverságunk kissé megkopott ugyan, de az utakról szóló akkor még ellenőrizetlen állításai Nagybányáig nagyjából cáfolhatók. Szatmárnémeti előtt képen vág a nyomor: mezítlábas cigánygyerek gyönyörűen arányos lábfején nemes bevonatot képez a por, féllábszárig érő rongyos nadrágja felett foltos fekete zakó, anyjától csórt hajfesték miatt vörösbarna bozontja zsírtól fénylőn mered a levegőbe, utoljára dinnyét ehetett, a majdnem fülig érő vízárok az arcát borító halvány porpartok között erre utal halványan, sokat látott szembogara szakértően végigmér, „ez se ad semmit” látszik abban, hogy szeme útja a lendületet pillanatra sem megtörve szalad vissza az országútra, mintha várhatna onnan bármit is. Ez a kút nem az a kút – magyarázza tört magyarsággal a határtól háromszáz méterre a kezelő (négyszáz kilométerrel onnan keletre Marosban és a Hargitán jobban szeretik és őrzik a magyar nyelvet), négy és fél kilométerre taksálja azt a kutat, amelyre a határőr utalt, mikor az úthasználati díj lerovásának lehetőségéről érdeklődtem.
Nagybánya után azonban mintha tényleg elhagytuk volna Magyarországot. Sima útszalagok, alig surran a gumi az aszfalton, a lengéscsillapítók aprókat pihegnek a gázburokban. Szélesebb itten az út – jegyezzük meg mindahányan, a sietősek elől a helyiek lehúzódnak, menj, mi ráérünk, mi itt másként bánunk az idővel, éljük azt. Szelíden terel az út, hagyják a hegyek, felfussunk rájuk, hogy a tetőre érve megmutassák völgyeiket, nézelődünk, szép ez bizony, akármilyen országnak is hívják.
758 útikönyv, térkép kedvezménnyel:
