Áldott legyen a szkepszis, s áldott legyenek azok is, kik az igazság és jóakarat nevében átvezetik képzettársaikat az információs társadalom sötét kanyonján, ahol a test valója csak másodlagos. (Kémeri Attila írása a Test a lelke mindennek című Librarius-esten hangzott el májusban, azRS9 Színházban.)
Az asszociatív elmével megáldott ember járta nagyvárosi ösvényt mindkét oldalról szegélyezi, a hamis próféták és hírcsinálók által festett, rejtett tartalmú feliratok zsarnoksága.
Tényleg, vajon megy-e a világ előrébb a feliratgazdák vagy a sztájliszt-diktátorok tevékenysége által? Vagy mire jó az, amikor képzettársainkkal szótlanul artikulálunk, vagy artikulálatlanul hallgatjuk mások üvöltését, képeket írunk, fénnyel festünk, betűt vetünk?
A glanc- és glamúrtanácsadókról jut eszembe, ugyan kérdezzük már meg azt is, megy-e előrébb a világ bármi egyébtől – például attól, hogy különféle ruhákat hordunk – színeseket, mindenféle cafranggal súlyosbított nem funkcionális darabokat, fölöslegesen egyedieket. Elfedjük a testet, rejtjük a húst. Előrébb viszi-e a világot, hogy itt mindenkinek más frizurája van? És ki mondja azt, hogy haladni kell, és egyáltalán, és hogy merre van az előre?
Gondoljátok el, ha most, öt perc múlva lebombáznák – de szó szerint – szeretett falanszterünket, Pestet, akkor hajnalban, amikor a hamufelhő takarta nap próbál felkelni, azt hallanák a túlélők, hogy valahol a romok közt egy anya énekel megtalált gyermekének.
És holnap kora reggel egy kislány már virágokat és napocskát rajzolna a rádioaktív porba. Aztán éhesen sírna, vagy meztelen táncolna, mert az atompörkölő megette a ruháját.
Azt hiszem, természetünkből fakad, hogy először kezdenénk valami értelmetlent, haszontalannak tetsző – világot előre nem vivőt – alkotni, mint romeltakarítani.
Jellemző, hogy a civilizáció – az unásig mantrázott fejlődés – olyan társadalmakat hozott létre nyugaton, s hoz létre napjainkban keleten is, és most már szinte mindenhol, amelyekben a természetünkhöz legközelebb álló dolgok felvállalásához, műveléséhez bátorság, nonkonformizmus szükséges.
Minden tiszteletem azoké, akik mernek és képesek haszontalan dolgokkal fárasztani testüket. Énekelni, táncolni, a világot – dehogy a világot, inkább a rendet, a rendszert előre nem vivő valamit létrehozni, azt közszemlére tenni – önön haszontalanságukat perverz módon pellengérre állítani. Vállalva, hogy nem hagynak maradandóbb nyomot, mint egy vizes lábnyom a masszázsszalon tusolójában.
Ilyesmik jutottak eszembe, két éve, amikor megtudtam, hogy egy ma már a hétköznapjaink részévé vált testformáló műfajnak, a masszázs és tetoválás művelői és fogyasztói által felhagyott helyiségekbe költöznek a Szegedi Művésztelep alkotói és alkotásai. Mindössze két órára, ennyi ideig volt nyitva a tárlat, ennyi időre tették közszemlére munkáikat. Nem hatásvadászatból találták ki a rapid-tárlatot, egyszerűen nem jutottak máshol kiállító térhez, s itt is csak aznap estére tudták megoldani a kiállítást. Szerettem az elszántságukat, a bátorságukat, hogy mit sem törődtek azzal, hogy több heti munkájuknak ennyi jutott térből és időből – nem nyavalyogtak. Kiálltak és kiállítottak.
Szép és egyáltalán nem ciki párhuzamokat láttam ebben: képzőművészeti alkotások nézése nem más, mint a retina masszázsa. Ilyenkor a mindennapi képektől eltérő ingerek érik az elgémberedett látókérget. Valahogy úgy, mint izmainkat és ízületeinket a masszázs alatt.
Tetszett, ahogy ezek a bátor és szép emberek leszarták a glamúr- és glanc-magazinok üzenetét. Ideáikat hátukra véve test- és lélekjavító öniróniával néztek szembe a méretes üvegkirakatokról rájuk meredő, a masszázs szaloni időkből hátra maradt testi-lelki javakat ígérő giccses tipográfiájú feliratokkal.
Jut eszembe, valami hasonló élményben volt részem Komáromban május elején, ahol a Mediawave nevű filmes-zenés öt nap csinálói a rendkívül színvonalas és barátságos összművészeti fesztivált úgy is hirdették, mint kultúrwellness és együttlét, valamint jazz-jacuzzi és etnoszauna, fényíró aromaterápiával.
Egészségünk és józan eszünk ügyében továbbra is keressük az ilyen hősterápiákat! Ne feküdjünk a hamis agyköpölyözők alá, ne dőljünk be csí-magnetizáló sámánoknak. Magam is az ilyen húsból és vérből vett legvalódibb akcióhősöktől nyerem a bátorságot, erőt és hangot hogy túlordítsam a stílus-pederaszták nyafogását és a hírgyárak dübörgését:
Áldott legyen a szkepszis, s áldott legyenek azok is, kik az igazság és jóakarat nevében átvezetik képzettársaikat az információs társadalom sötét kanyonján, ahol a test valója csak másodlagos. Ahol a lelkek és igék gazdái azt üzengetik, sugdossák, harsogják: jól kell kinézned a képernyőn és a képernyő előtt is. És ezt az előnyös külsőt persze, csak ők tudják neked kölcsönözi. Persze, kölcsönözni. Már ettől a szótól is kiráz a hideg, a pisztolyomhoz kapok. Mint a bank, bazeg. Amit a bank, meg a pénzen vett szépség ad, az sosem lesz a tiéd.
Tudjátok mit, akkor már inkább egy szál ronggyal a seggem körül fohászkodom, hogy éles maradjon szemem a marketológusok és ízlés-nácik által sűrített homályban!
És majd megtudják, hogy az én nevem Kapitány, avagy Piszkos Freud, amikor a test kínjainak fölülmúlhatatlan élménye lesújt. Rájuk.
Minden könyvre találsz kedvezményt,
ezekre nagyon sokat, nézd meg, oszd meg:
