Konferanszié: Borszéki Boglárka írását, lánya, Németh Flóra olvasta föl, aki az érettségire készülve nem árulta el, lesz-e köze később a bőrdíszművekhez.
Elhangzott a májusi, Test a lelke mindennek című Librarius-esten.
A testemet sárgás árnyalatú fehér bőr borítja, de nem fedi el.
Az, a ruha dolga.
Bőrben csak meztelen vagyok, ami az életfontosságú szerveket és szervrendszereket választja el a külvilágtól, annak ökoszisztémájától, mikrobiológiájától.
Így húz természetes határt az egymással meg nem férő organizmusok békés együttélése érdekében.
Értem.
Értünk.
Azért, ami minden élőlényben közös:
A túlélésért.
Mindannyiunk túléléséért.
Olyan formájú, mint a testem, de nem valami rossz szabóságból,
mindenhol éppen passzol,
az ujjak között,
a körömágynál,
a fülem tövénél,
vagyis mindenütt, ahová még a Teremtő keze is nehezen férhetett be, amikor az embert foltozta össze.
Felszív és kilök.
Minduntalan dolgozik, feladatait öntudatlanul végzi.
Szándéka viszont van: Időként elpirul. Lehűl. Megpuhul. Felkeményedik.
Engem jelez.
Mindig.
Nem rejtőzhetek.
Redői vászonként elsimulnak, vagy gyűrődnek, mint a kapca, az arcomon, riadt, kedves vagy érdeklődő tekinteteket vonva felém.
Kapcsolatokat alakít ki.
Nem kérdez. Megteszi.
Hagyom, hiszen viselhetem. Ennyit megérdemel.
Megmosom.
Érdekből ápolom, hogy használhassam.
Hogy ő szeresse megérinteni. Hogy ő szeresse megcsókolni. Hogy ő tudja, hogy ezt rajta kívül senki más nem teheti meg.
A bőrömön keresztül tudatni vele, hogy elfogadom. Az, a mi igazi beszélgetésünk.
Az értés, ahogy megszületik az érintésben.
Benne őrzöm magamat neki.
Díszem és jól tartott szolgám a bőröm,
ez a sárgás árnyalatú fehér emberszövet.
