Haklik Norbert novelláinak magyar, lengyel, szerb, német szereplői egy fantasztikus, a mainál jobban összetartó Közép-Európában élnek. (Bakos András e-könyvismertetője)
Haklik Norbert újból kiadott novelláskötete, A Mennybemeneteli Iroda és más történetek az első e-könyvem. Kisebbik fiam fölrakta a tabletjére, beállította nekem, megmutatta, hogyan lehet lapozni: úgy gördül a szöveg, mint a diavetítőben. Érdekes volt, hogy ezt pont ő mutatta meg, mert régen sokat vetítettem neki és a bátyjának. A Toldi volt a kedvencük, amelyről pedagógus ismerősöm azt mondta, azért kár, hogy dián is kiadták, mert a gyerek így készen kapja a képet. Ez ugyanannyit ér, mint a rajzfilm: lehet, hogy szép, de nem serkenti a képzelőerőt.
Haklik e-könyve azonban serkenti, az enyémet talán most amiatt is különösen, hogy a diaszerűség élménye a tekerés miatt adott, kép meg nincs, pedig ilyen mondatokat lehetne illusztrálni, szegényítve a belső képalkotó tehetséget, hogy „négy napig szeretkeztek egyhuzamban, evés és alvás nélkül”, vagy épp „…belátták, hogy nincs mit tenni; ezután már örökké ott fog állni a város közepén ez a bizarr remekmű: Béla felhőkarcolónyi, kékeres, meredt fasza.” Ez az aspektus majdnem mindegyik novellában előkerül. Nem csoda, hiszen amikor ez a kötet megjelent, még hagyományos könyvként, a szerző 22 esztendős volt, épp elvégezte a tanárképzőt. A hang viszont mégis az öreg, régi magyarokét idézi, Jókaiét, Mikszáthét, s a sorok között ott ragyog a magyar anekdotakincs aranyfedezete. Egy régi hungaricában is olvashatnánk akár a sajórédicsi Puporka Ottokárról és nejéről, akik megnyitották „a világ első és egyetlen Mennybemeneteli Irodáját”, de ebben inkább az volt a váratlan esemény, hogy „a tulajdonosok felhagytak addigi kereseti tevékenységükkel, ami Puporka úr részéről a szeszcsempészet, hitvese esetében meg a kurválkodás volt.” Ha ehhez az e-könyvhöz is illatot lehetne választani, én a régi kalendáriumokét ajánlanám. Erre a hagyományra, mint betonfundamentumra, épít is Haklik, olykor már a címben: „Történet Szeg faluról, Daróczi Jenőről, aki Szegdobossá tette, a zeneszóról, ami lakóit vidámította, a solymász lányról, aki benne élt és halt meg kettőször is, és arról, hogy miként hat a házasulandók egészségére a ragadozó madarak közelsége”. Az elbeszélő pedig tényleg mindent pontosan tud: „Az igazság persze egészen más. Olef Heiningen a szomszédos faluba indult, pipadohányért, ám útközben nagyon elfáradt. Stoppolni kezdett, de nem a megfelelő kocsit intette le. Az ördög vitte el.” És közben az irónia és az a távolság, amelyet a szerző tart a hőseitől – olykor egy-egy szóval, vagy tájszóval, például a „böcsülettel” –, egyedi. Máskor meg, amikor a hős maga az elbeszélő, a szenvtelenség jellegzetes: „Emlékszem, amikor anyám egy éjjel felébresztett, kezembe baltát adott, és apám ágyához vezetett; én zúznám be a fejét, hisz kiskorú lévén törvény s bírák előtt ártatlan vagyok. Persze nem tettem eleget a kérésnek, heveny bőgésbe kezdtem, s ezzel a dolog el is lett felejtve.”
Abból az internet előtti időből, amikor Haklik debütált ezzel a kötettel, rémlik olyan kritika, amely a mesélőkedvet és -tehetséget dicsérte, de érzékeltette, ez még nem minden, és hogy kell jönnie később még valaminek, amitől utólag majd komolyan vehető ez az indulás. Nem tudom, most, 15 évvel később jobban látszik-e, mint akkor, de szerintem érdemes fölfigyelni arra, mi minden köti össze ezeket a magyar, lengyel, szerb, német vagy dán közösségekben játszódó felnőttmeséket. Egyrészt a meghatározhatatlan idő: mintha az 1700-as évek közepén járnánk – a Köldöknyakú Mikoláj és a szentszőlők című novellában például az áll, hogy mindez az ezerhétszázas években történt – de aztán másutt, hasonló levegőjű mesében egyszer csak szálloda épül. A már idézett hosszú című novella egyik legfontosabb szereplője, a dobos szeszfőző vállalkozása révén olyan figurává válik, mint amilyenek a mai fekete autós, felnyírt tarkójú újgazdagok. A frissen levágott disznó belsejében melengetett gyereklány, az egymással – asszonyokkal és gyerekekkel is – kegyetlenkedő rutovánok és vrakubárok története pedig egyértelműen a délszláv háború allegóriája.
Ami ezt az első pillantásra bábeli kavalkádot illeti, egy makói helytörténeti gyűjtőnél látott régi képeslap jut eszembe, amelyet az első világháborúban sokszorosíttatott a monarchia hadserege az analfabéta katonák számára: „Egészséges vagyok, jól érzem magamat!”, ez állt rajta, a birodalomban beszélt összes nyelven. Nem kellett ráírni semmit, csak a címet, s talán az otthoniaknak is magától értetődő volt, hogy ez már egy ilyen sokszínű világ. A Haklik-kötetben a bajor faluba vetődő idegennek tulajdonított különös jelenségek egyike, hogy „az évtizedek óta tolókocsiba kényszerült Hans Kaufmann moldvai csángó táncokat kezdett lejteni”, és mintha mindenki rögtön tudná, miféle lépések ezek. Az olvasó nem tudja eldönteni, tényleg létezett-e a kötetben megjelenített kollektív – globális – tudás és tudat, de az a meggyőződés alakul ki benne, hogy ha már többé-kevésbé tényleg hasonlít az arcunk, nevünk, ruhánk, régi házunk, gyümölcseink íze, kegyetlenségünk és bumfordiságunk, szerencsétlenségünk, egy sor rejtélyünk és titokzatos természeti jelenségünk, vagy egymás iránti bizalmatlanságunk, mégis lehet még néhány lényeges hasonlóság, amiről nem tudunk, ami közös boldogulásunk záloga – és jó ebben a hitben elmerülni, a végítéletig. Haklik kötetének címadó történetében pontosan megmondják, ez mikor következik be. A helyiek csalónak gondolják Puporkáékat, akik pusztán üzleti megfontolásból világvégét hirdettek, bosszút forralva betörnek a házaspár házába, de a férfit és a nőt holtan találják, már megmérgezték magukat. „Ekkor felharsant az első trombitaszó. Szilveszter éjjele volt.”
(Haklik Norbert: A Mennybemeneteli Iroda és más történetek, Fapadoskonyv.hu Kft., Szerkesztő: Temesi Ferenc, Borító: Rimanóczy Andrea. 1190 forint)
Könyvújdonságok kedvezménnyel:
