A kiállítás nagy alapossággal teszi a Schiele-képek mellé a korai bécsi expresszionisták műveit. Ebből is kitetszik, mennyire kiemelkedett festőtársai közül ez a mindössze huszonnyolc évet megélt művész.
Béresi Csilla kritikája.
Szorongásosan kitágult szempárral néz vissza ránk Schiele megannyi önarcképén. Ez az önkínzó figyelem – mely egyszerre irányul befelé és kifelé – lehet az értelme egyik titokzatos képcímének, a Selbstsehernek, ami jelenthet önmagát látót, de a látó ént is.
Mire nem jó a nyomor szorítása! A kezdetben megbotránkozást keltő festő jobb híján hagyatkozott a legolcsóbb modellre, önmagára, s a legkönnyebben beszerezhető eszközre, ceruzájára.
Egy tehetség ceruzája azonban világot kanyarint körbe és határoz meg. Az Önarckép ingben (1910) csupán a test körvonalára szorítkozik az üres papírlapon. Ott virítanak ezen az arcon is az elmaradhatatlan piros lázrózsák, mintegy a majdani korai halál előhírnökeként.
A halál rokona Schiele is, akárcsak a röviddel előtte járó, gyakran Bécsbe látogató és ott kiállító svájci Hodler, akinek életművét 2008-ban mutatta be a Szépművészeti Múzeum. Mint Hodler, ő is korán vesztette el szeretteit, apja kamaszkorában halt meg.
Tán a halott apa szelleme kísért a Hasonmás-képeken (Hasonmás II, 1911). A művész önportréja mögött, amely azonban festett maszkként kapcsolódik csak a testhez, hátul sápatag szellemalakként dereng fel a Kaszás figurája. Ám amíg Schiele szembenéz velünk, a Halál üreges szempárja lemondón a távolba mereng. Csontkeze tőle leszakadva nyúl fel, tán hogy elragadja a festő életét… Sok-sok csontkéz ismétli majd az életműben.
A Remeték (1912) szintén sziámi ikrekként egybenövő kettős portréján két fekete csuhás „pap” egymásba fogódzva dől neki ki tudja honnan támadt szélvihar sodrásának. A háttér lengő leplei Hodlert idézik. Táj, világ alig van Schiele képein, legfeljebb ha ólomszürke ég. (E munkák előzménye lehet az az 1915-ös Önarckép, szintén ceruzarajz, amelyen a művész a hátán kinövő púp alatt görnyed.)
Ha nem a halott apa emléke kísért, hát ott az eleven anya. Ha az. Mert az anya-gyermek szimbiózison valaki mindenképpen rajtaveszt Schielénél, egy halálos áldozata feltétlenül van. A Halott anya (1910) gyermeke méhlepénybe-gyászlepelbe burkolózik, egymásra simuló alakjuk Klimtet idézi. Az Anya gyermekével II (1912) kettősén a már világra jött gyermek tágra nyílt szemmel kérdez-csodálkozik rá a világra, széttárt keze mintegy megálljt parancsol… ugyan miféle közeledő veszedelemnek?
Az Újszülött, felhúzott térdekkel (1910) ujjpercei elválnak egymástól, akár egy csontváz csontkeze. Élet és halál elválaszthatatlan, a magzati testtartását még fel nem adott újszülöttön már ott a halál bélyege.
Az ugyanebből az évből való Állapotos nő félreboruló fejével, hatalmas hasával akár el is dőlhetne, nemiszerve kitárul a világra, második szemként, vádlón vagy védtelenül. Megvan persze ennek is az előzménye, Courbet 1866-ös képe, A világ eredete, s gondos kezek odatették a falra Kolig széttárt lábú férfiaktjait is.
Meglehet, a háború zaklatottsága, világégése kellett ahhoz, hogy Schiele aktjai, ha lehet, még görcsösebbek, még kétségbeesettebbek, még állatibban kiszolgáltatottak legyenek önnön testi létezésüknek, létbe vetettségüknek. Az ekkori női aktok harisnyás nőket ábrázolnak, lenyomott fejjel, netán szado-mazo aktus részvevőiként, végképp egyensúlyukat vesztve. Az 1915-ös Térdeplő nő, lehajtott fejjel (Kétségbeesés) kokottja úgy rúgja ki maga alól a lábát, akár egy vad, megbokrosodott ló. Egy másik női akt bütykei, bőrének zöldes-lilás hullafoltjai egy középkori „expresszionistát” idéznek, Matthias Grünewaldot. Még a megszaggatott rongyok nyomorúsága is a helyén van a Szürke inges álló női akton (1913), amely a korai inges önarcképre rímel ugyan, csak itt az ing szélét megtépte valamiféle ismeretlen katasztrófa.
Schielével a háború utáni spanyolnátha végzett, napokkal azután, hogy a Kaszás elvitte feleségét és gyermekét. Hosszan sorolhatnám, ki mindenkinek törte keresztbe az életét a Nagy Háború, vagy terelte egyre tépettebb vásznak felé; itt csak megemlítem Trakl, Gulácsy és Otto Dix nevét.
A kiállítás nagy alapossággal teszi a Schiele-képek mellé a korai bécsi expresszionisták műveit. Ebből is kitetszik, mennyire kiemelkedett festőtársai közül ez a mindössze huszonnyolc évet megélt művész. A falakra kifüggesztett kortársak közül Oscar Kokoschka megfeszülő inú, görcsbe ránduló alakjai, a Veronika kendője vérködös vászna, a Veronika mellkasán átsejlő csontváz-bordákkal, érdemelnek külön említést.
Ahogy szintén külön tanulmány tárgya lehetne az elődök és hatások számlálatlan sora: James Ensor és Munch halálfejei; Freud Álomfejtése és Schnitzlernek a lélek sötét bugyraiba vezető Álomnovellája, ez a bénító, hisztérikus szorongásokkal megterhelt Bécs, amelynek életérzése expresszív művészetért kiáltott.
Képzőművészeti könyvek kedvezménnyel:
