avatar
2013. július 20. /

Az irodalom a szabadság világából táplálkozik – beszélgetés Csuhai Istvánnal

„A szépirodalmat nem féltem az új technológiáktól. Féltem a szabadság korlátozásától, az ún. „centrális erőtér” kialakításának naponta tapasztalható, erőszakos pusztításától, demagóg technokraták napi kártékony ténykedésétől.” – interjú Csuhai Istvánnalcsuhai 1

A Könyvkóstoló irodalmi est vendége júliusban (Gács Annával együtt) Csuhai István kritikus, műfordító, az Élet és Irodalom versrovatának szerkesztője volt. Ebből az alkalomból Böszörményi Gyula készített vele interjút.

Versrovat-szerkesztőnek feltenni a következő kérdést meglehetősen gonosz dolog, de mégis… A 21. század elején kellenek-e még az embereknek a versek?

Igen, akadnak jó néhányan, akik szívesen olvasnak verset, beszélgetnek róluk, maguk is így vagy úgy megpróbálkoznak vele. Sokan vannak a professzionalista költők. Nem többen, és nem kevesebben, mint a korábbi időszakokban, de éppen elegen ahhoz, hogy a vers az általában vett kultúrában kiemelt szerepet kapjon. Az irodalmi iskolázottságot a közvélekedés még mindig elsőrendűnek tartja, a klasszikusokat illik ismerni, az irodalom az érettséginek még mindig az alapja. Amíg ez így marad, addig a vers is, a szépírás is kell. Nem mindenkinek, nem egyformán, nem ugyanaz, nem ugyanolyan dózisokban, de szükség van rá.

Hosszú éveken át a Jelenkor szerkesztőjeként dolgoztál, most az Élet és Irodalom versrovatát viszed. Nagyon más ez a két munka, a két szerkesztőség?

A Jelenkorban végigjártam a szerkesztői szamárlétrát, és végül a legtöbb időt főszerkesztőként töltöttem el. Az ÉS-nél az egyik szépirodalmi rovatot szerkesztem. A Jelenkor heti százhatvannyolc órát igénylő munka volt, olyan időszakban, amikor a lap egzisztenciája rendre kockára került. Nem volt olyan, hogy a kilincset elengedve elfelejtkezhettem volna egy időre az egészről. Egykori főnököm, Csordás Gábor régi, a Holmi és a Jelenkor különbségét firtató kérdésre válaszoló hasonlatát továbbfejlesztve: Pécsett egy szimfonikus zenekart vezényeltem, ahol néhány nagyszerű mester és sok tehetséges fiatal játszott. Az ÉS-ben, egy párjanincs országos nagyzenekarban az egyik szólamért felelek. Az elmúlt egy-két évben azon vagyok, hogy minél több fiatalt vonjak be ebbe a szólamba, és játsszon lehetőleg mindenki, aki jó a hangszerén.

Milyennek látod a mai magyar líra helyzetét? Van-e elég olvasó, tér, ahol a versek megjelenhetnek, és vajon járkálnak-e közöttünk olyan jelentős költők, mint a ma aranykornak tűnő 1900-as években Ady, Radnóti, Babits voltak?

A kortárs irodalom nagyon furcsa világ. Valakivel ma fut a szekér. Évente jelennek meg a kötetei, a lapok, folyóiratok szívesen közlik, munkáját kritikai elismerés övezi, megkap minden lehetséges díjat, elismerést; de sosem tudhatjuk, hogy az idő őt negyven-ötven év múlva a mai helyén hagyja vagy kirostálja-e. A kortársság nagyon megtévesztő perspektíva. Pontosan látható, hogy nagyszerű, nem is olyan rég még velünk együtt élő írók – Weöres, Csorba, Jékely, Kálnoky, Nemes Nagy, Határ Győző és rengetegen mások, Mészöly is, Ottlik is – haláluk után a pokolra kerültek. Aztán volt, aki elindult onnan újra felfelé, talán ott is van már a purgatóriumban. Ám hogy ebből a nagy nemzedékből, az 1910-es években születettek közül ki jut majd a paradicsomba, az még mindig megjósolhatatlan. Akiket megemlítettem, ők azért bizonyára negyven-ötven év múlva is az irodalomtörténeti kánon részei lesznek. A kortárs irodalom világa megvan, megvannak a nemzedékei, az irányai, megvannak még az intézményei is, megvannak a kiemelkedő alkotói, és talán még az olvasói is megvannak. De hogy ebből mi marad látható 2050 körül, azt nem tudom.

Hétről hétre arról kell döntened, hogy az ország legjelentősebb (ha nem az egyetlen) közéleti és irodalmi hetilapjában kinek a verse jelenjen meg. Hogy bírsz el ezzel a nem csekély teherrel?

Nem fogom fel tehernek, és mivel sok publikációs lehetőség van, nem is akarom ezen sokat törni magam. Senkiről nem érzem úgy, hogy elvágom valamitől, ha történetesen nem közlöm. Ha nem közlöm, el tudja vinni a verseit máshova, az internettel ezek a lehetőségek még tovább bővültek. Mióta az egykori kényelmes 32 oldalas változatról vissza kellett állnunk a 24 oldalasra, az én helyzetem is nehezebb lett – azelőtt egy-két rövid verset el tudtam helyezni a prózában, szöveg közben; ma erre nincs lehetőség. Így aztán azzal kell számolni, hogy évente 80-90 szerzőtől tudok verset közölni, a legtöbbektől évente egyszer, néha kétszer, pedig a jelentkezés, a vágyakozás, a szándék ennek a többszöröse. És itt ugrunk vissza az előző kérdéshez, mert 2050-ben valaki erre biztosan a szememre fogja vetni, hogy de hiszen 2013-ban nem is volt 80-90 költő a magyar irodalomban. Igen, tökéletesen tisztában vagyok ezzel. Csakhogy a piramis csúcsa is csak akkor látszik, ha az építményben az összes többi kő benne van, ott van a helyén, és tartja a legfelső egy-két-három követ.

Miért fontos (ha az) korunk Európában élő emberének verset olvasnia?

Mert a vers a világ legtökéletesebb irodalmi párlatát, kivonatát tudja nyújtani, általában pusztán azzal, hogy kitalálójának egy kicsire szabott formai térbe kell belehelyeznie valamilyen mesterségesen előállított nyelvi leleményt. Ennek a folyamatnak a visszakövetése, a vers olvasása nagyon jó dolog tud lenni.

Valaha szinte minden újság postaládája folyamatosan tömve volt beküldött kéziratokkal. Úgy tűnt, mindenki ír verset és a legtöbben publikálni is akarnak. Te az ÉS-nél hogy tapasztalod, változott-e a helyzet, s ha igen, merre és miért?

Egészen biztosan kevesebb vers érkezik ma, mint tíz évvel ezelőtt érkezett, vagy mint amennyi húsz-huszonöt éve érkezhetett. Az irodalom művelése ma nem olyan egyedülálló kulturális minta, mint amilyen az 1960-as évektől volt; versenytársai akadtak, a kreativitás ma már millióképpen levezethető, nem feltétlenül kell végigvárni egy vers megjelenését nyomtatásban. Leginkább ennek tudom be a változást.

Mivel kritikusként is dolgozol, adja magát a kérdés: van-e manapság súlya a könyvkritikának, s ha igen, mi az elsődleges szerepe, feladata?

Sokfajta kritikai beszédmód van, a recenziótól a szaktanulmányig, ezek sokféle helyen jelennek meg, a napilaptól az internetes felületeken át a tudományos kiadványokig, sokféle formában, a tartalomismertetéstől az értelmezésen át a pamfletig. Csak a magam nevében szeretnék beszélni: én olyan zsurnálkritikát írok, amelyik azt tartja szem előtt, hogy kedvet hozzon az olvasónak az olvasáshoz, adja meg a tájékozódásához a legfontosabb támpontokat, közvetítse valahogyan a művet, aminek az ürügyén íródik. A 17 éves kezdő ugyanúgy találjon benne használható információt, mint az akadémikus — még ha nem is ugyanazt. Mindannyian olvasók lettünk valahogy, mindannyian rá szoktunk találni váratlan könyvekre és írókra; én kritikusként ezt tartom a dolgomnak, hogy segítsem ezt a rátalálást.

Köztudott, hogy az írott szón kívül a szobrászat és építészet is érdekel. Amerre csak jársz, fényképeket készítesz és rövid leírást mellékelve, közkinccsé teszed azokat az interneten. Mi vonz a szobrokban, régi épületekben, s miért tartod fontosnak, hogy akkor is ismerjük azokat, ha épp nem a lakásunk előtti parkban állnak?

Szívesen fotózom, és a szobrok is, az épületek is hálás téma. Soha egyik sem szólt még vissza, hogy ne fényképezzem, egyik sem kérdezte még meg, hogy miért fényképezem, kinek fényképezem, mennyi pénz fog neki járni, ha én lefényképezem őt. A fotóimat annak idején egy nemzetközi fényképmegosztó weboldalra tettem fel, a képekhez angolul írtam magyarázatokat, hiszen azt akartam, hogy minden odavetődő megértse, mit lát a képen, miért fontos az a ház vagy az a szobortöredék, bárhonnan érkezzen. Lényegében ezt a magyarázó éthoszt őriztem meg később a Szoborlap, újabban Köztérkép nevű, szobrokat gyűjtő közösségi oldalon vagy a saját blogomon is, ahol most leggyakrabban publikálok ilyesmit.

Hogy látod ma, 2013 nyarán a magyar líra, és tágabb értelemben a magyar irodalom és kultúra helyzetét és jövőjét? Szerinted is veszély fenyegeti a szépirodalmat az internet, az e-book és egyéb modern médiák irányából? S ha nem onnan, akkor merről?

A szépirodalmat nem féltem az új technológiáktól. Féltem a szabadság korlátozásától, az ún. „centrális erőtér” kialakításának naponta tapasztalható, erőszakos pusztításától, demagóg technokraták napi kártékony ténykedésétől. Az irodalom, és általában minden művészeti tevékenység a szabadság világából táplálkozik, onnan szerez inspirációt, ösztönzést, még az elnyomattatás időszakaiban is. A magyar továbbá kis nyelv, még egy nagyszerű, az elit irodalom körébe tartozó regény vagy egy népszerű verseskötet sem képes annyi példányban elkelni, hogy üzletileg ez értelmezhető legyen. Amikor az óhatatlanul elkövetkező széthullás után ezt az országot újra össze fogják rakni, és elkezd újra a szabadság közösségei után futni, erre is figyelni kell majd.

FOTÓK: Csuhai István FB oldala és Könyvkóstoló estek
Vers minden mennyiségben az Írók Boltjából

Megosztás: