A Tamikrest együttes fiatal tagjai menekültként verődtek össze egy kidali táborban. Nevük azt jelenti, „koalíció”, s ez egyben stilárisan is érthető, hiszen zenéjükben a rock, a rap és az arab popzenék befolyása istetten érhető, azaz a „sivatagi bluesban elkezdődött a jövő”.(A MűPa májusi zseb-programfüzetének ismertetője) Libisch Károly írása.
2013. május 25.-én a Művészetek Palotája Fesztivál Színház esti fellépője egy messziről érkezett, de már Európában is népszerű csapat, a Tamikrest volt. A frankofón Afrikából, pontosan Mali jelenleg is polgárháború sújtotta északi feléből, Timbuktuból érkezett együttes most európai turnéján – és először – látogatta meg hazánkat. Az Ousmane Ag Mossa (ének, gitárok), Aghaly Ag Mohamedine (dzsembe – amely egy derékra-kötött, kézzel ütött, lábközé-vett, kongaszerű-hangú dob -, ütőhangszerek, ének), Paul Salvagnac (ritmusgitár, vokál – ő volt az egyetlen európai a zenekarban), Cheigh Ag Tiglia (basszusgitár, vokál), Wonou Walet Sidati (ének, csujogatás – ő volt a fellépők egyetlen hölgytagja) és Ag Ahmed Salim Ibrahim (dobok, lopótök) felállásban fellépő zenekar 10 számot játszott el a mintegy 70 perces programján, majd 1 ráadást is adtak.
A zenekar magja még múlt század végén kialakult, amikor Ousmane és Cheigh egy tinzai iskolában összebarátkozott, és zenélni kezdtek. A polgárháború hullámai őket sem kímélték: többször, majd 2002.-ben végleg menekülni kényszerültek. Kidalba, Mali észak-keleti részébe keveredtek, ahol már tudatosan felvállalták – az akkor már nemzetközi karriert befutott Tinariwen együttes példája nyomán (ők 2011-ben még egy Gramy-díjat is kaptak!) – a tuareg zenei hagyományokat. 2006.-ban egy francia színházi csoport fesztivált szervezett a városban, melybe bevonták a helyi zenészeket is. Ekkor merült fel a Tamikrest megalakítása.
2008-ban részt vettek a Fesztivál a Sivatagban rendezvényén, ahol összebarátkoztak egy ausztrál zenekarral (Dirtmusic). Az ő segítségükkel indult karrierjük. Érdekességként talán érdemes megemlítenem, hogy az idei Mediawave-fesztivál (Komárom) zenésfilm-fődíját a 2011-es fesztiválról készült – Woodstock in Timbouktu – Die kunst des winderstands {Woodstock Timbuktuban – Az ellenállás művészete} című német – film nyerte.
Itt volt tehát az este, ahol a Fesztivál szinház szinpadán, durván félházas érdeklődés mellett, megjelent egy – amúgy 2 zenekari tag burnuszos öltözéke ellenére is – hagyományosnak látszó rakzenekar. Dobszerkó, gitárok, 2 dobos. Talán mondanom sem kell, hogy a megszólalásuk is eléggé beleillett a képbe…
Mielőtt még megkísérteném a lehetetlent – azaz egy hangzó művészi tevékenységről szóbeli beszámolót adni! – , talán nem érdektelen néhány fogalmi tisztázás sem. Mert hogy a zsurnaliszták a zenekar stílusát sivatagi blúszként definiálták, az számomra túl pongyola meghatározás. Nekem a blúsz{blues} kifejezéshez a kötött ütemszámú (12, 16) és harmóniailag is meghatározott (Tonika-Domináns-Subdomináns) képlet szerint rendeződő harmóniák folyományát jelenti általában, és nem az itt hallottakat. Ha szigorúan megnézzük, a koncert lényegében alig tartalmazott – legalábbis számomra, aki 1973 óta kifejezetten figyeli a Maliból kihallatszó előadókat, továbbá az etno-folk bít- és rak-stílusokat! – újdonságot. Hallatszott ugyan az a populáris gitárkultúra, harmonizálás, amit a spanyolmórarab közelség és befolyás létrehozott az itt élő népeknél; a Szahara lebegő ingaritmusa, ami jellemzővé teszi ezt a fajta zenét a hallgatóknak (ennek bemutatásához a kölni koncertjüket javaslom meghallgatásra:
Ez az ellenütéses ritmus egyáltalán nem idegen még számunkra sem, hiszen a magyar Kampec Dolores zenekar, vagy az egy időben nálunk gyakrabban megforduló amerikai csellista, Tom Cora és a holland Ex együttes többször is játszott közösen ilyeneket; szóval ez a délibábos, tikkasztó lebegés nem csak a Szahara hangja, bár ott ez népzeneként vagy városi popzeneként is jelen van. (Ajánlom például Maliból Fanta Sacko lemezeit meghallgatni! No, ne az éneket figyeljék, mert az egyáltalán nem tuareg, henem az őt kísérő 2 akusztikus-gitáros játékát, akik a közeli mandika-vidék hatására kora-szerű hangokkal gitároznak. – Kora: pengetős hangszer a mandika-vidéken. – Vagy a szintén négereredetű afrobít stílust a progresszív bítttel, a dzsezzel is vegyítő, néha az olasz eredetű belkanto tánczene afrosított, érdekes elegyét is éneklő Selif Keita-t, és természetesen a tuareg Tinariwen-t.).
Szóval, az akusztikus gitárokon már megismert hangzatok itt bedrótozva, elektromosan szólaltak meg, ami mindenképp modernné tette a hallott muzsikát. A basszeros a futamaiban európai díszítésekkel, rifekkel operált, míg Ousmane a sivatagi szél hangjait hozta hol akusztikus, hol elektromos gitárján. A zene annyire egybefűzte, európaizálta az európai és szaharai hangokat, hogy olykor már az eredeti csak nyomokban volt felfedezhető (s most csak példaként, nem pedig kritikaként mondom, hogy 2 eljátszott számukhoz a méltatlanul elfeledett Traffic együttes – Steve Winwood vezetésével – 1971-ben lemezre feljátszott olyan dalokat, harmóniákat, szólókat, amit a Tamikrest most a MűPa szinpadán is produkált. Azok a számok(az 5. és a 9.) akár valamelyik 1971-72-es Traffic-lemezen is rajta lehettek volna mindaddig, míg el nem kezdtek énekelni valamely tuareg nyelvjárásban.- Hangsúlyoznám, hogy szívem egyik csücske ez a hangzás, és inkább csak a globális összefüggések miatt tértem ki erre, s nem holmi kritika gyanánt.
Egyébként pedig Mali már a nyolcvanas évek közepére a környék akusztikus nagyhatalmává vált. A főváros, Bamako számtalan stúdiója, továbbá a legalább 3 kulturális vonal (leegyszerűsítve): a néger (bambara, szenufo, fulbe), az arab és a tuareg egyidejű jelenléte által. Részben ez is okolható, hogy népességéhez képest a malii zenészek felülreprezentáltak az afrikai muzsikusok euro-atlanti szerepléseinél. A tuareg népesség (tulajdonképpen a berber egy nyelvjárását beszélő, több törzsből álló, déli-berber népcsoport), amely – a kurdokhoz hasonlóan – legalább 3 országra szétosztva (általuk el nem fogadott kormányok beleszólásától és elválasztó határoktól sújtottan: szociálisan, politikailag, kulturálisan kirekesztődve) él. A mintegy 2,5 milliós népcsoport legnagyobb populációja, mintegy 1millió fő él Mali északi részén. S most e népcsoport egyik kulturális nagykövetét üdvözölhettük a MűPa-ban.
Tehát a színpadon olyan afrikai fiatalok muzsikáltak, akik a rakot már anyanyelvi szinten ismerik, szeretik, s akik ezekkel az instrumentumokkal, hangzásokkal talán nem beolvadni akarnak, hanem a saját zenéjük megszólaltatása a céljuk: az üzenet, a zene, a tuareg lélek mind nagyobb tömegekhez való eljuttatása érdekében használják ezeket. Ami, valljuk be: korszerűbb, globálisan fogyaszthatóbb, de szerintem néhol meg nem egészen kidolgozott, vagy túl esetleges, konvenciózus lett. Gondolok itt elsősorban a koncert ráadásszámára, ahol a slágeres hatású, egyébként szépen formált etno-rak darab hatását az egyhangú rakdobolásával Ag Ahmed szétpüfölte. Vagy a 10., záródarabnál, ahol a középtempójú rakdarabba az európai panelrak dob-basszus üresjáratai kerültek. A basszeros amúgy is – számomra – túl sok, Európában már lestrapált futammal díszítette játékát. Az 5. és 9. szám számomra a Traffic-ot idézte meg, míg a 4. számot igazi bulizenének gondolom. Olykor a kompozíció sem állt össze eléggé, mint a szépen induló tuareg(?) gitárfutamokkal induló 3. darab, mely a rögtönzésekben túl európaias akart lenni, és ettől kissé zavaros lett az összhatás. A balladák (1. és 8.) viszont kifejezetten szépek, érzékenyek voltak.
Szerencsére a dobos is többször volt a lopótökjénél, mint a dobszerkónál, Ousmane gyakrabban pengetett ujjal, mint pengetővel, így a felhangzó számok nagy része kellemes élménnyel szolgált. Ousmani gitárjátéka mindenképpen a lelkéből eredt: ujjal-pengetése és hápogóhasználata igen figyelemre méltó volt. Ő énekelt is, és azt is kiválóan. Paul hozta a harmóniai alapot ritmusgitárján, az énekesnő csujogatása viszont nem hagyott bennem mélyebb nyomot. A két dobos a hagyományos stílusokban kiváló volt…
Ha meg még stílusmegnevezést is ki kéne találnom a hallottakra, én szahara-fanki stílusnak nevezhetném talán (elsősorban a 6.nak eljátszott, kissé arabos hatású, egyértelműen fankis darab miatt). De számít ez valamit egy kellemes, zenével eltöltött este után? Mert a Tamikrest budapesti koncertje ugyan most kissé lazábbra, populárisabbra sikerült, mint szerencsésebb városokban – ez az internet egyik előnye, hogy lehet keresni, találni… -, de ha ez a fiatal zenekar zeneileg beérik egyszer, akkor csuda dolgokat hallhatunk majd tőlük!
fotó: zeit.de
