Archív

A profil

Otthon megkeresem az emléktárgyakat tartalmazó dobozt. Egészen kis doboz, ezt is alig akartam megtartani, de Sarah és az anyám rábeszélt. Nem dobhatsz el mindent. Oké, nem. Beleegyeztem. Hát most itt van. Az esküvői albumot és a kis ametiszt karkötőt látva végül nem sírom el magam, és feltúrom az újságcikkeket. (Zelei Bori novellája)Eskvi-kp

Megint a tisztítószereken vitázunk. A múltkor is összekented a kárpitot, mondja Sarah, összekented, és az nem elég, mert aztán olyan szaga volt egész nap. Persze, mondom, persze, hogy olyan szaga volt, a másiktól is szaga van, amit te vettél, attól meg olyan szaga van, mondom felháborodva. Hogy miért kell erről vitázni. Néha nem értem Sarah-t. Együtt élünk, rendben, megosztjuk a közös tereinket és a közös időnket, ami a nyakunkba zuhan, mert őneki nincs kedve randira menni, nekem pedig éppen nincs kivel. Felosztjuk magunk közt a háztartást, az egyik hétvégén ő takarít, a másikon én, a hűtőben is a felső polc az övé, az alsó az enyém, a középső pedig közös. Oda tolom be anyám almatortáját, mert tudom, hogy Sarah megveszik érte, megveszett már kölyökkorunkban is, amikor a közös hintaágyon heverésztünk délutánonként. A családjaink egymás mellett laktak, így lettünk mi jóba, és felnőtt fejjel azon gondolkodunk, hogy vajon hány éjszakájuk és kalandjuk lehetett közös, és mi van, ha mi, a gyerekeik is…

Bár én hasonlítok az anyámra, és Sarah is örökölte az ő anyjának a szőkésvörös haját, de a kezünk, az ujjaink formája, mintha… nem szokunk erről, csak néhanapján beszélni, ha már a derekánál tartunk a bornak. Most is inkább a tisztítószereken vitázunk. A kárpitot a bútorfénnyel összekenni, biztos, hogy ez akkora vétség? Kimoshatatlan? Sarah, mint akit rajtakaptak, a fültövéhez emeli a kezét. Jó, de utálom – mondja. Elhúzott szájjal nézek rá. Nekem meg pont ez tetszik. Hogy végre levendulaszag van a lakásban. Végre kihúzott a főbérlő öreg bútorainak, meg a saját két múltunknak a szaga. Nagyjából egyidőben váltunk el, Sarah és én. Szerencsére nincs gyerekünk. Egyértelmű volt, hogy összeköltözünk, az anyáink készségesen segítettek, néha fülönfogták az apáinkat, és besegítettek ők is akkor a dobozolásba, de persze főleg a sört itták, élvezték, hogy békében múlathatják az időt egymás társaságában.

Jó, mindegy, most úgysem veszünk semmit, jelenti ki végül beletörődve Sarah. Röhögnöm kell, hisz végülis az esti kimenőnket készítjük elő, már felöltöztünk, és a terv szerint a sarkon dobunk be először egy sört, a teraszra még jó ideig odasüt a nap, úgyhogy lehet, hogy meg is estebédelünk. Aztán fel Kate-hez, megbeszéltük, hogy vele töltjük a délutánt, mielőtt a randijára megy. Úgy néz ki, mint egy arab herceg, mondja Kate, hát nem tudom, megnéztem én is a képét, nekem egész máshogy vannak a képzeletembe ágyazva az arab hercegek, de ha neki így, akkor hadd legyen neki jó. Folyton úgy izgul a randijai előtt, mint egy kisiskolás, most legalább oldjuk a hangulatát. Bár Sarah-t elnézve valószínűleg én leszek ismét a helyzet magaslatán. Mindegy.

Akkor mehetünk? – kérdezi éppen Sarah, amikor végigfut a hátamon a hideg. Ott áll. Rövid, combtőig érő, kék ruha, ezüst szandál és retikül, vörösesbarna hajában napszemüveg. Telefonál. Nem hallom a hangját, és az arca nagy részét is eltakarja a haja, de mégis. Megismerem. Az utat nézi. Mindjárt felveszik. Egy autó érkezik, és ott ül benne… a férjem.

Sarah, mennünk kell, gyere! Elkapom a karját, magam után húzom. Sarah visszahúz, értetlenkedik. Mi van már, Lucia, mi…? Aztán hirtelen kapcsol, jobb, ha elmegyünk. Zihálva trappolunk végig az utcán, az izzadtságcseppek megülnek a napszemüvegem peremén belül, a sötét üvegen át is csípi a nap a szemem. Sarah még mindig rángat, rájövök, hogy mennyire szorítom, és elengedem. A retikülöm a hasamhoz nyomom, úgy megyek tovább. Enyhén szédülök, dobol kétoldalt a halántékom, beszorulok az utcát szegélyező házsorok közé. Siessünk, siessünk, mondom Sarah-nak, és végre megérkezünk. A teraszon egy szabad asztal van, beelőzök egy oda tartó férfit, aki végigmér minket, majd bosszúsan a presszó mélyén keres helyet.

Leülök az asztalhoz. A halántékomra szorítom az ujjaim, Sarah leemeli a napszemüvegem. Nem láttam semmit, mondja. Mi történt?

– Láttad azt a nőt?

– Melyik nőt?

– Ott állt.

– Nem tudom.

Jön a pincér, Sarah két sört rendel.

– Lucia, nem értek semmit. Kit láttál?

– A férjem.

– A volt férjed – hangsúlyozza Sarah.

– Igen, a volt férjem – gyűlölettel mondom ki a szavakat. – Felvette azt a nőt.

– Micsoda?!

– Ott állt az a nő. Kék ruha, ezüst szandálka. Ilyen hosszú combok. Most mi lesz?

– Lucia… dehát… ti már egy éve elváltatok.

– Igen.

– Hát akkor? – és hosszas lamentálásba kezd az időről, a sebekről, és hogy én is meg fogom találni az igazit. Egy idő után leállítom.

– Sarah, elegem van. Megyek.

– De Lucia… biztos? Mit fogsz csinálni most?

– Hazamegyek.

Otthon megkeresem az emléktárgyakat tartalmazó dobozt. Egészen kis doboz, ezt is alig akartam megtartani, de Sarah és az anyám rábeszélt. Nem dobhatsz el mindent. Oké, nem. Beleegyeztem. Hát most itt van. Az esküvői albumot és a kis ametiszt karkötőt látva végül nem sírom el magam, és feltúrom az újságcikkeket. Az egyik cikkben szerepel a férjem. A sportolói múltjáról és az edzői sikereiről kérdezik, és ő szép, kerek mondatokban válaszol. Átszerkesztették a kifejezéseit, gondolom, de nem kérdezem meg sem a megjelenéskor, sem később, tudom, átszerkesztették úgyis. A cikk aljához érek. A szöveg alatt aláírás, és a név alatt egy újságírónő képe. Az arcába hulló vöröses haj mögött felismerem a profilt. Könnyezni kezd a szemem a sötétben, olyan sokáig nézem.

Nagyon szórakoztató irodalom:

librarius ib rendelo

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top