„Úgy látom, nem az olvasós diák áll szemben a filmet néző, internetező diákkal, hanem a tájékozott, sokféle dolog iránt érdeklődő, szépirodalmat is olvasó, filmet is néző, az interneten is magabiztosan tájékozódó fiatal a közönyössel szemben.” – Interjú Gács Annával.
A Könyvkóstoló irodalmi est egyik vendége júliusban Gács Anna író, kritikus, szerkesztő, műfordító, az ELTE docense volt. Ebből az alkalomból Böszörményi Gyula készített vele interjút.
Irodalomtudósként hogy látod, a 21. sz. felgyorsult, világhálóba gabalyodó jóléti társadalmaiban van-e még mérhető súlya, jelentősége, szerepe a szépirodalomnak?
Azt gondolom, hogy lehet is, és van is. Nem új keletű dolog, hogy az irodalomnak más szórakozási formák, más médiumok nyújtotta információk közepette kell megtalálnia a szerepét, és egyelőre úgy tűnik, hogy képes erre. A kánonoknak biztosan egyre kisebb a jelentősége, de ez nem jelenti azt, hogy az emberek ne olvasnának könyveket (nyomtatott vagy elektronikus formában), köztük szépirodalmat is. Csak nehezebb kiszámítani, mit akarnak, mit fognak olvasni. Azt viszont szomorúan látom, hogy az irodalom körüli intézmények közül nagyon sok – folyóiratok, kiadók, szerkesztői életpályák – átalakulóban vagy eltűnőben van. A szépirodalom szerintem marad, de radikálisan megváltozik az irodalmi kultúra.
A médiatanszéken tanítva, e témát kutatva hogy értékeled a médiák (TV, rádió, internet) és a nyomtatott szó viszonyát? Van-e túlélési esélye az utóbbinak, s ha igen, hogyan?
Az utóbbi évtizedekben nagymértékben változott az, hogy mit tekinthetünk általános műveltségnek. Nem tudnék ma olyan olvasmányt mondani, amiről nyugodtan feltételezhetjük, hogy mindenkit összeköt Magyarországon. A középiskola nyilván ad valamiféle közös kánont, de nem hiszem, hogy az az érettségi után túl sokáig szerepet játszana a fiatalok tájékozódásában. Lehet, hogy olykor egy-egy tévéműsor inkább betölt ilyen szerepet, de annyira nagy a kínálat, hogy erre se vennék mérget. Az irodalomnak azonban ettől még sokak számára fontos szerepe van, és az értelmiség körében biztosan vannak és lesznek könyvek, amelyek közös hivatkozási pontot jelenthetnek.
Igen, és ez nem csak a magyar fiatalok esetében van így. Ahogy utaltam rá, radikálisan megváltoztak a tájékozódás és szabadidő eltöltésének formái, az olvasás és azon belül a szépirodalom olvasása háttérbe szorult. Ugyanakkor sokszor azt tapasztalom, hogy az egyes emberek életében ez nem valamiféle kiszorítósdi: úgy látom, nem az olvasós diák áll szemben a filmet néző, internetező diákkal, hanem a tájékozott, sokféle dolog iránt érdeklődő, szépirodalmat is olvasó, filmet is néző, az interneten is magabiztosan tájékozódó fiatal a közönyössel szemben.
Fontos-e egyáltalán a Homo sapiens besorolású élőlény számára az, hogy szépirodalmat olvasson? Vagy lehet, hogy az ember fejlődésének következő szakaszában az írott szó szerepét teljesen át fogják venni a modern médiák?
Igen és nem. Szerintem nagyon sokáig – ameddig csak a képzeletünk előre tud szaladni – lesz szépirodalom. Valószínűleg az unokáink már nem papírra nyomtatva fogják olvasni, de hasonló dolgokat fognak várni a regények, versek olvasásától, mint amit mi várunk és amit a nagyszüleink vártak.
Számos könyvkritikát írtál. Szerinted milyen a jó könyvkritika? Mi ma a szerepe, feladata?
Többféle kritika létezik ma is. Van, ami elsősorban szakmabelieknek szól, van, ami a művelt és művelődni vágyó közönségnek, és van, ami egy frappáns vélemény – „ajánlom-nem ajánlom” – rövid megfogalmazása. Az utóbbi virágzik ma. Tele ilyenekkel az internet, a nagy portálok ugyanúgy, mint a kulturális blogok. Ezek, azt hiszem, akkor jók, ha szellemesek és plasztikusak, és biztosan nagyon fontossá váltak a tájékozódásunkban, a választásainkban, a lépéstartásban. A hagyományos, mind a megírását, mind az elolvasását tekintve hosszabb időt igénylő (folyóirat)kritika iránt is van érdeklődés – szerintem -, bár kétségkívül ilyesmire egyre kevesebb ideje van az embereknek. Ezek attól lehetnek jók, ha érdekes értelmezést kínálnak, olyan összefüggésekbe állítják a könyvet, ami megvilágítja a jelentőségét, témákat dobnak fel megvitatásra. Ahhoz, hogy az olvasók valódi közösséget alkossanak, tehát hogy fontos tétje legyen számukra, mit olvasnak és miért, azt hiszem, nagy szükség van az ilyen kritikára.
Azon egyetemi oktatók közé tartozol, akik aktív szerepet vállalnak az Oktatói Hálózat munkájában, mely a jelenlegi oktatáspolitikát kritizálja. Miért tartottad fontosnak, hogy ezt felvállald, tűntetésekre járj, ellenzéki megmozdulásokon szólalj fel?
A kormány megdöbbentően mostohán bánik a felsőoktatással, olyan mértékben veszi el a pénzt az egyetemektől, amire a világon is aligha van példa. Miközben reformról beszél, valójában totálisan lehetetlen helyzetbe taszítja a felsőoktatási intézményeket, kivéve azt a néhányat, amelynek szerepet szán az új, intellektuálisan, tudományosan finoman fogalmazva nem túl kiemelkedő, ám annál szervilisebb elit létrehozásában. Úgy tűnik, hogy a hagyományos, érdekegyeztetésen, nyílt tárgyaláson alapuló érdekképviselet teljesen impotens. Az erre feljogosított testületek vagy nem akarnak, vagy nem mernek, vagy nem tudnak érvényt szerezni a tudományos kutatás, az egyetemek, az egyetemi polgárok érdekeinek. Az Oktatói Hálózat a maga szervezeti kötöttségektől mentes módján gyorsabban és hangosabban tud felszólalni a felsőoktatást sújtó politika ellen. Sajnos azok az oktatók és kutatók, akik minden nap látják, milyen reménytelen helyzetbe kerül a munkahelyük, nagyrészt óvatoskodnak, a homokba dugják a fejüket. Ha egy tüntetésen felszólalok vagy nyilatkozom a sajtónak, kicsit arra is szoktam gondolni, hogy az hátha bátorítóan hat másokra. A felsőoktatás sorsa persze nem csak a személyes egzisztenciák kérdése. Nyilvánvaló összefüggés van egy ország gazdasági sikeressége, mentális állapota és a felsőoktatás fejlettsége, milyensége között. Ezért megengedhetetlen, ami ma Magyarországon folyik.
Nagyon rossznak. Ami nem azt jelenti, hogy ne lennének kiváló emberek és műhelyek benne, hanem hogy az elmaradt reform, az autonómia megnyirbálása és a pénzkivonás a legrosszabb tendenciákat, a provincializmust és a szervilizmust erősíti fel.
Amellett, hogy az ELTE tanáraként, kritikusként és fordítóként dolgozol, kétgyermekes családanya is vagy. Utóbbiként milyen a közérzeted a mai magyar valóságban?
Ez bonyolultabb dolog, mint amilyenre elsőnek látszik. Mindennap tapasztalom, hogy – legalábbis Budapesten – számtalan nagyon színvonalas gyerekprogram közül lehet válogatni, remek és gyönyörű gyerekkönyvek sora jelenik meg, egyre gyerekbarátabb a szemlélet sok kulturális intézményben, vagy például étteremben. Biztos egyéni szerencse kérdése is, de mi nagyon jó élményeket szereztünk a bölcsődében és az iskolában is. A mérleg másik oldalán viszont ott a közélet, a mindennapjainkat megfertőző és egyre kivehetetlenebb körvonalú jövőt sejtető politikai ámokfutás. Nem tudom, milyen világra kéne felkészíteni a gyerekeimet, és ez bizony gyötrelmes és nyomasztó.
FOTÓ: YT – Kultúra – Nol
Gács Anna legújabb fordítása az Írók Boltjából
