A nők boldogsága és szerelme tünékeny, mindössze egy-egy találkozás, hogy aztán ebből az élményből táplálkozhasson a hátralevő élet. (Röhrig Eszter kritikája Georges Simenon: Maigret és a flamand lány (Chez les flamands) című könyvéről.)
„…éjszakai lámpa égett, fénye megcsillant a mérleg sárgaréz serpenyőin.”
Az Agave Kiadó Maigret-sorozatának újabb kötete atipikus nyomozástörténet – a kényes igényű krimiolvasók nagy örömére.
Nem szeretem a krimiket. Már a szó is ellenszenves, sosem lesz a barátom. Hogyan lehet a bűnös tettekről szóló regénytípust becézővé, s így a nyelvhasználók számára ennyire bensőségessé tenni?
A franciák, mint mi, lerövidítik a műfaji megnevezést, no de aztán adekvát nyelvi leleménnyel: inverzióval élnek, s azt mondják: polar (roman policier helyett).
Simenon egyik legkorábbi Maigret-regényét tartjuk a kezünkben. A felügyelő alakját 1931-ben, élő minta alapján teremtette meg, s e művét 1932-ben írta. A cselekmény a francia–belga határon, egy Givet nevű pici városban játszódik, ahol tél, áradás van, s ráadásul folyton esik az eső. Mihelyt elfelejtem, hogy krimit olvasok, száz százalékig felhorgad az érdeklődésem és átadom magam a simenoni világ semmihez nem hasonlítható, minden érzékszervünkre egyenletesen és brutálisan ható atmoszférájának, a szín, a hang és a sejtetések orgiájának. Ha hozzáképzelem, hogy Simenon ezt a regényt a napfényes délen, Cap d’Antibes-ban, egy jachton vagy egy tengerre néző balkonon írta, akkor el kell ismernem, nagy író művét olvasom. Az érdektelen helyszínen, érdektelen emberekkel a bűneseten kívül semmi nem történik, a tettre mellesleg fény derül, a bűnös is meglesz, de mindez Maigret magánügye marad, nincs lelepleződés, sem letartóztatás. A felügyelő visszamegy Párizsba, a gyilkos pedig elköltözik és éli másutt dolgos életét. A mű belső rétegeihez a finoman részletező leírások követésével juthatunk el: a helyszín leírása éppen olyan, mint egy flamand festmény, mint a híres, Tejet öntő lány feje fölött a fal, a falon a szög, valami időtlenség hangulatát árasztja. Például: „Csak a két porcelán ajtógomb derengett tejfehéren” (108. o.); „…a csipetnyi fahéj régi emlékeket juttatott az eszébe” (118. o.); „Maigret fölment a rozoga, szűk, fehérre festett falépcsőn.” (45. o.); „Az ajtót tüllfüggöny díszítette, átsejlettek rajta a túloldalon mozgó alakok” (51. o.).
De a legérdekesebb ebben a regényben az, ahogyan a nőkről ír a szerző, mert itt ők a főszereplők, a férfiak mind elmosódó sziluettek, háttérszereplők, nem ők igazgatják a fő szálakat, de őérettük történik minden. A nők boldogsága és szerelme tünékeny, mindössze egy-egy találkozás, hogy aztán ebből az élményből táplálkozhasson a hátralevő élet. Nem is lehet véletlen, hogy a regény leitmotivja Edvard Grieg Peer Gyntjéből a Solvejg dala. Magával ragadó, abszurd ez a motivikus elem: a szatócs és italkimérő Peetersék folyóparti boltjában borókapálinkát iszogatnak matrózok, esik, minden szürke, ám időről időre megszólal a zongora, és a ház kisasszonyai ezt játsszák rajta:
„Én várlak téged itt,
Szép kedvesem,
Utolsó napomig…”
A regény fordítójáról, Ertl Istvánról szeretnék befejezésül dicsérő szavakat ejteni. A cím fordításából is kitűnik, igencsak megértette, mi is a lényeg, mert az eredetiben „Maigret a flamandoknál” a cím, de sokkal kifejezőbb a magyar változat. A varázsos, helyenként titokzatos, sejtető hangulat maradéktalan megteremtése neki köszönhető. Mindössze azt vettem zokon, hogy a jelen esetben kulcsszerepet játszó hangulatfestő szavak, vagy egy-egy, nem száz százalékig eltalált kifejezés kissé kibillentett ebből a mesterien megalkotott világból: „Vele szemben ásított a hatalmas, keresztgerendás padlás” (21. o.); „ez a csontos, de puhány égimeszelő” (29. o.); „ő is megütötte az egy méter nyolcvanat” (20. o.) Ezeket a – regény elejéről vett – példákat kifejezetten azért idézem, mert újra és ismét tanúsítani szeretném, hogy a fordító fokozatosan válik egyenrangú társává az írónak, és a mű világába való belehelyezkedés folyamat, és ha van bármi apró nyelvi sutaság, az mindig az elején van, és az jó, így kell annak lennie, remélhetőleg megérti ezt a mindenkori olvasó.
