Pár éve Párizsban jártam, jóval neurotikusabb volt ez a város, mint korábbi látogatásaim során. Több a fekete is. Ám amíg, mondjuk, a metrón a fehérek rendre kerülték a tekintetemet, a feketék kutatón szembenéztek. Ahogyan itt is, e súlyos fotókon. (Béresi Csilla írása)
Az 1976-ban, Johannesburgban született fotós majd egy évtizedes anyagát tartalmazza a kiállítás, Afrika különböző országaiból. Az egyes sorozatok címe rendkívül találó és többnyire jelképes is – tegyük máris hozzá, a művész erőteljes hatásokkal és jelképekkel dolgozik. Egy olyan világ, amelynek legárulkodóbb, mondhatnám, szemet szúró jegye az emberalatti nincstelenség, az ábrázolás mikéntjét is végletessé avatja. És mivel a beállított felvételek majd minden szereplőjét testileg-lelkileg megnyomorítja a nyomor; a torz, a szélsőséges, a groteszk is helyet kap ebben az életműben.
Ott van mindjárt a személyesség. Hugo saját életének eseményeit is dramatizálja. Az Atyafiság c. sorozaton (Dél-Afrika, 2008-2011) egyként lekapja anyja mellkisebbítő operációját, terhes feleségét és újszülött kislányát. A hasát simogató várandós nőt ismerjük a művészettörténetből, Piero della Francescának van egy ilyen Madonna-képe, csak persze felöltözötten. A művész kislánya természetesen szintén mezítelen, hisz így esünk ki a világra, miközben a köldökcsonk friss sebe átvérzi a gézt.
De nem kevés felnőtt is ruhátlan ezeken a képeken. Fehérek, feketék dőlnek el otthoni kanapéikon az Otthon sorozaton (Dél-Afrika, 2012), korántsem kényelembe helyezkedve, feszengve, fázósan. Kövér, pocakos férfiak és lógó mellű öregasszonyok. Az életútnak nem csupán az eleje tesz kiszolgáltatottá, voltaképpen bármely állomása az. Hogy ne tudná ezt valaki a kiszolgáltatottak e kontinensén?
A torz torzul tovább a Félrenézve sorozat műtermi portréin (Dél-Afrika, 2003-2006), amely tágra nyílt szemű albinó gyerekeket, vakokat és öregeket örökít meg. Nem is ők néznek félre, hanem talán a fényképész vagy e képek szemlélője. Ők maguk szembenéznek, kérdezőn vagy ijedten.
Egyáltalán, ősöreg, ősbölcs és ősszomorú tekintetek néznek ránk e fotókról. Pár éve Párizsban jártam, jóval neurotikusabb volt ez a város, mint korábbi látogatásaim során. Több a fekete is. Ám amíg, mondjuk, a metrón a fehérek rendre kerülték a tekintetemet, a feketék kutatón szembenéztek. Ahogyan itt is, e súlyos fotókon.
A Tartós hiba c. sorozaton (Ghána, 2009-2010) Agbogbloshie piacán számítógépeket, elektronikai alkatrészeket bontanak le és vernek szét. Sihederek botjukkal piszkálják a gomolygó fekete füstöt eregető rakásokat; rátámaszkodva a Jó Pásztor ókeresztény allegorikus figuráját idézik, csak hát miféle pásztorok ők? Abdulah Yahaya kamaszarcán verejtékcsöppek gyöngyöznek, vérágas szemében, amelynek pirosa ráfelel a hátul égő lángokra, évszázadok bánata. Egy kislány ugyane sorozaton fehér áldozóruhában áll az elszenesedett földön (Naasra Yeti). A tudás még ősi a fekete arcokon, de a kultúra, amely nem rájuk szabottan lötyög rajtuk, nem az övék. Egyforma kockás öltönyt viselnek egy beavatási szertartás fiatal fickói, fejükön szintén kockás tányérsapka (az Atyafiság sorozat képe). A szertartás még saját világukat idézi, öltözetük már nem. Kirittyentve, legjobb ruhájában feszít a fényképezőgép lencséje előtt Lucy Manebaneba fiával, Samuel Mabolaboldval és testvérével, Enos Manebanebával – templom után vannak. Kérdés, hol a férj, hisz csak testvért és fiúgyermeket látunk.
Ahol a történések drámaiak, a vizuális jelek is jobban eligazítanak ezek mikéntjéről, a fotós szerencséjére. Látszólag rendetlen otthoni környezetben kapja le csoportképeit Hugo, például a Messina, Musima sorozaton (Dél-Afrika, 2006). Agyonfáradt, csontos-inas paraszti arcok néznek vissza ránk, körülöttük művirágok, nippek, a padlón szerteszórt szemét, szutykos játéklabda (Jan, Martie, Kayala, Florence és Basil Mayer otthonukban).
Szemünkbe vágott jelekkel üzen A népirtás nyomai c. sorozat is (Ruanda, 2004). A szeméthalomban kitaposott, párját vesztett női tűsarkú, kés és villa, olvasó füzére. A tárgyak itt kiabálnak, elrikoltják történetüket. Egy lepukkant helyiségben hátul nagy, elöl kis gyermekkoporsó (Messina, Musima sorozat, Makhadói temetkezési vállalat és sírkövek). Egész történetet szőhet köréje a képzelet.
A művészt olyannyira izgatják a történetek, hogy egy hiénaidomár vándorcirkusznak egyenesen a nyomába is eredt. Innen való A hiéna és egyéb emberek című sorozata (Nigéria, 2005-2007). Kislány lovagolja meg a szájkosaras vadállatot, amelynek lánca az idomár lábbilincséhez kapcsolódik. Beszédes jelkép.
A pusztulásnak e látszólag fésületlen képei lehetnek hibátlanul komponáltak is. A Csendélet cím nélkül koponyája alatt bankóköteg, mellette lábszárcsont és füstölgő cigarettavég. Holland csendéletek memento morija ez, ami amúgy az afrikaans művész más kontinensről való szellemi öröksége is. Bírák taláros, parókás portrésorozata idézi meg Frans Halsot és társait, zord arcuk már bizony félrenéz, legyenek fehérek vagy feketék (Botswana, 2005). A ghanai legfelsőbb bíróság szomszéd falon sorakozó képei, ha lehet, még kifinomultabbak a fehér nyakravaló és a fekete test-arc háttérbe olvadó sötétjével.
Ám ami itt van „művészet”, az Nollywood filmgyára (Nigéria, 2008-2009) az önmagát ledöfő színésznővel vagy kibelezett bivaly zsigereit magasba tartó öltönyös feketével.
Afrika továbbra is az erőszak, vér, végletes szegénység, AIDS és üveges szemű hatalom földje.
A képek sorrendben:
Steven Mohapi, Johannesburg, 2003. A Stevenson, Cape Town/Johannesburg és a Yossi Milo, New York galériák jóvoltából
Naasra Yeti, Agbogloshie piac, Accra, Ghána, 2009. A Stevenson, Cape Town/Johannesburg és a Yossi Milo, New York galériák jóvoltából
Művészeti albumok kedvezményesen:
