Magyar író, ’56-ban emigrált, saját és befogadóinak nyelvén is szól, de bármelyiket használja, e kettő folyamatos kölcsönhatása tetten érhető a mondatain. Haklik Norbert ilyen szerző főművére hívja föl a figyelmet. (Bakos András recenziója)
Kabdebó Tamás Írországban, Dublin mellett él, író, költő, esszéista, műfordító és irodalomtörténész, sokat tett és tesz irodalmunk megismertetéséért angol nyelven. Klasszikusainkat fordítja, kortárs szerzőket mutat be, ottani és hazai irodalmi lapokban is publikál – és van egy grandiózus vállalkozása, egy több évszázadot átfogó családregény, amelyet illett volna elolvasnunk. Az első pillanatban zavarba ejtő lehet Haklik Norbert tanulmánykötete, amelyet teljes egészében Kabdebó Tamás Danubius Danubiájának szentelt, ám pironkodva is érdemes tovább olvasni, beavató gesztusai és vizsgálatának szempontjai miatt. Werkfilm egy regényfolyamról, amiben a folyam – a rómaiak nevezték Danubiusnak és Danubiának felső és alsó szakaszát – nem csak díszlet, hanem a család tagjait összefűző szál is, a történelem pedig vállaltan „a múltbéli események önkényes megrostálásának eredménye, amelynek célja nem más, mint hogy az imigyen létrehozott elbeszélés elkerülhetetlen törvényszerűségek láncolataként látszódjék elvezetni a jelenhez”. Haklik arra hívja föl a figyelmet, jó, ha az olvasó ezzel tisztába jön, és tetten éri a hőst, amint épp jelenkori vágyainak, céljainak érvényesülése érdekében manipulál, bizonyos részleteket elhallgat vagy előtérbe állít. Ez a szándék lehet rosszindulatú, de lehet szimpatikus is, amikor egy család próbálja újraalkotni saját egységét, amelyet a történelem széttört. Haklik a Danubius Danubia világának árnyalásához segítségül hívja Kabdebó esszékötetét a Tízparancsolatról, fölidézve az erkölcsös hazugság természetrajzát, a nagyobb baj elkerülésének társadalmilag elfogadott eszközét. Kiderül, hogyan is értsük azt, hogy „…mindenki annyit ér, amennyit eszével, két dolgos kezével összehoz!”, és érthetővé válik, miféle cselekedet – a szeretetparancs kiterjesztése tiszta lélekkel – az, amikor az asszony a kómában fekvő férfit, szeretőjét úgy téríti magához, hogy lehúzva róla a kórházi pizsamát, szemérmét csókolgatja. Erotika, irónia és pátosz, ősök iránti tapintat, figyelmesség az utódokkal szemben, enciklopédikus igény, vívódó, igazi keresztény ateizmus, mellékszereplőként fölbukkanó szerző, több narrátor: a folyamregény Haklik bemutatásában mindezeken fölül nyelve miatt is ajánlott olvasmány. Kabdebó magyarul és angolul is publikál, és a tanulmányíró meggyőződése, hogy „a kétnyelvűségnek – a mellérendelt és a vegyes kétnyelvűség mellett, vagy talán az előbbi kategória egy ritka változataként – létezik egy harmadik formája is: amikor a mindkét nyelv egynyelvű szintű (tehát fejben fordítás nélküli) használatára irányuló képességhez a két nyelv állandó és automatizált összehasonlításából fakadó nyelvhasználati tudatosság társul.” Vagyis az, hogy valaki elhagyni kényszerült a hazáját, nem föltétlenül jár együtt azzal, hogy a nyelvet is el kell hagynia; maradhat ez a kapcsolat élő, fejlődő. Másrészt pedig, a regény narrátora nyilván Tamási Áron Ábelének hazájára is gondol, amikor megállapítja: „Az otthon ott van, ahol a fészek van. De a haza? A haza néha úgy elmegy hazulról, hogy az otthon maradottak a számkivetettek.”
Az olvasó, aki idáig ér, nyilván megint hátralapoz a tanulmánykötet szerzőjének fotójához és életrajzához: Haklik Norbert 1976-ban született Ózdon, két novellás kötet és egy regény megjelentetése után Brünnbe – ez a csehországi Brno régi magyar neve – költözött. A kötetet viszont az aradi Concord Média Jelen adta ki idén, és a szintén aradi Gutenberg Rt. nyomtatta. Ez most itt nyilván a történelem tetten érhető elfogult értelmezése, de Haklik könyvét böngészve is lehet olyan érzésünk, hogy a többé-kevésbé belakott magyar vidék mindenestül tágul, növekszik. Ez időnként az otthonosság érzését nyújtja, máskor meg mintha egy robbanás lassított felvételét látnánk.
Haklik Norbert: Egy Duna-regény anatómiája.
Közelítések Kabdebó Tamás Danubius Danubia című folyamregényéhez.
