A vágások és ütésnyomok a csuklómon és a combomon nem érhettek a hol részletekben kitálalt, hol elbeszéletlen történetek nyomába. A legtöbbje nem is volt valódi vágás, inkább a kés tompa felével, szorosan rányomott hegyével húzott hosszú, vörös karmolás, amely nem okoz tartós károsodást, és ha nem piszkálják, viszonylag hamar elhalványul. Ahogyan megérkezett a jó idő, és vele a rövidujjú ruhák idénye, áttértem a felsőcombomra, amely azonban kevéssé bizonyult hatékonynak: a feszültség nem szűnt meg, a vágásnyom pedig azzal fenyegetett, hogy kilátszik a rövidnadrág alól (szerencsére rövidnadrágom alig volt: leginkább hosszú, bő szárú keleti bugyogókat és szoknyát hordtam). – Evellei Kata írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
Azt mondják, aki a csuklóját próbálja, az nem gondolja komolyan a dolgot. Nem csoda, ha főleg nők próbálkoznak vele, nem beszélve az altatóról, ami kellemetlen görcsöket okoz, mielőtt beállna az eszméletvesztés, ha beáll egyáltalán. Azt is mondják, hogy ez azért van, mert a nők többnyire csak a figyelmet akarják fölhívni magukra, nem gondolják komolyan. (Az ilyen esetekben a helyes, ítélkezésmentes szakszó a „segélykiáltás”, amely, ha helyesen alkalmazzák, nem gyakorol érzelmi nyomást a kísérletet túlélt személyre. Néha persze épp az érzelmi nyomásgyakorlás a cél.) A férfiak már jóval keményebb módszerekhez szoktak nyúlni: önakasztáshoz vagy – főleg ha katonai vagy rendfenntartó múlttal rendelkeznek – lőfegyverhez. Így áll elő az a statisztika, amely szerint a nők gyakrabban depressziósak, többször is tesznek kísérletet az öngyilkosságra, mégis a férfiak halnak meg nagyobb számban.
Az osztályon egyenlő arányban voltak férfiak és nők. Kor tekintetében is egyenletes volt a megoszlás. Azóta se láttam még egy közösséget (mert bármennyire is szorongással töltött el, mégiscsak közösségről volt szó), amely ennyire reprezentatívan képviselte volna a magyar lakosság összetételét. Vertikálisan több csoportot lehetett elkülöníteni. A bejárók közt volt, aki már voltaképp meggyógyult, csak csoportterápiára és gyógyszerekért járt be, vagy azért, hogy időpontot kérjen a pszichológustól vagy a főorvosnőtől. Volt olyan bejáró is, aki a munkája miatt nem maradhatott tovább odabent; ők voltak a visszaesők, akik rendszeresen befeküdtek hosszabb időre, hogy semmi se változzon, és betegen legyenek kénytelenek otthagyni az osztályt. Közülük sokan már több éve jártak be kisebb-nagyobb kihagyásokkal, és baráti viszont alakítottak ki az itt dolgozókkal. Velük szemben pedig ott álltak azok, mint én, akik újak voltak és tapasztalatlanok, és fogalmuk sem volt, mit akarnak: fölgyógyulni, amire alig van esély, vagy örökre odabent maradni, amire semmi esély nincs.
Az arisztokráciát azok alkották, akik odalentről, a zártosztályról kerültek föl. A földszinten elhelyezkedő zártosztállyal még akkor találkoztam, amikor megérkezésemkor összevissza bolyongtam az épületben. Vastag, fehérre mázolt fémajtó mögött húzódott a folyosó, de hogy pontosan hogy néz ki, azt nem tudtam. A többiek se tudták, aki pedig odalent volt, az nem beszélt róla, legalábbis nekem nem. Ennek ellenére akadt, aki egészen nyíltan, habozás nélkül mondta ki a „zártosztály” szót, éppúgy, ahogyan saját kísérleteiről is beszélt, őszinte vagy tettetett természetességgel. Többségében azonban csak „odalent”-tel jelölték a helyet, nem azért, mintha nem merték volna kimondani a szót: egyszerűen csak így rövidebb volt. A szó éppúgy kevéssé forgott használatban, mint odakint, a normálisak világában, de nem tabujellege, hanem ellenkezőleg: ismerőssége miatt, amely fölöslegessé tette, hogy előkészüljünk a kimondására, és helyettesíthetővé tette. Éreztem, hogy ebben a helyettesítésben is van némi póz: a közösség összekovácsolására született kényszermegoldás, és a szókerülés komolyabban veendő, mint amilyennek látszik. Az is erre utalt, hogy akik odalent jártak, azokat visszafogott, de tapintható tisztelet övezte. Ők voltak azok, akik, akár komolyan gondolták, akár nem, valóban meg is merték tenni azt, amit mi, többiek, csak végiggondoltunk, elképzeltünk, kiszíneztünk, annyiszor meg annyiszor elterveztünk, de mégsem tudtuk rászánni magunkat, és maradt az öncsonkítás vagy egyszerűen csak a tehetetlen kétségbeesés. Gyávaság? Talán, de leginkább határozatlanság és félelem. Befejezetlenség. Aki végigvitte, és fölkerült, mindkét fronton jól járt: befejezte a történetét, és túlélte a befejezést, ezzel lehetővé téve az újrakezdést. Újrakezdeni csak lezárt történettel lehet, az pedig csak kevesek jutalma.
A vágások és ütésnyomok a csuklómon és a combomon nem érhettek a hol részletekben kitálalt, hol elbeszéletlen történetek nyomába. A legtöbbje nem is volt valódi vágás, inkább a kés tompa felével, szorosan rányomott hegyével húzott hosszú, vörös karmolás, amely nem okoz tartós károsodást, és ha nem piszkálják, viszonylag hamar elhalványul. Ahogyan megérkezett a jó idő, és vele a rövidujjú ruhák idénye, áttértem a felsőcombomra, amely azonban kevéssé bizonyult hatékonynak: a feszültség nem szűnt meg, a vágásnyom pedig azzal fenyegetett, hogy kilátszik a rövidnadrág alól (szerencsére rövidnadrágom alig volt: leginkább hosszú, bő szárú keleti bugyogókat és szoknyát hordtam). Így maradt az ütlegelés, ami nem hagyott nyomot, viszont hosszantartó izomfájdalmat okozott, ami kielégítő eredménynek mondható. Amikor bekerültem, mindkettő abbamaradt: késhez nem férhettem, hacsak evés közben nem, ahhoz pedig, hogy komoly fájdalmat okozzak magamnak, túl fáradt voltam. A fáradtság, a gyengeség pedig jó: leveszi a felelősség terhét az ember válláról. Talán ezért is éreztem halvány kíváncsiságot, hogy milyen lehet odalent, ahol még az a minimális súly sincs az emberen: ahol lekötözött végtagokkal feküdnek az ágyon, és mindent elvesznek tőlük, amivel kárt tehetnének magukban. Az első csalódás után az ember behunyja a szemét, és hagyja, hogy hátára vegyék az idegenek kötelességszerű törődésének hullámai.
Így képzeltem legalábbis, már amikor képes voltam saját magamon kívül másra is gondolni. Egyébként én is beálltam az ámulók, a csöndes tisztelők sorába, noha arra ügyeltem, hogy ezt ne juttassam kifejezésre. Irigyeltem azokat, akik megjárták, amit én alig tudtam elképzelni is. Tudtam, hogy a kép, ami bennem él, hamis, de nem tudtam és nem akartam fölülírni: aki odalent volt, jelentős személyiséggé nőtt a szememben, még ha a a kinti világban egy senki is lett volna. Én kint is, bent is senki vagyok: langyos, akinek kiköpetés az osztályrésze, és még ezt is nehezen küzdötte ki magának. A végletekben van az igazság, ami sohasem volt és soha nem is lesz az enyém. Ha belehalnék, elérném; ha bele akarnék halni, és túlélném, akkor is az enyém lenne. Az, hogy mi lenne, ha egészséges lennék, nem érdekel, mert elképzelhetetlen. Az álmodozásnak is megvannak a maga határai, és ezeket a határokat tiszteletben kell tartani, leginkább kényelmi okokból. A kényelmesség pedig pillanatnyilag az egyetlen megkülönböztető vonás volt, amit magaménak tudhattam. Hogy elég lesz-e erre az egy hétre, kérdéses. De ki kell húznom valahogy. Aztán jöhet a verdikt: idebent vagy odakint.
