Tatabánya ‑ mint minden város ‑ kultúrája rétegzett: az amatőr művészektől és művészeti csoportoktól az országosan, esetleg nemzetközileg ismert alkotókig és alkotói közösségekig tart. (Szénási Zoltán válasza Tarjáni Antal fotóival) 
Messze jövendővel a jelenkort
(Egy kérdésre adott válasz)
„Építhet-e a kultúra várost Tatabányán?” – szólt a szerkesztői kérdés.
Bár értem mire céloz, mégis – hogy kifejthessem mondanivalómat – pontosítanom kell a szerkesztői kérdést. A kultúra nem építhet várost, sem Tatabányám, sem máshol. És még csak nem is arról van szó, hogy a szó szoros értelmében – ugye – csak emberek építhetnek várost, hanem arról is: a városi lét az ókor közel-keleti városállamaitól a görög poliszokon és a középkori városokon át a modern kor megalopoliszaiig egyszerre előfeltétezi a kultúra meglétét, s teremti meg a maga kultúráját. Ami persze azt is jelenti, hogy kultúra nélkül a város csak épületek, utak, tereptárgyak sokasága. Anyag szellem nélkül. Emberi testek sokasága, tömeg – öntudat, önismeret, egyszóval szellem nélkül.
Elkedvetlenítő tapasztalatom volt, amikor néhány éve a gazdasági válságra hivatkozva kezdték el lefaragni a kultúra állami finanszírozását. Saját fülemmel hallottam, amikor egy ún. felelős vezető mentegette magát kultúranapi pohárköszöntőjében azzal, hogy „de hát a kórházat is fent kell tartani”. Igen, ezt senki nem vonja kétségbe, elnök úr. Ha az ember nem egészséges, ha nincs munkája, ha éhezik, mit számít, hogy vannak írók, költők, képzőművészek, zenészek, akik alkotnak, értéket teremtenek, akik így vagy úgy, de valami politikai ciklusokon túl is maradandó értéket hoznak létre. (Tudom: „Menjenek inkább dolgozni a költők is!”) Komolyan elgondolkodtam akkoriban azon, hogy mi értelme van annak, amit csinálunk. Végső soron mégsem tudok mást mondani erre, mint az előbb: a szellem alakító munkája nélkül az anyag csak holt matéria, a kultúra (a homéroszi eposzoktól és a Bibliától addig, hogy nem köpünk a plafonra) emberi létezésünk leglényegéhez tartozik, s nem sérülhet egyetlen része sem anélkül, hogy az egész ne veszítene ezzel. Azaz, ha csak az anyagi javak és a testi szükségletek kielégítését biztosítjuk, elhal a lélek, s előbb utóbb elhal a test is. Bár nem tudok ennek alátámasztására statisztikai adatokat felmutatni, de biztos vagyok benne, hogy ha megvonjuk a kultúra anyagi támogatását, annak mérhető és negatív gazdasági következményei is vannak. Ma is megfontolandó Jász Attilának, az Új Forrás főszerkesztőjének két évvel ezelőtt a Magyar Kultúra Napján leírt gondolata: „Ne engedjük azt, hogy egy pillanatnyi gazdasági helyzet gyors megoldhatósága érdekében megszűnjön mikro- és makrokozmikus értékeket egyaránt képviselő kultúránk. Mert mi van, ha a jólétben majd hiányozni fog »valami«, ami nem volt »kötelező«, de elengedhetetlen a méltó emberi élethez?”
***
A kultúra a szellemi értékőrzés és -gyarapítás területe. Valljuk be, Tatbánya múltja nem olyan gazdag, nincsenek olyan mély történelmi gyökerei, mint például Győrnek, Székesfehérvárnak, Veszprémnek, és sorolhatnám még. A bányászhagyományok és a nemzetiségi kultúra ápolása fontos, s ennek számtalan szép példáját látjuk. De vannak adósságaink is. Csak hogy a saját hiánylistámat említsem: valamit kezdeni kellene a tatabányai kötődésű Kossuth-díjas író, Gáll István életművével. Az egyetemen nekünk még kötelező olvasmány volt, kíváncsi lennék, Tatabányán hányan ismerik az írásait, s lenne-e, aki nem keveri össze a hajdani bányaigazgatóval, Gál Istvánnal.
Azt gondolom azonban, mindennél sokkal fontosabb lenne az építés, az új, a majdan hagyományként továbbélő és működő kulturális rendezvények, csoportok, szokások kialakítása. Ha döntéshozó lennék, és lenne sok pénzem (mert, valljuk be, anélkül nem megy) minden részletében modern várost építenék (milyen jó, hogy se pénzem, se pozícióm), de olyat, ami száz év múlva is megőrizné esztétikai értékét, s nem mellesleg az állaga is megőrizhető lenne eredeti formájában. A város központjának jelenleg is folyó rekonstrukciója sok szempontból ilyen, várostörténeti léptékkel mérve is roppant jelentős újjászületés lehet. Be kell azonban vallanom: nem minden részletében érzem ezt. Erről talán majd máskor. Annyit azonban (a léptéktévesztés tudatában is) el kell mondanom: lenyűgöz az a szemléletmód, amit Párizs három, egymással egy vonalban összeköthető diadalíve sugall. Az első a Louvre udvarán található, a második a napóleoni háborúk dicsőségére emeltetett, míg a harmadik a francia főváros modern városnegyedének, a La Défense-nak impozáns építménye. A régmúltból indulunk, a felhalmozott értékeknek abból a minden képzeletet felülmúló gazdagságából, amit a Múzeum jelent, s a jövő felé tartunk. Az a gondolat van benne ebben, amire Kölcsey „lebegő rémalakja” int: „Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort!” Néha kicsit túl sok a múltba merengés, s úgy érzem, kevéssé figyelünk az eljövendőre.
***
Amikor nekem szegezték a kérdést, arra gondoltam, hogy arról fogok írni, amit leginkább ismerek, amiben leginkább részem van, az Új Forrás folyóiratról. Nagyon sok mindent el lehetne és kellene itt mondani a lap utóbbi három évéről, amióta szerkesztőség tagja vagyok: a főszerkesztőváltásról; a hagyományaink folytatásáról, a külső és belső tartalom megújulásáról; az anyagi háttér bizonytalanná válásáról; arról, hogy volt pár hét, amikor úgy tűnt, az Új Forrás több mint negyven év után megszűnhet; aztán az Új Forrás Kiadó létrehozásától; s arról, hogy most, 2013. február 20-án, mikor ezt írom (s most is, mikor május 3-án átolvasom, s javítgatom, s még június 14-én is), úgy néz ki, az idénre legalább rendben leszünk. Nehéz lenne azonban ezt úgy megírni, hogy ne legyen benne túl sok a panasz. Aki figyeli és rendszeresen olvassa az Új Forrást, az úgyis látja azt, ami fontos, a többi meg nem számít. Fontosabbnak gondolom, hogy arról írjak: hogyan és hol látom az Új Forrás helyét a város kulturális életében.
Tatabánya ‑ mint minden város ‑ kultúrája rétegzett: az amatőr művészektől és művészeti csoportoktól az országosan, esetleg nemzetközileg ismert alkotókig és alkotói közösségekig tart. Ez utóbbi, köszönhetően annak, hogy a város értelmiségét jórészt a bányához kötődő műszaki értelmiség adta, kicsit vékonyabb a kelleténél. A város kulturális élete mégis akkor életképes, ha valamennyi szinten működik, s jól működik, mindenki megkapja a kellő figyelmet és a munkájához méltó elismerés. Azt gondolom, nem tévedek, s talán szerénytelenségnek sem tűnik, ha azt mondom: az Új Forrás az utóbbi kategóriába tartozik. (Azt mondanám, a magas vagy elit kultúrát képviseli, de ez nemcsak nagyképűen hangzik, de volt már ellenünk szóló érv is.) Valójában azonban arról van szó: a magyar folyóirat-kultúrában elismert lap nevéhez mindenki Tatabányát köti, így eleve jó reklámot jelent a városnak. Másrészt viszont az Új Forrás szerzői a kortárs magyar irodalmi élet élvonalából kerülnek ki, tehát végül is helybe hozzuk a legjobb mai magyar írókat, költőket. Esetenként szó szerint is. (Nemrég például Krasznahorkai László volt itt.) Emellett persze igyekszünk a helyi kötődésű szerzőkre is figyelni: Faludi Ádámra, Krulik Zoltánra, a Makám együttes vezetőjére, akinek verseit mi adtuk ki, a fiatalabb generációból Sopotnik Zoltánra, Pollágh Péterre. Ha jól élünk a lehetőségeinkkel, akkor ez igazán termékeny együttműködést eredményezhet, közösen hozzá tudunk tenni valamit a város kultúrájához.
Az Új Forrás több is, mint szépirodalmi lap. Rendszeres rendezvényeinken (itt jelenleg mindenekelőtt a Jászai Mari Színházzal közös Próbaterem című népszerű sorozatra hivatkozhatom, nemrég a Vértes Agorájával indult el valami) a kortárs zene, filmművészet és képzőművészet ismert alkotói szerepelnek. S ami ennél is több: az utóbbi évben kialakult a lap szerkesztősége körül egy fiatalokból álló csoport, akik nem csak rendszeres szerzőink, de az Új Forrás arculatát is aktívan alakítják. Többségük tatabányai, de akik nem, e kapcsolat révén már ők is ide kötődnek. Megérdemlik, hogy nevüket ideírjam: Bucsi-Kovács Anikó, Miklósvölgyi Zsolt, Papp Máté, Reichert Gábor, Turi Márton. S akik a munkánk szellemi fedezetét adják, a lap tiszteletbeli munkatársai: Földes László Hobo Kossuth-díjas előadóművész, Monostori Imre József Attila-díjas irodalomtörténész, a lap korábbi főszerkesztője, valamint Muzsnay Ákos Bajon élő Munkácsy-díjas képzőművész és Vasadi Péter Kossuth-díjas költő.
Nem szeretnék túl nagy szavakat használni. De bízom benne, hogy az Új Forrás már ma is meghatározó, arculatformáló tényezője Tatabánya kultúrájának. Remélem, hogy a jövőben ez a szerepe tovább erősödik. Bízom benne, hogy ebben partnerekre találunk. A kultúra építésében elhivatottakra. Profikra.
Meglátjuk.
Folyóiratok 10% kedvezménnyel:
