Nógrádi Gábor írása a gyerekek olvasásra neveléséről és a PISA 2009-es jelentéséről – akár vitaindítóként is!
Meglehet, nem éppen egy – többnyire – ifjúsági regényeket író szerzőnek kellene a gyerekek olvasásra nevelésének fontosságáról írnia. Sőt! Még az is lehet, hogy egyáltalán nem kellene ilyet írni, mert a Librarius olvasói tudják, hogy ha valaki gyerekként nem olvas, akkor felnőttként szinte bizonyosan nem fog. Ha mégis leírom a tapasztalataimat, gondolataimat, csak azért teszem, mert hajlamosak vagyunk elfelejteni, amit tudunk. Példaként idézhetem, hogy párkapcsolatban, politikában, pénzügyekben (csak néhány p betűs témát említve, s egy fontosat kihagyva) milyen perfektek vagyunk, ha szólni kell, s milyen dilettánsok, ha tenni?
Felnőttet már nem lehet…
Az immár 86 éves Maróti Andor (jó egészséget, tanár úr!), és az áldott emlékezetű, meghívott halált halt Heleszta Sándor nem mondták ki nyíltan az egyetemen, hogy a felnőtt ember nevelhetetlen, de a mi nemzedékünk jobban értette a ki nem mondott gondolatokat, mint a kimondottakat. Úgyhogy tudtuk: huszonöt-harminc éven felül már csak finomítani, alkalmilag módosítani, a köznapi jóhoz szoktatni, illetve kényszerrel vagy szükségből egyre s másra rávenni lehet az embert. Öreg kutya új trükköt nem tanul.
Ötvenévnyi tapasztalat alapján mondhatom, hogy ha a gyerek nem szokja meg evés előtt a kézmosást, nem tanulja meg a vécékefe használatát, nem szokik hozzá a könnyű, egészséges ételekhez, akkor felnőttként a lehetőség, a gyengéd rávezetés vagy egy betegség átnevelheti, míg ugyanez nem működik, ha az olvasás megszerettetéséről van szó.
Nem tudom, miért van ez így.
Talán azért nem tudom, mert azt sem tudom, hogy valójában miért szereti meg az olvasást, aki megszereti. Mi történik bennünk (az agyunkban), amikor olvasunk? Sokan azt mondják, ezt nem is kell tudni. Ez titok. Ha megfejtjük, elvész a varázs. 
Azt pontosan tudhatjuk, mi történik az étellel, mikor emésztjük, a gyógyszerrel, miután bevettük, de hogy egy bizonyos vers vagy próza melyik olvasói rétegben milyen lelki folyamatokat indít be – erről csak sejtéseink vannak. Esetleg annyit tudhatunk, hogy hárít vagy gyógyít. Azaz az olvasás: menekülés vagy megtisztulás.
(A művészetpszichológiával foglalkozók sem tudnak sokkal többet. Nagy részük csak betegekkel foglalkozik. Mintha az egészségesek nem azért olvasnának – hallgatnának zenét, néznének képet, filmet, táncolnának stb. – hogy „meggyógyuljanak”. Nekik is elkelne a „könyvorvosi” jótanács.)
Egy biztos: amelyik gyerek nem szereti, nem szokja meg a szépirodalom olvasását, azaz nem lesz szükséglete az ilyen módon megszerzett katarzisra, az mással – általában rosszabb hatásfokú pótszerekkel – helyettesíti. A pótszerek végtelen kínálatát a tévétől a kábítószerekig sorolhatnánk.
No, de tegyük fel a kényes kérdést: valóban olyan fontos az olvasás? Aki más örömökkel, izgalmakkal tudja helyettesíteni, s harmonikusnak érzi az életét, azt jogunk van lesajnálni? Talán nincs az olvasók között milliónyi boldogtalan? Sőt! Nem lehetséges az, hogy a teljesen egészséges lelkületű, netán lelki szegény boldog lehet olvasás nélkül is, és „övé a mennyek országa”?
Több mint negyven éve gyötörnek ezek a kérdések, de csak most mertem megfogalmazni. Talán azért, mert hatvanhat évesen már nem érdekel, ha lehülyéznek.
No, meg van még egy másik oka is.
A szépirodalom olvasása csodaszer?
A PISA 2009-es jelentése szerint: igen, csodaszer (a nyolcvan oldalas jelentés kivonatát alább közöljük). Itt és most csak néhány tényt idézek ismételgetve, hogy bevésődjön.
A PISA 2009 szövegértési tesztjén azok a tanulók voltak a legsikeresebbek, akik a kérdésekben előforduló összes szövegfajtával rendszeresen foglalkoznak… Az ő szövegértési teljesítményük a legtöbb részt vevő oktatási rendszerben egy képességszinttel meghaladja azokét, akik nem olvasnak kedvtelésből.
A szövegértés sohasem tartozott a magyar közoktatás erősebb területei közé, korábbi eredményeink többnyire a nemzetközi mezőny utolsó harmadába pozícionáltak bennünket. Most (2009) ez a kép jelentősen megváltozott… Árnyalja a képet, hogy a lányok és a fiúk szövegértése között igen nagy különbség van.
A naponta legalább fél órát olvasó diákok szövegértési átlaga messze felülmúlja nem olvasó társaikét.
Magyarországon egy olyan diák szövegértési teljesítménye, aki nagyon szeret olvasni, átlagosan annyival jobb egy olvasni nem szerető diákénál, mintha három évfolyammal felette járna iskolába.
Ergo: Aki minimum napi félórát kedvtelésből szépirodalmat olvas, az szövegértésben magasan a nem olvasó felett áll.
No, most világunkban nem a pénz a tőke, mert hitel akad, nem a tudás a tőke, mert a tudás ott van a könyvekben és a neten. (L. Szent-Györgyi Albert mondását a könyvekről és a holt tudásról!)
Világunkban a szövegértés a tőke. Érted-e a tanárodat, a tankönyveket, a politikusokat, az életedet érintő tanácsokat, javaslatokat, a feleségedet, a gyermekedet stb. Érted-e a világot, amely mindig szövegben, szóban nyilvánul meg, a napsütés, a szélvihar, az orgazmus és még néhány természeti jelenség kivételével.
Ha így van, és a szövegértés ilyen fontos, ami a szépirodalom olvasásával fejleszthető (márpedig érdemes hinni a PISA-jelentésnek, mert a tények makacs dolgok), akkor a gyermekkel foglalkozóknak elsődleges célja az lehet, hogy az ifjabbakkal megszerettesse az olvasást. Mert ha ezt eléri, utána már sokkal könnyebb lesz minden más célt megközelíteni.
Nem írói önzésem mondja tehát, hogy az iskolában a legfontosabb feladat a szépirodalom megkedveltetése. Félreértés ne legyen, nem a magyaróra fontosságáról beszélek, mert egyáltalán nem érdekel, hogy melyik író vagy költő mikor született, mikor halt meg és mit írt. Sőt! Még az sem nagyon érdekel, hogy mit írnak két t-vel és mit eggyel. Csak az olvasás megszerettetése érdekel, ami egyként feladata az irodalom-, a történelem-, a biológia- vagy éppen a kémiatanárnak.
(Nem hanyagságom, hogy a szülői hatásról nem beszélek. A szülőknek nem tanult mestersége a gyereknevelés, és ami a tradicionális társadalmakban elegendő volt, az ma szinte semmit sem ér. A szülők vagy értenek a neveléshez, vagy nem. Egy igen csekély részük ösztönösen jó pedagógus, de csak a családi hatásra nem lehet alapozni egy készség megszerzését még akkor sem, ha a családi hatás a legerősebb a gyerek életében. Ez a modern világ legtragikusabb paradoxona. A szülők feladata a legfontosabb, mi a nevelésben létezik, és meg is teszik, amit tudnak, de többnyire nem tudják, mit cselekszenek.)
Hogyan? Hogyan? Hogyan?
Hogyan szerettessük meg a gyerekekkel az olvasást, ha utálják?
Na, jó, most egy kicsit karikíroztam. Mondjuk kedvesebben: Hogyan szerettessük meg a gyerekekkel az olvasást?
Erről számos bölcs, sőt használható vélemény kering a neten (e kettő nem mindig ugyanaz!), ezért feleslegesnek tartom ismételgetni azokat. Mióta a kötelező irodalom és a klasszikusok sorsa vitatéma (például az újramesélésük, ugye, ami mindig volt és mindig lesz, vajon miért?), azóta a legkisebb faluban is akad egy okos magyartanár, aki a gyerekekkel közösen megkeresi azokat az olvasmányokat, amelyek még a kevésbé jól olvasó diákoknak is tetszhetnek. (Almáskamarás ezerfős falu. A nyolcadikosok egyik – a tanárnőjükkel közösen választott – kötelező regénye: Rideg Sándor: Indul a bakterház. Le a kalappal!)
Összefoglalóan: az irodalomtanításnak az általános iskola nyolc évében három feladata van:
1. megtanítani jól olvasni, amelynek módszere:
2. megszerettetni a gyereknek is élvezetet nyújtó szépirodalom olvasását – ha az horror, thriller, vámpírtörténet, ám legyen az!
3. és minél több, a diák által kedvelt művön keresztül a szövegértést gyakorolni.
Mit írhatok még?
Olvasmányos regényeket esetleg…
Nógrádi Gábor
– – –
GONDOLATÉBRESZTŐ MORZSÁK
A 80 OLDALAS
PISA 2009 JELENTÉS
KIVONATA HÁROM OLDALON
A szövegértés sohasem tartozott a magyar közoktatás erősebb területei közé, korábbi eredményeink többnyire a nemzetközi mezőny utolsó harmadába pozícionáltak bennünket. Most ez a kép jelentősen megváltozott.
Az első három mérési ciklusban a szövegértés mutatói lényegében változatlanok voltak, majd a 2006-os 482 pontról 2009-re 494 pontra javultak az eredmények.
Árnyalja a képet, hogy a lányok és a fiúk szövegértése között igen nagy, 38 pontnyi különbség van. (Lásd 38. oldal!)
*
A PISA élbolyát az őket követőktől élesen elkülönülő első négy ország alkotja. Messze a legmagasabb szövegértés-teljesítményt nyújtotta Sanghaj-Kína iskolarendszere (556): nincs olyan ország, amely szignifikánsan hasonló eredményt tudhat a magáénak; őt követi az egymástól szignifikánsan nem különböző, de a többieket megelőző Korea, Finnország és Hongkong-Kína.
*
Nem árt megjegyezni, hogy a finn és a magyar átlag közötti pontszámkülönbség (42 pont) több mint fél képességszint, ez egy iskolaévnyi képességpont különbségnek felel meg.
*
A PISA szövegértés tartalmi kerete képességszintekhez rendeli a tanulókat. Egy tanuló akkor sorolható egy adott képességszinthez, ha a szinthez tartozó feladatokból összeállított teszt kérdéseinek legalább 50%-ára várhatóan helyes választ ad.
*
Magyarországon a leszakadók aránya 17,6%. ez azt jelenti, hogy a közoktatás vége felé közeledő korcsoport 17,6 százalékának kevés esélye van arra, hogy boldogulni képes állampolgárrá váljék.
*
Az oktatási rendszerekkel kapcsolatos kutatások között egyre több olyat találunk, amely bizonyítja, hogy az egyenlő esélyek biztosítása az oktatásban nem csupán oktatáspolitikai, de gazdasági kérdés is. Az OECD egyik közelmúltban publikált tanulmánya arra a következtetésre jutott, hogy ha a legalacsonyabban teljesítő, általában alacsony szociális, gazdasági és kulturális hátterű tanulók eredményét egy minimálisan elfogadható értékre lehetne emelni, az a most születő generáció élete alatt összességében 200 billió amerikai dolláros GDP-növekedéshez vezetne az OECD-országok szintjén. E becslés szerint, ha Magyarországon minden tanuló legalább 400 pontot érne el a PISA képességskáláján, az jelenlegi értéken számolva 400%-os GDP növekedést idézne elő 2090-re.
Az ehhez hasonló becslések persze természetükből adódóan nagyon bizonytalanok, ám az aligha vitatható, hogy az oktatási rendszer eredményességének és méltányosságának növelésére fordított anyagi erőforrások sokszorosan megtérülnek.
*
*
Az olvasást leginkább és legkevésbé szerető tanulók teljesítménye között 107 képességpontnyi különbség van. Összehasonlításképpen egy képességszint 73 pontnak felel meg, és egy iskolaév 39 képességpontnyi különbséget jelent: azaz Magyarországon egy olyan diák szövegértési teljesítménye, aki nagyon szeret olvasni, átlagosan annyival jobb egy olvasni nem szerető diákénál, mintha három évfolyammal felette járna iskolába.
Hazánkban a tanulók 25,5%a állítja magáról, hogy sohasem olvas. Az önszántukból nem olvasó tanulók átlagos szövegértési képessége OECD-viszonylatban 460 pont, ez körülbelül fél képességszintnyivel, azaz egy iskolaévvel marad el az OECDátlagtól.
*
A naponta legfeljebb fél órát olvasó diákok aránya egyaránt egyharmad körüli az OECD-tagországokban (30,3%) és Magyarországon (34,7%), szövegértési átlaguk azonban messze felülmúlja nem olvasó társaikét: az OECD-országokra átlagosan 504 pont, amely szignifikánsan meghaladja az összes tanulóra vonatkozó OECD-átlagot.
*
A következő három csoport (akik 30–60 percet; egy-két órát; illetve akik két óránál is többet olvasnak) aránya jóval kisebb az OECD-n belül, szövegértési átlaguk meghaladja az előző csoportét, de egymásétól gyakorlatilag nem különbözik: 530 pont körül van. (!)
*
A 66. oldali táblázat szerint a Magyarországon naponta 1-2 órát olvasó gyerekek pontszámai elérik, vagy meghaladják Hongkong és Sanghaj átlagát!!!
*
Aki szépirodalmat olvas, az kb. 530 pontot ér el!!
Aki csak képregényt az 475-t, de még mindig többet, mint aki semmit sem olvas, azaz 445-t ér el.
*
A jelek szerint sokkal fontosabb elérni, hogy a gyerekek naponta olvassanak saját örömükre, akár keveset is, mint arra összpontosítani, hogy az olvasásra szánt idő mennyiségét növeljük. Ugyanakkor nyilvánvalóan nemcsak az számít, hogy a diákok önként szentelnek-e időt az olvasásra, hanem az is, hogy mennyire változatosan olvasnak.
*
A képregényeket gyakran olvasó diákok szövegértési képessége általában alacsonyabb, mint az ilyesmit nem olvasó kortársaiké, ugyanakkor számos nagy képregénykultúrájú országban ennek az ellenkezője figyelhető meg (pl. Franciaországban és Belgiumban is), de itt nem célszerű oksági kapcsolatokat keresni; annyit mindenesetre feltételezhetünk, hogy a gyengébben olvasó diákok könnyen emészthetőnek találnak egyes képregényeket. (…) A PISA2009 szövegértési tesztjén azok a tanulók voltak a legsikeresebbek, akik a kérdésekben előforduló összes szövegfajtával rendszeresen foglalkoznak, kivéve a képregényeket. Az ő szövegértési teljesítményük a legtöbb részt vevő oktatási rendszerben egy képességszinttel meghaladja azokét, akik nem olvasnak kedvtelésből. Összességében a képregények olvasása a jelek szerint nem jár együtt magas szövegértési teljesítménnyel, ugyanakkor elképzelhető, hogy egyes országokban egyfajta belépőként szolgál az olvasás iránt kevésbé elkötelezett tanulók számára, é s arra motiválja őket, hogy mást is olvassanak, például szépirodalmat. /!/
*
A digitális olvasás minden részt vevő oktatási rendszerben magasabb szövegértési teljesítménnyel jár együtt, noha ez a különbség számszerűleg sehol sem igazán magas: az online olvasás index egypontnyi változása egy országban sem jelent 30 képességpontnyi növekedésnél többet. Számunkra érdekes azonban, hogy hazánk annak a nyolc OECD-országnak az egyike, ahol ez az érték 20 pont fölött van. Magyarországon kívül Ausztráliában, Franciaországban, Új Zélandon, Szlovákiában, Hollandiában és Írországban olvasnak jobban az online szövegekkel gyakran foglalkozó diákok. (Júliusra készül el az online olvasás hatása a pontszámokra, a szövegértésre.)
*
Míg az OECD-ben átlagosan mind az olvasás népszerűsége, mind az olvasott szövegek változatossága csökkent a tizenöt évesek körében, addig Magyarországon ugyanolyan szívesen olvasnak a diákok, mint 2000-ben, és az olvasási szokások változatossága határozott javulást mutat. Ennek oktatási rend szeren belüli és össztársadalmi okai is lehetnek, az olvasást népszerűsítő mozgalmak – mint a Nagy Könyv is – feltehetőleg hatásosak voltak
*
Magyarország azok közé az országok közé tartozik, ahol a tanulók szociális, gazdasági és kulturális háttere erőteljesen befolyásolja az eredményeiket. A gyengébb hátterű tanulók általában sokkal alacsonyabb eredményt érnek el, és sokkal kevesebb azoknak a tanulóknak az aránya, akik gyenge hátterük ellenére kiemelkedő teljesítményre képesek. Ez a magyar oktatási rendszer teljesítményét mindenképpen gyengíti, mert az iskola nem tudja a tanulókban rejlő adottságokat kiaknázni. Emellett nem teljesül az az önmagában is nagyon fontos oktatási cél, hogy a tanulók körülményeiktől függetlenül egyforma tanulási esélyeket kapjanak. Mindez azt eredményezi, hogy a magyar oktatási rendszer nem méltányos, és nem segíti elő a társadalmi mobilitást, aminek a motorja kellene hogy legyen. Ráadásul a PISA adatok azt mutatják, hogy e téren gyakorlatilag nem történt változás az elmúlt tíz évben. Az oktatáspolitika legégetőbb feladata ezért az elkövetkező időszakban a szociálisan hátrányos helyzetű tanulók eredményeinek javítása lehet. Ezzel nemcsak a rendszer esélyegyenlősége, de általános teljesítménye is javulni fog.
(A kivonatot készítette: Nógrádi Gábor)
Akit az egész, 80 oldalas, grafikonokkal, listákkal gazdagon illusztrált tanulmány érdekel, itt megtalálja: PISA 2009
Ifjúsági és gyerekkönyvek az Írók Boltjában 
