Talán a zsidóságát és homoszexualitását egyaránt vállaló, egyetlen heteroszexuális aktus során AIDS-essé lett Ernest Rabinovich az író regénybeli alteregója? (Grozdits Hahó kritikája Philippe Blasband: Rabinovich album című könyvéről)
Vagy ez is csak egy játék, az Olvasónak dobott csont, amit elrágcsálhat, miközben az 1964-es születésű Philippe Blasband regényén morfondírozgat? Nem lehet – nem is kell – tudnunk, hiszen ennél sokkal izgalmasabb kérdéseket is felvet ez a – formájában is izgalmas – regény, melynek pontos leírását megtaláljuk a magyar kiadás 239. oldalán, ahol Ernest „kiszól” a szövegből:
„Időnként megjelenik a képzeletemben egy könyv, amely a családom történetét beszélné el. Mindenki írna bele egy fejezetet, a saját élettörténetét. Minden írást egy fénykép vezetne be.
Ha lenne erőm hozzá, utánajárnék, kifaggatnám az élőket, nyomoznék a holtak után, de ki is találhatnék mindent az alapján, amit tudok, és persze rosszul emlékeznék a dátumokra, az események sorrendjére, felcserélnék dolgokat, pontosan mert ez a történetet, a Rabinovich család történetét, a saját történetemet akarnám elmesélni. Tele csalással. Feltételezésekkel. Hazugságokkal. Képzelettel. Szeretettel.”
Kivételesen szerencsés helyzet, amikor a könyv ilyen pontosan megadja önmaga leírását, s ha belemegyünk a „játékba”, akkor már a tényleges szerző kiléte sem számít. (Persze, ezzel nem állítjuk be érdektelennek, hogy a Teheránban, iráni anyától született szerző apja belga, lengyel és osztrák zsidó felmenőkkel rendelkezik, és a regény legfontosabb színhelyén, Brüsszelben él.) Viszont választ kapunk arra, hogy a regény első monológját magáénak tudó „ősapa” Zálmán Jichok Mojse Rabinovich alakja – az egyes szám első személyű megszólalás ellenére – mitől annyira elnagyolt, papírízű, határozatlanul odacsapott vázlat látszatát keltő. Az Olvasó kicsit sajnálkozik, hogy alig öt oldal jutott ennek a szereplőnek. Ráadásul a sajnálkozás – és a végén feloldott értetlenkedés – csak növekszik, ahogy múlik a regény ideje, és az újonnan feltűnő szereplők egyre élőbbek, komplexebbek, mintha a mesélő közelebb és közelebb jönne a befogadóhoz, miközben feltárul egy Lengyelországból elmenekült zsidó család négy generációjának története. Az elmúlt száz év története feljebbjutással, zsidóüldözéssel, világháborúval, kibucos Izraellel… Gyakorlatilag mindennel, ami a zsidósággal megtörtént. Ettől még – sőt, pont ettől! – lehetne a könyv egy belülről láttatott, didaktikus sztereotípiagyűjtemény. De nem lesz!
Mégpedig azért nem, mert Philippe Blasband nyilván tisztában volt ezzel a veszéllyel, s többször elmondottságukban többarcúvá lett történeteiből nem bontakoztat ki semmi biztosat. Szubjektív tud maradni, szereplői olyan emberek, akik zsidók (és nem fordítva!) A karakterek nem jók vagy rosszak, hanem esendő emberek. Pont olyanok, mint amilyet a regény végén Ernest Rabinovich elképzel.
Jó kis könyv ez, elmélázva is gyorsan végigolvasható. Ha bele akarnék kötni, azt mondanám, a borító lehetne kicsit feltűnőbb, mert így elsikkadhat a Rabinovich album a könyvheti kínálatban.
Philippe Blasband: Rabinovich album
