„Túl sok az öngyilkos ahhoz képest, amennyi oka lehet az embernek, hogy megölje magát.” – Sárközi Richárd Sepercese
Persze ez így hülye kérdés, mert ha voltál már, tutira félresikerült, különben nem olvashatnád ezt, az meg már milyen, hogy még az öngyilkosság sem sikerül valakinek, totál lebőgés. Szóval ha voltál már, de magadnak sem vallod be, nem baj. Azt sem kérdezhetem, hogy gondoltál-e már az öngyilkosságra, arra mindenki gondol, nem is egyszer, mindjárt tízévesen, hogy egyáltalán milyen lehet, aztán kamaszként, hogy neki kéne állni, kipróbálni, utána meg mindenhol azt olvasod róla, hogy ha igazán jól csinálod, elélvezel közben, képzeld el, mekkora orgazmus lehet, mikor az élet is kimegy belőled, ott van jó példának a Kill Billes faszi, meg az INXS-es, bár, felteszem, ők nem akartak odáig elmenni.
Nem is erről akartam beszélni, csak folyton elkalandozok, mert nagyon húsbavágó ez a téma, mondhatni az utcán hever, ha nem hangozna ez annyira hülyén, amennyire, mindenesetre azon gondolkodtam a minap, mit gondolkodtam, rácsodálkoztam, hogy túl sok az öngyilkos ahhoz képest, amennyi oka lehet az embernek, hogy megölje magát. Most komolyan, nem mindenkinek az életét forgatja fel fenekestül egy végzet asszonya, aki kegyetlenül visszautasítja, nagyon kevesen születünk abba a szerencsés helyzetbe, hogy mártírok lehessünk, a kiadós kínzások is kimentek a divatból, nem lehet csak úgy meghalni azért, mert mást gondolsz, mint a többiek, akikkel egy templomba jársz, a meg nem értett művész fel-akarom-magamra-hívni-a-figyelmet-ezért-öngyilkos-leszek póza meg minimum 50 éve lejárt. A kérdés az, mi maradt nekünk, hogy őszintén megfontoljuk az öngyilkosságot, ne csak jókedvünkben játszunk el a gondolatával, hanem minden meglegyen faszán búcsúlevéllel, hátrahagyott szerettekkel, összetört családdal, félbehagyott munkával, ahogy az becsületes öngyilkoshoz illik. Teljesen új kétségbeesések kellenek!
Nem fogod elhinni, végül egy beszakadt bőrdarab a kisujjamon hozta el megvilágosodást, akkor csapott le rám, mikor próbáltam megszabadulni tőle, és a fogaimmal ráharapva téptem ki a körmöm mellől vékony, piros csíkot húzva, éles, kínzó fájdalmakat átélve, akkor értettem meg, hogy manapság az apró kellemetlenségnek csúfolt tragédiák tizedelik embertársainkat. Mondjak példát? Ha találtál már hajszálat a levesedben, emlékszel még iskolából a kréta sikolyára, mikor megbicsaklik a táblán, simogattál már kiszáradt kézzel harisnyás lábat, gondoltál már anyádra szex közben, és meg sem fordult a fejedben, hogy Dunának menj, menthetetlenül az élők között a helyed. Ha ültél már rágóba, léptél kutyaszarba, ejtetted vécébe a telefonod és eszedbe se jutott, hogy véget vess szánalmas kis életednek, akkor jobb, ha tőlem tudod, meg sem érdemled, hogy öngyilkos legyél!
