Tünde súgta meg a jégen, hogy az van, hogy csalódott a Jutka nagyon. Mi van? Hát az van, hogy a Kisrötyi nem tud csókolózni. (Bánhegyi Gábor novellája)
És a Mardel meg ott hajolgatott a papírdarab felett a sarkon, és énekelt is, hogy a keresztúútig minden nap eljuuuutsz, na, az nem volt egy etalon, leginkább abban lehetett biztosnak lenni, hogy ami a szájából kijön, az szinte biztos nem úgy van, de nem mondtuk neki, hogy hagyd már abba, mert szarul énekelsz, hanem ott mi szerettük egymást, és hát valljuk be, a Mardel tudott valamit nagyon, szavalni azt tudott, minden március idusán ő mondta a tornateremben, hogy esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk, és olyan gigászi harag volt az egész Mardelban, hogy beleborzongtunk, sisteregtek az essei, hogy attól szikrázott a haj, ilyen lehetett a zsír sercegése, amikor Dózsa Györgyöt égették azon a trónon, legalábbis így tudtam elképzelni, de azt nem, hogy a nagy parasztvezér ott meg se nyikkant, mert az nem hiteles egyáltalán, hogy valakit egyfolytában sütögetnek, ő meg azt mondja magában, szarok a fejetekre, várhatjátok, hogy megnyikkanjak, csatában edzett hadfi nem csinál ilyet, na most vagy az lehetett, hogy vagy ez is egy ilyen legenda, hogy érezzük úgy tapló utókorként, mi aztán sose lennénk ilyen hősök, vagy inkább az volt, hogy valaki előtte jól fejbenyomta egy lapáttal, vagy megbökte, hogy ne legyen magánál, vagy egyenesen paraszthullaként égjen el, szóval a Mardel az így mondott verset, hogy senki rajta kívül, de most énekelt, hogy senki nem vár, nem jön eléd, és arra gondoltunk ott hatan, az nagyon szar lehet, tényleg, ha ez van ezzel a fémszívű fiúval. Utána lementünk a Gödörbe és hatan kértünk egy kólát, pikolós pohárban hozták ki, mindenki szigorúan csak egy kortyot ihatott és egyáltalán nem foglalkoztunk azzal, hogy neked borzasztó szájszagod van a talpas munkástól, utánad én nem iszok, hanem ittunk, mert annyira szerettük egymást, persze ezt nem mondtuk, mert hogy jön az ki a kockás ing meg a teniszcipő mögül, hogy figyelj, szeretlek, mert akkor jöhet valamelyik hülyétől, hogy akkor te most buzi vagy, vagy mi, miközben ő is szeretett minket, hanem elég volt, hogy ezt mi ott tudtuk és nagyon jó volt ezt tudni.
Mondta akkor a Kisrötyi, hogy menjünk, mert a téren dedikálnak Attisék. Honnan tudta a Kisrötyi, akiről akkor még nem is tudtuk, hogy buzi, mert csak jóval később derült ki, amikor évekkel később bejelentette az anyjáéknak, akkor ő most lelép, mert egybebútorozik a Ferivel, mitagadás, szeretik egymást, amúgy is olyan égő állandóan azt hazudni, hogy ráér ő megnősülni, amikor elhányja magát, ha az jut eszébe, hogy neki egy nővel kellene a szexet, az meg milyen már, szóval nem sejtettük mi még akkor azt Kisrötyiről, hogy ő mást szeretne markolászni, mint amiket mi szeretnénk, bár intő jel lehetett volna, amikor a Jutkával járt. Bomba alakja volt a Jutkának, meg nagyon helyes is volt, tizenöt évesen olyan mellekkel, amit a menő huszonkétévesek is irigyeltek tőle, ha hátradobta a haját, akkor csak szagoltunk bele a levegőbe, hogy ezt a Jutkát jó lenne megkaparintani, mert ennek olyan illata van, hogy azt jó lenne nagyon közelről szagolni. Hajtottunk rettenetesen a Jutkára, igyekeztünk rettentően jófejek lenni, ami többé-kevésbé igaz is volt, mert ha nem lettünk volna jófejek, nem is egymással lógtunk volna haverilag, de hát együtt lógtunk, és ha a Ketyó jófej volt, mert egyébként nem lenne haver, ha nem az lenne, akkor én is jófej vagyok és viszont, és mindannyian így voltunk egymással, miközben azért kicsit irigyen néztünk Kisrötyire, mert ő volt az egyetlen jófej, aki egy cseppet sem hajtott a Jutkára, tulajdonképpen cudarul nem érdekelte őt az egész Jutka a bomba alakjával, a helyességével, a tizenöt éves csuda melleivel, meg azzal a hátradobós jószagával. Nem is értettük, miért nem érdekli őt a Jutka, aki csak hallgatta a jófej dumánkat, miközben mindig odapislantott Kisrötyire és olyankor egy kicsit szomorú lett és látszott rajta, rohadtul le se szarja, amit mondunk neki. Annyira kollegiálisan jófejek voltunk, hogy nem akartuk, a Jutkának szar legyen, hát rábeszéltük Kisrötyit, ne legyél már barom, itt van ez a Jutka az ő bomba alakjával, a helyességével, a tizenöt éves csudamelleivel, a dobálós illatával, hát te egy hülye vagy, vagy mi van, buzi vagy bazdmeg, és akkor még csak nem is tudtuk, mennyire közel jártunk az igazsághoz. És akkor nem azt mondta a Kisrötyi, hogy na pont, hogy buzi vagyok bazdmeg, na mi van, éjszakánként elalvás előtt Ketyóra gondolok és szenvedek mint a dög, mert én inkább őt szagolnám. Nem ezt mondta a Kisrötyi, hanem érezte, veszélyben a jófejség, meg azért ez a Jutka tényleg rendes, csak rá kell nézni, hát próbáljuk meg, és akkor mi hősöknek éreztük magunkat, mert hát elég volt nézni a Jutkát, hogy megint mosolygott, nevetett, gyönyörűek voltak a fogai és boldognak látszott, amihez nekünk nem kis közünk volt, pedig még magunkat is beáldoztuk, mert azért az mégis jobb lett volna, ha a Jutka a bomba alakjával, a helyességével, a tizenöt éves melleivel meg a hátradobós illatával nekünk örül, de azért az mégis klassz érzés, hogy örülni látjuk. Egészen két napig örült, aztán két hétig nem láttuk. Tünde súgta meg a jégen, hogy az van, hogy csalódott a Jutka nagyon. Mi van? Hát az van, hogy a Kisrötyi nem tud csókolózni, ezért ejtette Jutka a Kisrötyit, mert milyen már az, hogy egy jófej srác nem tud csókolózni. Egy kicsit se – tette hozzá a Tünde, és tettük magunkat, hogy bazdmeg, hát anyám, nem tud ez a Kisrötyi csókolózni, smárolni meg aztán pláne, miközben persze mi se, legfeljebb ha néhányan, de hát nem azért voltunk jófejek, hogy ilyen hülyeségekről dumáljunk, szóval kijófejkedtük, hogy nem basztatjuk a Kisrötyit, mert így nekünk se kell közben arra gondolni, hogy bezzeg mi sem, és a Kisrötyinek sem kellett azt mondania, ne tudjátok meg, mekkora szar volt már egy lány nyelvéhez dugni a sajátomat, egész éjszaka nem aludtam és a Ketyóra sem tudtam gondolni közben, annyira szar volt.
Szóval mondta a Kisrötyi, hogy Attisék dedikálnak a téren, mi meg rohantunk haza, mert mindenkinek megvolt a lemez, muszáj volt minden jófejnek egyet tartani otthon, ne cuccoljuk át a sajátunkat a másikhoz, mert milyen ciki már, hogy neked nincs, szóval mindenkinek volt, összekapartuk azt a hetven forintot, aztán otthon kiderült, hogy ugrik a béoldal kettes és nagyon balfasznak éreztem magamat, hogy pont ezt a szar példányt sikerült megvenni, a többieknek biztos nem ugrik, de aztán kiderült, hogy mindenkinek ugrik a béoldal kettes, a lemezgyárban kúrták el, valaki bekarcolhatott valamit, azt gondolta közben az a lemezgyári, a tahó vidékieknek jó lesz ez így is, meg különben is, mit akar ez a szar zenekar, ajváznak ott a szaros városukban a hülye csöveseknek, akik szétszipuzzák az agyukat, meg bugylibicskával darabolják a parkánt, jusson mindegyiknek, mert ezek ilyen hülyék ezek a vidéki csövesek, hát jó lesz az nekik így is, ugráljon nekik az a béoldalkettes bazdmeg, és ugrált, mi meg gondosan kerültük a témát, amíg egyszer a Ketyó nem vigyázott és azt mondta, a kurvaanyját a lemezgyárnak, hát ugrik az a tetves béoldal kettes. Akkor aztán külön jófejnek tartottuk a Ketyót, mert kimondta, merte kimondani, hogy talán ő az egyetlen az egész országban, akinek ugrik a béoldal kettes, és akkor jó volt felszabadulni a szörnyű teher alól, kollektíve nem lehetünk balfaszok, az volt az, aki a lemezgyárban elkúrta, csinálja meg az anyját naponta hatszor, és már akkor ez volt a lázadás, hogy a hülye digóknak csupa olyan lemezük van a trapézgatyájuk mellé, ami egy kicsit sem ugrik, de a miénk igen, de mi abba pont szarunk bele, mert a lemezgyár nem baszik ki velünk, ha nem ugrana, már nem is kellene, így vagyunk jófejek ezzel az ugrással a béoldal kettőn.
Odaértünk a térre és csupa jófejek voltak ott, ki is néztem egy csajt hátulról, neki is tökre jó alakja volt hátulról, mint a Jutkának, kicsit talán jobb is, teljesen jól gyűrődött a derekán a kockás ing és éppenkoszos volt a teniszcsukája, annyira, hogy már majdnem tiszta, de azért mégse. Ez tudhat valamit, ezt gondoltam és elképzeltem, hogy odamegyek és mondom neki, neked is ugrik a béoldal kettes, aztán onnan majd csak lesz valahogy, de azt is tudtam, úgysem merek odamenni és ez annyira szar érzés volt, hogy ennyire félek a csajtól, mert mi van, ha tényleg lesz valami és akkor dob, mert biztos nem tudok csókolózni, a smárolásról ne is beszéljünk, hát inkább az Attisra figyeltem, mert vele nem estem kísértésbe. Attis pedig nevetett és mindenkinek aláírt, lemezre, pólóra, teknokolos blokkra. Olyan volt az a tér mint egy másik, a Vencel tér, kicsit lejtős, hosszúkás, csak nem régi házak veszik körbe, hanem szar panelek mindenfelől, áramlik le a hagymaszag, ahogy fő a vacsora a kohászéknál és a Vencel teres párhuzam is csak úgy ugrott be évek múlva, amikor először ott voltam, hogy hát nem majdnem olyan és akkor kerestem is a szememmel Attist, hogy akkor most ő is itt kell legyen valahol, persze nem volt ott, de ez olyan később történt, hogy kár is lett volna erre akkor évekkel korábban erre gondolni, hogy lehet egy másik ilyen tér, ami nagyobb is meg szebb és ahol csupa mássalhangzótorlódással beszélnek a helyiek és meg is értik egymást, mi meg őket nem, teljesen felesleges lett volna ezzel foglalkozni, amikor itt voltunk mi hatan ezen a mi terünkön, meg még sokkal többen is és tudtuk, jófejeknek látjuk egymást mindannyian, mert tökre biztos, hogy a többieknek is ugrik a béoldal kettes, mégis itt vannak, egy kicsit pont ezért vannak itt velünk együtt.
Akkor mondtuk, hogy Attis, a bé oldal kettes ugrik, és akkor azt mondta az Attis, hogy tudom, gyerekek, most már sajnos ez van, de lássátok be, nagy dolog, hogy első vidékiként kijött a lemez, és akkor beláttuk, hogy ez bizony tényleg nagy dolog, és különben is, azt is lássuk be, az Attis azért egy kicsit Isten, és azért az figyelemre méltó dolog, ha az embert megszólítja maga az Isten, legyen is az bármekkora, mégis csak egy Isten, tehát kegyeltek lettünk mi ott mindannyian, akikhez az Isten szólt, és nem volt az egy nagy szólás, hogy tudja, ugrik a béoldal kettes, ugrik az neki is, pedig azt ő énekli, mint az áoldal egyestől végig az összeset, csak egy kicsit engedte a Slamót, hogy azért neki is jusson, mert szeret énekelni a Slamó, aki majdnem akkora Isten, mint az Attis, de azért akkora mégse, szóval ha Attis bármekkora kicsit is mond, az egy kinyilatkoztatás, mert nem úgy van, hogy egy Isten mond valamit és akkor a szaros földlakó meg gondolkodik rajta, tényleg úgy van-e az, vagy lehet, hogy lófaszt, nem is úgy van, ha az Isten mondja, akkor az onnantól van, ha addig nem is volt, ha meg volt, akkor még inkább úgy lesz az onnantól, lehet szabadon terjeszteni, mert egy Isten nem irigy a saját szavaira, jólesik neki, ha a szájhagyomány tovább élteti.
Aztán hazamegyünk, hallgatjuk a relikviát, zafírtű tolja a hangot a barázdából a hangszóróba, közben nézzük az öt aláírást, hibátlanul ott van, ez már meglesz nekünk örökre, miközben ugrik a béoldal kettes. Ugrik. Így a miénk. Nekünk ugrik. Értünk ugrik.
