Bármit lát, ábrázol, Justh mindig tágas térben, az univerzum teljességében helyezi el a gondolatait. Justh Zsigmond: Az utazás filozófiája című könyvéről Röhrig Eszter írt kritikát.
A Kortárs Könyvkiadó és az Országos Széchenyi Könyvtár gondozásában jelent meg idén, 2013-ban a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál alkalmából a sokak számára ismeretlen és a szakmabeliek emlékezetében is valószínűleg haloványan élő, a XIX. század végi arisztokrata író, Justh Zsigmond úti élményeit tartalmazó, igényes kiállítású kötet.
Az ünnepélyes könyvbemutatón a mű szerkesztője, Dede Franciska elmondta, hogy a szövegek Justh utazásairól szólnak, nem kronologikus, hanem tematikus elrendezésűek, s az író életében lapokban igen, de könyvformátumban nem láttak napvilágot, s hogy azok az életmű végén keletkeztek.
Justh Zsigmond harmincegy évesen, utazás közben, Cannes-ban hunyt el. Kamaszkorától tüdőbajjal küzdött, a gyógyító célú gyakori utazásokat sokszor kényszerű távolmaradásnak éli meg. Nem csak a betegség miatt ingázott hazája, Békés megyei birtoka és Párizs, meg más és egyre távolibb országok között. Művész – arisztokrata kettős léte kívülállásra ítélte. Arisztokratának túl művelt, túl párizsias, túl művész volt, írótársai pedig csak a dilettáns arisztokratát látták benne. Pór Péter Justh Zsigmondról szóló könyvében (Akadémiai Kiadó Budapest 1971) azt írja, hogy többek, így Bródy Sándor, Reviczky Gyula „nagyúri szenvelgés”-nek tartották a regényeit, sőt Herczeg Ferenc „ordenárén kifigurázta törekvéseit”. Pór Péter e monográfiában a századvég konzervatív, népnemzeti szellemiségéből kiemelkedő és újfajta értékrend létrehozására törekvő művész szellemi-művészi portréját alkotja meg. Justh útirajzairól ezt írja: „Nem a nemzet számára jegyzi fel külhoni utazásának élményeit és tanulságait, hanem valóban naplót ír – végrendelete értelmében nem is jelenhettek meg, csak ötven év múltán –személyes naplót, egy életforma és egy réteg önarcképét;”
E fenti, réges-régi mondatok segítettek át a megközelítés nehézségein. Mert a komoly című könyvnek már a borítója is lehangoló látványt nyújt: bágyadtbarna homokon, felmálházott, fáradt tevék vánszorognak, a rajtuk ülő emberek nem látszanak, alakjuk beleolvad a sivatag színébe.
Nem volt könnyű belehelyezkedni Justh írói világába és gondolkodásmódjába. Századának első évtizedei óta szinte minden író-költő elindult, hogy felfedezze az Európán túli országokat és élvezetes, műfajt is teremtő beszámolókat írtak élményeikből. Jelen esetben az első oldalak elkeserítőek: az útitársak jellemzése és tipizálása majdnem sematikus, és igen hamar beleütközünk a majd később is gyakran visszatérő faj szóba, amelyet fogalmilag nem tesz világossá sem az író, sem a szerkesztő. Halász Gábor Justhról szóló tanulmányában (1937) már idézőjelbe téve említi e szót. Azóta pedig történt egy és más, és emiatt a „faj” fogalma még a justhi kontextusban is pontosabb definiálásra szorul, mint amilyeneket a 252.o 39 és 42. lábjegyzeteiben olvashatunk.
Mindeme fent említett nehézségek leküzdése után, és csak másodszori olvasás közben bontakozott ki és fénylett fel előttünk Justh Zsigmond költői nyelvezete és különös látásmódja. Európából egyedül Olaszországról olvashatunk, a többi beszámoló Észak-Afrikába és Indiába kalauzol el. Különleges utazó az, aki értékelő mozzanatok nélkül, de mégis a tudtunkra adja, hogy a hajdani civilizációknak pusztán a síremlékeit tekintheti meg az odalátogató turista. Justh Zsigmond nem a bédekkerekből tájékozódik, mint a többiek, hanem komoly szakirodalmi felkészültséggel nézi és élvezetes nyelven elemzi a tűnt idők emlékműveit, a templomokat, piramisokat, szfinxeket. Az ismerkedés, párkeresés, unaloműzés céljából utazó társait ironikus nézőpontból írja le.
A nevezetességeken túl alaposan megfigyeli az ott lakókat is, és ez a dúsgazdag úr észreveszi a szenvedőket, az elesetteket, az élet elemi feltételeinek hiányát. A halál, az elmúlás minden egyes szövegében valamiképpen jelen van: akár úgy, hogy szinte mindig a naplementéről olvasunk, mintha más napszak nem is létezne, vagy úgy, hogy a hajón, amin a szerző utazik, felrobban a gőzkazán, s a munkások belehalnak a sérülésekbe. De elviszi a tífusz kedves inasát, máskor azt írja le, – számunkra sűrített költőiséggel – hogy egy utazó angol lelő egy sirályt, „mely véresen hasítva még egy darabig a levegőt: a hullámok közé zuhant…”(55.o.) vagy temetést lát, s jegyez fel, de ami a leggyakoribb: útitársai között sok a beteg, a gyógyíthatatlan.
A könyv harmadik, Indiáról szóló részében teljesedik ki a justhi filozófiai horizont és művészi kifejezésmód. Korábban is észre vettük, hogy bármit lát, ábrázol, Justh mindig tágas térben, az univerzum teljességében helyezi el a gondolatait. Indiában délen és északon is jár. Vallásban, szokásban és életmódban az élet és a halál itt egymásba fogódznak, jobban, mint a korábbi helyszíneken. A bombay-i kultikus temetőről, a Hallgatás tornyáról így ír: „Ott, a túlsó oldalon, közel a tengerhez, egymás mellett öt fehér torony, s a tornyokban némaság, béke… Ide hozzák a párszik halottjaikat, ide terítik ki a hideg kőre, hol a fejünk felett keringő saskeselyűk aztán hamar elvégzik kötelességöket. – Hogy az emberi test salakja ne piszkolja be sem a földet, sem a vizet, sem a tüzet, a legszentebbet a három közül – mondja az öreg párszi, s eltávozik” (155.o.). Az angol gyarmatosítókkal elfogult, India megmentőit látja bennük.(Az angol és a magyar faj hasonlóságát is ecseteli a 198.oldalon ). Ugyanakkor minden érzékszervére hatóan megérti („a hindu templomok üveghangú csengői”-t de sokszor említi…) és át is érzi az indiai civilizációt. A buddhizmus megalkotójának, Gautamának lakhelyét, és a maharadzsa palota kertjét ihletett, álomszerű képekben írja le:
„Rózsaszín s acélkék tollú madarak keringenek a légben, messziről egy indiai hárfa hangja hallatszik.
A kert közepén magában álló bódhifa (ficus religiosa) egy gallya megmozdul, levelei végigsimítják a homlokomat.
Körülnézek. Álom ez vagy élet? Hát a lét ilyen formát is ölthet?…….
Ez a vágyak, az érzékek világa, itt kellett át megszületnie annak, ki felénk is kitárta karjait, s ki a lemondás, a szenvedés, s a vágytalanság religióját először hirdette ki a mindenségnek.” (183.o.)
Az érzékeny, empatikus, mind líraibb írásmód az utolsó fejezetben hirtelen banális, közönséges tónusúvá változik: a delhi-i angol garnizon mindennapjaiba zuhanunk alá. Justh egy fikciós fordulattal zárja úti beszámolóit: egy fiatal angol nő, Miss Nelly Flowell édesanyjának címzett „levelé”-ben beszámol indiai tapasztalatairól. Az „empty bottle” klisévé kopott metaforával jellemzi önmagát, a hoppon maradt hajadont, aki azért érkezett ide, hogy leendő vőlegényét meglátogassa. Hiába utazott ilyen messzire, semmit nem lát és nem ért e távoli világból, részben azért, mert a férjhez menés némileg földhöz ragadt kényszere vezérli őt. A kötet e záró írása a szűk látókörű átlagemberek mentalítását és élethez való viszonyát írja le, és mivel az átlagturista bemutatásával kezdődött az olvasmány, úgy érezhetjük, az örökkévaló banalitás és középszerűség eme körfoglalatába ágyazódnak a justhi, haláltudattal átitatott, figyelő – szemlélődő, ihletett leírások. Justh tudta, életideje szűkre szabott, talán ez sarkallta a lét magas minőségű megélésére és megbecsülésére.
