„Viola édesanyja sírástól elcsukló hangon kérdezte: – Hol vagytok? Mi van veletek? Hatalmas tüntetés van Isztambulban.” – Büky Anna riportnovellája saját fotókkal.
Csak midőn már ittál a csönd folyójából, fogsz igazán dalolni.
Mohamed próféta
Rubin Viola alias Alföldi Csenge, miután a világ jobbításáért folytatott évtizedes küzdelmei során rájött arra, hogy a nyugati társadalmi berendezkedés éppúgy velejéig romlott (beleértve Rubin Violát is) – mint talán mindegyik más, úgy döntött az általa ismeretlen Keletnek veszi útját. A remény halljon meg utoljára, hogy itt és most, a földön lehet másképpen is élni. Útjára nem vitte magával az okostelefont, nem búcsúzott el barátaitól és ismerőseitől a facebookon, s nem küldött üzenetet twitteren sem, hogy: „Nincs itt”. Sőt, feminista múltját is otthon hagyva, belekapaszkodott a szerelme karjába s hagyta magát felkísérni a repülőgép bejáratáig. A Turkisch Airlines gépével repültek Isztambulba. Az első napot városnézéssel töltötték illetve azzal a nyugodt szemlélődéssel, amelyre akkor van szükségünk, ha egy erőteljes élmény hirtelen fejbe vág minket. Csak az est folyamán, az ázsiai részen fekvő szállodába érkezve vették észre, hogy mióta török földre léptek szinte alig szóltak egymáshoz. Úgy is mondhatnánk, hogy tudattalanul gyakorolták a szemlélődést. Úgy történt, hogy ránéztek a városra… A tizenkétmilliós város forgataga, a zaj- és íztömeg, a hajóút a Boszporuszon, a mecsetek varázslatos, szinte földön kívüli kisugárzása azonnal beszippantotta őket is. Viola a nőket is árgus szemekkel figyelte, és voltak pillanatok, amikor kelet-európai nő létére megirigyelte őket. „Én még soha nem láttam, hogy a nőket ilyen demonstratív módon imádva nézik a férfiak, mint Isztambulban”. A szerelme ezt csak úgy kommentálta, a férfiak, akik szinte burokban tisztelve sétálnak kézen fogva a társukkal, cipelik a nők csomagjait, teát hoznak nekik a kompon, s mint akik számára megszűnne a külvilág női társaságban, hatalmas barna szemükkel ragyognak a nőkre -, szóval ezek a férfiak Kálmán szerint egyszerűen csak „bugyitáncot” járnak. „Nekem már szerencsére nem kell” – mondta és megszorította Viola kezét. A nő pedig átadta magát az élvezetnek, mert letagadhatatlan volt, hogy a lemenő nap fénye beragyogta az ő arcukat is. Így telt az első és a második nap. Még egy mecsetbe is bementek, ahol is a szigorú őr Viola lába köré tekert egy szövetdarabot. Jé – morfondírozott magában Viola, hogy a vaskos kis bokája bárkit is eltéríthetne az imádkozástól? És mielőtt elöntötte volna a női büszkeség azon nyomban el is szégyellte magát. Másról van itt szó – tudta ezt jól ő is. A teremben sok-sok férfi hajlongott, a nők pedig egy kupacban üldögéltek az ajtó mellett.
„Jézus, Jézus Krisztus” – gondolta Viola és elöntötte a szeretet. Mindenki a maga hite szerint.
Estefelé, amikor éppen a kereskedők negyedében sétáltak, miután végignézték a mohamedán vallás kolduló szerzeteseinek táncát megcsörrent Kálmán telefonja. Viola édesanyja sírástól elcsukló hangon kérdezte:
– Hol vagytok? Mi van veletek? Hatalmas tüntetés van Isztambulban.
– De merre? – kérdezte Viola, és mivel napok óta sem újságot, sem internetet nem néztek, a televíziót pedig, mint az elmeműködés zavarodottságáért felelős eszközt tizenkét éve elutasították – így csak az anya aggódó hangját meghallva döbbentek rá arra, hogy az általuk választási kampánynak hitt tömegáramlat valójában Isztambul utóbbi történelmének egyik legnagyobb tüntetése. Viola megnyugtatta édesanyját, hogy velük minden rendben, folytatják a városnézést. Azt, hogy ne aggódjon kár is lett volna kérni, hiszen amióta Viola meglátta a napvilágot, édesanyja azóta aggodalmaskodott.
– Látod, Kálmán – mondta Viola megrendülve – ismételten csak beigazolódott a feltevés, hogy az igaz, nagy események híre a legnagyobb kommunikációs vívmányok ellenére is eljut hozzánk szájhagyomány útján.
– S ráadásul mi itt vagyunk az események közepén – szólt Kálmán elégedetten. Körbenéztek. Most vették csak észre, hogy a békésen haladó tömegből itt-ott előugrott egy Joker maszkos alak, hogy lefújja festékszóróval a bankautomatákat. Fiatalok jelszavakat skandáltak egy általuk elfoglalt házból. És mindenfelé lobogtak a piros zászlók. A Taksim tér felé közeledve egyre erőteljesebben dúlt a hangzavar. Viola észrevett egy feliratot a Francia Intézet ajtaján: „La poésie sur la rue”, ettől meghatódott, és noha a tüntetők céljait nem ismerte, abban a pillanatban megérezte, ahogyan feltámadt benne az egész emberiség iránti szolidaritás. Most még L. Kati éjjeli smsét is megbocsátotta, amelyben jó utat kívánt Kálmánnak, elfelejtve, hogy a főnöke nem egyedül utazik… A Kati is csak nő, kétségkívül ember – gondolta Viola, s eszébe jutott a török férfiak igéző szeme. Jó lenne, ha nem lenne szenvedés – sóhajtott mélyet, és azon morfondírozott, hogy ő a Kálmán társa. Megérkeztek a térre. A tüntetők által az éjszaka folyamán felépített első barikádot már megkerülték.
– Helyzet van – mondta Kálmán és valóban a hangulat egyre forróbbá vált, egyre több ember lett körülöttük, kendőtlen nők Atatürk képével díszített zászlókat lengettek, s a maszkos férfiak most a nemzetközi boltok kirakatait firkálták. Feltűntek a kommandósok.
– Talán sétáljunk el innen – szólt Kálmán és átölelte Viola derekát.
Jó lenne, ha mindenki boldog lenne – gondolta Viola, de már nem szólt semmit. Csendben, szemlélődve haladtak el a jelszavakat skandáló tömeg mellett.
(La poésie sur la rue: „La poésie est dans la rue”. A költészet az utcán.)
