Egy elsüllyedt főváros él Tóth Krisztina Akváriumában. (Bakos András könyvismertetője)
Tóth Krisztina akváriuma kettős szimbólum. Egyrészt a zsúfoltságban, kopott életterekben, elsüllyedt Titanic-roncsok között tátogó, állandóan szem előtt lévő, semmi kis életek színteréé. Ám aki vállalkozik arra, hogy akváriumot rendezzen be otthon, („egy darabka tengert”), elég türelmes és precíz a nem kapható, vagy drága kellékek összeállításában, akinek szépek maradnak a vízinövényei és nem döglenek meg a drága halai, az közben remélheti, hogy emberhez méltó, rendes életet él.
Azt, hogy ez tényleg így van-e, vagy a szegény emberek Budapesten is menthetetlenül mindig azok maradnak, akkor is, ha pénzük lesz, eldöntheti az olvasó. Akit talán a szegénység ábrázolása – nem a hangvétel vagy a megközelítés, hanem mélység tekintetében – Tar Sándor novelláira, Csurka István Amerikai cigaretta című drámájára emlékeztethet Tóth Krisztina első regénye. A gépiesen élő, fásult embereknek igenis vannak nehezen magyarázható, megindító tettei. Edit néni hazahozza, örökbe fogadja a lelenc kislányt, és amikor látja, hogy egy bojttal játszik, megfogadja, hogy ha drága is, babát vesz neki. Férje, a mogorva Jóska bácsi rosszra gondol, megveri a kislányt, amikor észreveszi rajta a házbeli cipésztől kapott furcsa ékszert. De ő az is, aki a disszidálásra készülő orvos lakásában meglát egy akváriumot, és beleszeret ebbe a világba. Aprólékos munkával, spéci üveglapokból ragasztja össze, ahogyan kell, kiböjtöli az ülepedés, a növények megerősödésének idejét halak nélkül. Nevelt lányát nézve az esküvőn, megállapítja, hogy „ebben a ruhában a kis rezgő fátyolkával egy zászlós guppira hasonlít”. Megszerzi a halakat, beleengedi az akváriumba, aztán elterül, nyitva maradt szemmel. A lány menekülni akart ebből az otthonból, elsősorban ezért állt össze egy primitív férfival, aki üti-veri, és akit meggyűlöl. Mégis kitart mellette, gyereket szül neki, pedig sejteni lehet, hogy a férfi szeretőt tart. Erről a Laliról, az egyetlen igazán fölfelé törekvő emberről tudni lehet, hogy akkor se lesz gazdag, miután lesz elég pénze, hiába növeszt barkót magának, „olyat, mint Onedin kapitánynak volt a tévében”. A regény akkor ér véget, amikor a sok reménytelen sors közepette kiemelkedő igazi, rendes család, amelyet komoly áldozatok árán tart egyben Vera, éppen szétrobbanna. Vagy mégsem.
Furcsa vállalkozás lehetett mindezt úgy olvasni, ahogyan a Népszabadság recenzense: azzal közelítve hozzá, hogy a költő a verses és novellás kötetek után vajon tényleg igazi regényt írt-e. Pethő Anita megállapítja, hogy nem, hiszen nincs lineáris történetmesélés, egységes ív, mindent tudó elbeszélő, és Tóth Krisztina „láthatóan továbbra is a megszokott rövidprózai megoldásokhoz ragaszkodik.” Szerintem a regény fejezetei nem önálló egységek, úgy kapcsolódnak egymáshoz, ahogyan a pikkelyek a halon, az elbeszélő pedig mindent tud, legföljebb nem mindent mesél el, néha ilyenek ezek. Érdekes ez a regénységi vizsgálat: a Népszabadságnak ugyanabban a számában Papp Sándor Zsigmond szeretettel ír a könyvről, és az előző Tóth-kötetről, a Pixelről megjegyzi, hogy „a zárt szereplőgárda és világ miatt több volt, mint egyszerű novellafüzér”. Lehet, majd mások is eltűnődnek rajta, mitől számít mégis regénynek ez a könyv, talán azon is, mi mindent kell tartalmaznia egy regénynek. (Julien Sorel, naplemente, igazság vs. mondatok. A néhai Sava Babić költő, író, egyetemi tanár, a magyar irodalom fordítója mondta egy magyarkanizsai írótáborban, hogy ő regényként olvassa a Puszták népét, és ezt nem tilthatja meg neki senki.) Szerintem fontosabb szempont, mi mindennek a regénye ez. Például a túlélésé; aztán a világvárosé, amely, mint az egész ország, saját nyomaival, emlékeivel, tönkretett életeivel határos; a gazdáikat különös úton-módon túlélő tárgyaké; az esendőség biztos tudatáé; és talán a megbánásé, amit gépies, de őszintének ható tettei, szavai miatt érez ennek a könyvnek az olvasója, mintha imádkozna.
És igen, vannak benne mondatok. Egyik kedvencem a csöndről szól és a cirkuszos fivérekről, akik ágybérlőként laktak az örökbefogadó házaspárnál. A fiúk – egyiküket később, ’56-ban a határon lelövik, a bácsitól kért sapkája elrepül – rendszeresen a bérház udvarán gyakoroltak, ilyenkor a karikák, buzogányok fölrepültek az első emelet magasságáig: „Szabályos ritmusban, csendben bukkantak fel, aztán tűntek el újra, mintha maguktól szálldosnának, és odalentről senki se mozgatná őket.”
(Tóth Krisztina: Akvárium. Magvető Kiadó, 2013, 2990 forint.)
A kötetet a borítóra kattintva megrendelheted
kedvezményes áron 2990 Ft helyett 2691 Ft-ért
