„Alfium: a hülyeség kémiai reakcióba lépett egy macskával és rászabadult a világra, azaz szeress, vagy kurva világ lesz!” – [Böszörményi Gyula könyvkritikája]
„Szőrös ma azt mondta, hogy egy-két dolog meg fog változni, például lenyugtatólövedékez vagy elad szervkereskedőknek Üzbegisztánba, a szőrömből pedig kesztyűt csinál.”
Ez a könyv egy macskáról szól. Egy pszichopata, antiszociális, tökéletesen zakkant, végletekig embergyűlölő rémmacskáról, aki – bár az első oldalakon még csupán félmaréknyi, puha szőrdoromb – mindenkit ki akar nyírni, akit csak a karmaival elér.
A Könyvmolyképző Kiadó arról (is) híres, hogy előszeretettel kutat-matat ifjú tehetségek után, s időnként hihetetlen érzékkel rájuk is talál (máskor meg mellényúl, de hát ez benne van). Simon Tamás „hard selection” sorozatukban megjelentetett naplóregénye, a Vérmacska, avagy Alfi világuralomra tör igazi nagy fogásnak tűnik!
A kötet (mely egy blognaplóból született) legszembetűnőbb jellemzője, mely már az első oldalon orrba maszatolja a nyájas olvasót, hogy biz’ hajmeresztően trágár. A „csúnya” szavak (melyek közül sok a nyelvtörténeti kutatások szerint egyben a legősibb, tehát legéletképesebb magyar kifejezés!) használata az irodalmi művekben mindig egyenlő a pengeélen való táncolással. Valóban kellenek-e a valóság leképezéséhez? Vagy inkább kerülendők, még akkor is, ha egy részeg szódást akarunk ábrázolni, aki épp veri a lovát? Vajon igazi szódás lesz-e a szódásunk, ha állatkínzás közben se hagyjuk (mert udvarias, azaz széplelkű irodalmárok vagyunk), hogy verbális mocsok áradjon odvas fogú szájából? A trágárság olykor bizony elengedhetetlen irodalmi kellék.
Ám mi van akkor, ha egy félmaréknyi méretű, hatalmas szemű, puha bundás kiscica az, akiből úgy dől a „bazmeg”, „szarok rá” és végtelen számú társai, ahogy Alfiból?
Megmondom, mi van: örkényi groteszk, az van! Simon Tamás – tán nem is tudatosan – a jól bevált tanácsot alkalmazta, amit még Örkény Istvántól kaptunk az Arról, hogy mi a groteszk című egypercesében: „Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni: Köszönöm. Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról.”
Így látni, láttatni a világot, ez a groteszk! S vajon mi lehetne groteszkebb, mint egy édes kiscica, aki (és nem „ami”, hisz Alfiról van szó!) úgy káromkodik, mint egy nemzeti dohánymutyin felgerjedt, tökrészeg kocsis?
Nos, akkor megszületik a macskanapló-regény.
Alfi, a kiscicus egy randa nap két fröccsért kótyavetyéltetik el – és ebben a pillanatban gyűlölni is kezdi új gazdiját, akit Szőrösnek, máskor Szőrinek hív. Szőri harmincas informatikus?, diploma nélküli bölcsész?, nőtlen lúzer!, aki még mindig az anyjával, Feketehajúval (máshol Fürtöskével) él. Simon a macskát teszi meg mesélőnek, az ő naplóját olvasva látjuk a történteket, bár az sosem derül ki, hogy a rémcica vajon hová és hogyan is írja hátborzongatóan röhejes mondatait (talán egyenest az FB-ra?).
A trágárság jól kimérve valóban nagyon vicces és szórakoztató lehet, főleg, ha az egy kiscica szájából dől. Simon azonban olykor túllő a célon, s ha kell, ha nem, káromkodásra bírja Alfit. Ez különösen a könyv elején jellemző, később viszont enyhülni látszik – sajnos épp fordítva, mint kéne! Az első száz oldalon néha már-már kifejezetten irritálóvá válik a sok „b” betűs szó, s az olvasó joggal érzi: a kevesebb több volna.
Ebben a pszichopata macskoszban annyi a düh, a frusztráció, az értelmetlen ölni vágyás, hogy már-már arra lehet számítani, a történet egy pontján tényleg átváltunk horrorba, és Alfi megöli álmában szerencsétlen gazdáját, akiről így vélekedik: „…olyan, mint egy kibaszott kullancs, csak kár, hogy ennek nem szakadt benn a feje, mikor született” (175.o.). Vérmacskánk egyébként azért gyűlöli a gazdiját, mert…
Nekem az ötvenedik oldaltól kezdve csak azon járt az eszem, hogy vajon MIÉRT ilyen dühös ez a kiscica? Honnan ez a rengeteg harag, acsarkodás, karmolni vágyás? A kötetben több tucat alkalommal fordul elő, hogy Alfit megsimogatják, enni adnak neki, feltakarítanak utána – mire ő viszonzásul véresre harapja, karmolja jótevője legkülönbözőbb testrészeit. Miért?
Én már az első néhány oldal után szeretni kezdtem Simon könyvét (és tehetségét), épp ezért nagyon féltem, hogy a magyarázat végül csak annyi lesz: mert poénos. Ez azonban olyan olcsó, lapos megoldás lett volna, ami képes tönkretenni a legviccesebb könyvet is.
Aztán egyszer csak eszembe jutottak az állami gondozottként intézetekben, vagy épp faluszéli putrikban, esetleg omladozó falú, gangos bérházak pincelakásaiban élő gyerekek. Sokszor találkoztam már velük életem során, hol a nagyvárosok aluljáróiban, hol a Nyóckerben, vagy a falu parkjában, a lepukkant kocsmák környékén, s másutt, ám ők mindig és mindenhol ugyanúgy viselkedtek – a trágárság bővízű sárfolyama dőlt a szájukból, s ha valaki rájuk mosolygott, úgy szóltak, ahogy Alfi szól hasonló helyzetben: „Most mit bámulsz, köcsög, talán buzi vagy, kabbe’?”
Simon macskája nem gonosz, nem elmebeteg, és valójában senkit sem szeretne lemészárolni. Simon macskája retteg! Kiscicaként ragadták el az alomból, a mamája és a testvérei mellől (akikről soha, egyetlen nyarvintást sem ejt!), s adták el a kocsmában Szőrinek. Ezért fúj, karmol és púpozza a hátát – FÉL, hogy megint bántani fogják, hát inkább ő támad elsőként, mindig és minden helyzetben, épp úgy, ahogy az intézeti és utcakölykök!
Alfi naplója úgy vicces, hogy közben (feltéve, ha igényesebbek vagyunk, s nem csak a kinyomtatott trágárság okozta, kissé beteges borzongásért olvassuk!) elgondolkodtat. Az egyik „alfizmusban (és „hogy” túltengésben) szenvedő” rajongó így ír erről a kötet végén: „…nagyon szép történet arról, hogy nem biztos, hogy az szeret a legjobban, aki szép szavakkal szeret.” Simon ritkán közvetít nyíltan igazán mély, érzelmes gondolatokat, hisz nem akar nyálas lenni. A könyv egyik legszebb jelenete, ahol elfacsarodik a szív, a 212. oldalon található, mikor is Szőri állatok iránti szeretetével szembesülünk. A szövegben többször említett, macskaimádó Bohumil Hrabal Alfit is szerette volna (Hajós András meg elmehet a búsba).
A másik „hiba” vagy inkább hiányosság, hogy bár minden fejezet, mely hónapokra osztva halad előre, kb. hasonló terjedelmű, a 208. oldalon található „Október” csupán néhány érdektelen sor. Értem én, hogy a blogírás ilyen: van, mikor valamiért nem jön össze annyi szöveg, amennyi általában, hisz közbejöhet betegség, depresszió, macskabélhurut, akármi. Ám egy nyomtatásba kerülő naplóregény esetében ez kizárólag komoly dramaturgiai indokkal engedhető meg! A hiányzó szövegmennyiséget, vagy hiányának megalapozott okát ebben az esetben a kiadó szerkesztőjének kellett volna kisajtolnia a tapasztalatlan szerzőből!
Meg kell még említenünk Szerelem Melinda illusztrációit, melyek egyszerűségükben és humorukban tökéletes kísérői, sőt, kiegészítői a szövegnek. Az illusztrátor érti és érzi Alfit és története lényegét, s remekül ábrázolja azt.
Simon Tamás tovább ír – én meg (a többi alfinistával egyetemben) remélem, hogy túl tud lépni saját árnyékán, és későbbi köteteiben nem csak a trágárságra épülő örkényi humorral, hanem sok jól kitalált és felépített sztorival is megajándékoz majd minket. Én neki, s persze Alfinak szorítok!
Könyvmolyképző Kiadó Kft.
Szerkesztő: Garamvölgyi Katalin
Borító: Balogh József
Illusztráció: Szerelem Melinda
Korrektorok: Korom Pál, Szécsényi Tibor
Oldalak száma: 280
Kötés: papír / puha kötés
ISBN: 9789632455631
A könyv megrendelhető ITT
FOTÓ: Simon Tamás és Böhm Zsuzsa (Macskamagazin) – a képeket Alfi macsekról és Szőriről a szerző engedélyével közöljük
Könyvek állatokról és egyéb lényekről az Írók Boltjából 
