„No, Cica, hát megvan az újabb segg.” – válogatás egy ex-rádióriporter emlékcserepeiből
041 Bosszú
Veszett erős volt, és nagyon gyors. Szertornász és kardvívó a gimiben. Az esti kimaradáson tudományosan bemajszolt, s úgy döntött, hazamegy Pápára. Négyen jöttek ki, hogy berángassák a laktanyába. Az erőszak nem segített. Dühömben bőgtem. Beimádkozom. Persze késtünk kiadóst. Laktanyafogságot kaptunk. Ő kettő, én három hetet. Hogy valójában mi történt, senkire nem tartozott. A barátságunk fontosabb volt, mint az egész Varsói Szerződés. Déltájt ki lettünk vezényelve lábazatot meszelni. Nyár volt, bántón tűzött a nap. Hulla másnaposan kérdezte, mit is művelt az éjjel. Hosszan, részletesen, kéjesen meséltem.
042 A harmadik
Kong a harang. Aztán Szűrös Mátyás kikiáltja a (sorban) harmadik magyar köztársaságot. Órjási tömeg a Kossuth téren. (Azért akkor még nem milliom…) Mondja Mátyás, hogy „továbbra is jó kapcsolat a Szovjetúnióval.” Fütty és fujj. Mátyásföldig elhallik. „…és megerősítjük kapcsolatainkat az Amerikai Egyesült Államokkal.” Nem csak a tévéből, hanem a Terézvárosig szól az ováció. Mondom S.É. tanárnőnek: „No, Cica, hát megvan az újabb segg.” Julcsa lányunk hálisten átaludta a történelmet.
043 Fonák
Kalocsára autózunk, s ami fönt, azt mesélem a germán isten-szerű, mosolygós, nagyon szerethető prózistának. Ott tartok, hogy „az az állat a Szovjetúnió említése után megáll a szöveggel. Hát mi a komonista qrvanyának járatták a Polfőre, ha még ennyit sem tanult retorikából?! Amúgy a szövegírót is csókoltatom.” A fagyállós hűtővíz is megdermed. Beledöbbenek, hogy mellettem az anyósülésen a beszédíró feszeng. Hirtelen qrvamessze lett Kalocsa.
044 Távlat
Az este (1989 október 23.) volt még egy nagy ünneprontás. Amikor az azóta már a „kormánypárt Marika nénije” okádott a mikrofonba. Asszem, az ünnepnek – többek között – méltósága is van. Hát Marika néni nem egy méltóságos asszony. Emberöltő kellett, hogy megemésszem. Minap beszéltük Mózsival /90.07.15/, hogy W.M. (avagy V.M.? – annyira mindegy) a Nagy Magyar Vesztes. A nyóckerben kiközösítették a Lányok; valami sokadik per mindössze sokadik rendű vádlottja volt, mégis ezer évre ítélték. Oszt’ amikor a bitóra szánt írók már díjakat kaptak, Ő még mindig ottan ült Kádár-kenyéren. Ideje volt elég. Éppen olvashatott is volna. Ha tette, hát nem fogott rajta. Amilyen most a volt hazánk, állhatna Ő egy a százhoz-ban a Gellérthegy tetején. Fölemelt karjai . . . . . . . . .-t tartanának.
045 Címlap
Már az árvák összes könnyét elvedeltük. Huszonöt évesek voltunk fotóriporter barátom, meg én.. MINDENt tudtunk. S mindent jobban. Hajnalra kóválygott köröttünk a Körút. Hogy felkelt a nap, jöttek az újságokkal. Közöttük az ifjúsági hetilappal. Az ő fölvétele a címlapon. Vettünk egyet-egyet. Kiadós borravalósan. Mohón lapoztuk. Középütt a kettőnk „anyaga”: az ő képei, s az én szövegem. Hogy mit éreztünk akkor? Nem tudom. Majd harmincöt esztendeje. Ő azóta az egyik legjelentősebb fotográfus. Én meg efféléket körmölgetek.
FOTÓ: Hastac
