„Magyarország az az ország, amelynek mindig zöld a színe a térképeken, mert valójában egy hatalmas síkság, ami a Pannon tenger visszahúzódásával jött létre úgy 25 millió évvel korábban.” Bekim Sejranović novelláját Szerbhorváth György fordította, az ő előszavával adjuk közre az írást.
A szerzőről és a novelláról: Bekim Sejranović 1972-ben született a Száva-menti Brčkóban, Bosznia-Hercegovinában. Tanult matróznak, élt Rijekában (Fiuméban), majd a háború kitörése után Oslóba menekült, itt magisztrált és tanít olykor délszláv irodalmat, szerb-horvát-bosnyák nyelvet. Ma jön-megy, így szülővárosába is, amely azért különleges, mert a háromnemzetiségű város, ahol sem a muzulmánok, sem a horvátok és sem a szerbek nem képeztek és képeznek többséget, ma különálló körzet (district) erős nemzetközi felügyelet alatt, a korábbi etnikai tisztogatások okán is.
Sejranović 2008-ban Sehol, sehonnan c. regényért megkapta a legrangosabb, Bosznia-Hercegovinában, Horvátországban, Szerbiában és Montenegróban megjelent regényért járó „Meša Selimović” díjat. Itt olvasható novellája, mondhatni, korai zsengéje, mint maga nyilatkozta. 19-20 évesen írta, a háború kitörésekor, amikor Boszniában megjelentek a kéksisakos ENSZ-csapatok, bár meglehetősen eredménytelenül. Amikor először olvastam az írást, még azért tűnt érdekesnek, mert íme, így látja egy boszniai-norvégiai a magyarokat. Aztán kiderült, a történet inkább a brčkói horvátokra vonatkozik, amikor a háború kezdeti forgatagában egyre-másra eltűntek, ezért reálissá vált a veszély, hogy az ottani horvátoknak végképp nyoma veszik a körzetben. Viszont így sem megírni, sem megjelentetni nem merte a novellát, míg a városban élt, így kerültünk a képbe „mi”, magyarok. És lám, mégis, akár ránk is vonatkozhat, hisz nem kevesen vizionálják azt, hogy a nemzet halála már csak idő kérdése – tessék gyerekeket gyártani! A minap is már a kormányzat szervezett az egyetemistáknak táncos társkereső rendezvényt, hát, olyan is lett. – A fordító, Szerbhorváth György megjegyzése
Magyarország az az ország, amelynek mindig zöld a színe a térképeken, mert valójában egy hatalmas síkság, ami a Pannon tenger visszahúzódásával jött létre úgy 25 millió évvel korábban. Eléggé szép ország. A magyarok a hunoktól, a mongoloktól, és lehet, hogy az avaroktól származnak, nem tudom pontosan. Főleg ázsiai eredetűek. Nyelvük, a finnel egyetemben, és lehet, az észttel, ha jól rémlik, a finnugor nyelvcsaládhoz tartozik. Igencsak különbözik az indoeurópai nyelvektől, melyen voltaképp egész Európa beszél. A magyarokra azt mondják, hogy az egyik legmuzikálisabb nép a földön. Magyarul a tojást „tojás”-nak mondják, angolul „egg”. Egy magyar, Puskás Ferencnek hívták, a focivilágbajnokságon, kilencszázötven-valahányban, tizenkét gólt adott, és ezt a rekordot még senki sem érte el.
A nevem János. Nem tudom, mit jelenthet e név, de, ahogyan mondják, az egyik legrégebbi magyar név. Én meg, micsoda abszurdum, a legfiatalabb magyar a földön. Biztosan azt gondolják, hogy ez lehetetlen, hisz minden percben születik legalább egy magyar fiúcska vagy lány, de ez nincs így. A magyarokkal ugyanis nagy tragédia történt, és pont akkor, amikor végre elszakadtak az oroszoktól és letértek a kommunizmus felé vezető útról, és az egyik legfejlettebb posztkommunista országgá váltak.
Lehet, már azt találgatják, hogy a magyarokat ért tragédiának mi köze ahhoz, hogy én vagyok a legfiatalabb magyar a földön.
Ugyanis egy napos szeptemberi napon, pontosabban szeptember tizedikén, minden magyar nő, az egynapostól a százötven évesig, minden magyar nő az anyaországban, minden magyar nő a diaszpórában, a Vajdaságban, Romániában, Csehországban, minden magyar nő kanadai vendégmunkán, mindegyik, akik a Dél-Afrikai Köztársaság bányáiban gyémántot bányásztak, minden magyar nő, akik a horvát vagy görög tengerparton napoztak, minden magyar nő, akiknek férjei az amerikai, a lett vagy a bolgár nagykövetségen dolgoztak, minden, éppen minden magyar nő az egész világon azon a napon, pont 15 óra 43 perckor, kilehelte a lelkét. Épp mindegyik. Azt mesélik, hogy még a magyar szilvafák is, melyek messzi földön híresek zamatukról, kiszáradtak, együtt érett gyümölcsükkel. És íme, pont ama szeptember 10-én, amikor mindnyájan meghaltak, megszülettem én. Pont abban a pillanatban, amikor anyám kilehelte a lelkét, úgy, hogy nem is halotta már első sikolyomat, amikor kiestem a méhéből. Apám ezalatt idegesen várakozott a szülészet előterében, hogy lássa, három lány után végre fiút kapott-e. Az örökkévalóságig várakozott, de senki sem jelentkezett. Belülről, a szülőszobából, sírás hallatszódott. Én sírtam, apa meg kinn várt sírásomat hallgatva, mind türelmetlenebbé válva, hogy lássa, végre fiút kapott-e. Aztán egyszerűen minden elhomályosult előtte, nem bírta tovább, és berohant. A fehérruhás nők a földön feküdtek. Anyám széttett lábakkal a szülőszékben. Én meg a köldökzsinóron lógtam a lábai közt. Ahogy apám meglátott, könnyek közt kiáltott fel: Fiúúú!
Aztán gyorsan odaszaladt, és mintha soha mást nem csinált volna az életben, elvágta a köldökzsinórt, miközben arrébb lökte a földön fekvő ápolónő holttestét.
János, János! – jajongott, és bolondmód ugrabugrált abban a fehér szobában, három ápolónő és egy szülészorvosnő holttestén taposva. És csak akkor fogta fel apám, hogy a szobában csak mi ketten élünk, anya halott. Észrevette a három halott ápolónőt és a bábát is. Aztán, láthatóan sokkban, elrohant telefonon segítséget hívni, de mivel a telefonközpontban alighanem egy lány dolgozott, sehogy sem kapott vonalat. Teljesen pánikban, engem erősen a meglehetősen szagló hóna alá szorítva, áttörte az üveget és bekapcsolta a tűzjelzőt, úgyhogy az egész szülészeten megszólalt a sziréna. Erre a folyosón egy csomó orvos jelent meg fehér köpenyben.
Mindannyian halottak, halottaaak! – keseregtek.
Aztán, eszementként sikítozva, apa és felém kezdtek el szaladni, apa erre megijedt és igyekezett köddé válni. Ahogy velem a kezeiben valamiképp kikeveredett a szülészetről, ahol minden lépésnél halott magyar nőkbe botlott, volt mit látnia. Kinn eljött az ítélet napja. Mindenütt halott magyar nők. A járdákon, a gyalogátkelőhelyeken, az autókban. A kioszkokban, a boltokban, mindenütt, ahol lányok vagy nők dolgoztak, igazi káosz tört ki, mert a huligánok kihasználták az alkalmat és azt vittek el, amit csak akartak. Kislányok, valószínűleg harmadikosok, akik városnéztek, a gyalogátkelőhelyen feküdtek, testükkel barikádot képezve. Iskolatársaik, a fiúk megpróbálták őket felemelni, felébreszteni, de hiába. Már mindnyájan hidegek és nyugodtak voltak. Arcukon a béke látszódott. Szinte szemre szépen. A nyilvánosházak előtt elégedetlen kuncsaftok gyülekeztek. Előre fizettek, és most csak egy rakás ízléstelen, kisminkelt holttestet kaptak. És, hogy ne húzzam tovább a leírásokkal, próbálják meg maguk elképzelni, hogyan nézett ki a mi csodás városunk azokban a napokban. Mint amikor a szirmok hullnak tavasszal. Ősszel a sárga levelek. A lányok szeptemberben ama szerencsétlen évben.
Apám szorosan a kezeiben tartott, szinte majd megfulladtam. Sokáig szaladt az utcákon, míg végre e szörnyűségeget átélve haza nem értünk. Ott halva találtuk három lányát, a nővéreimet. A legidősebb, Irén tizenhat éves volt. A fotelben ült a tévével szemben. Nyakig betakaródzva. A takaró alatt szinte teljesen meztelen volt. A videón erotikus filmet nézett. Valahol megállította a képet, alighanem egy számára izgalmas jelenet miatt. A kép továbbra is a képernyőn ugrált. Irma tizenkét éves volt, a vécécsészén végezte. Ott szeretett tanulni. Mert a toalettben találta meg a teljes békét, magyarázta később apa. Olga volt a legfiatalabb nővérem, és akkor még csak hatéves. Talán Irén után kémkedett, amíg ő videózott, a nagy diófaszekrény mögé rejtőzve, amit apámnak a nővére, az én nagynéném ajándékozott faluról. Nénikém szintén meghalt. Apám elmesélte, hogyan, de ez most nem érdekes. Disznókat etetett. Amikor meghalt, arccal a sárba esett a disznóól közepén. Később csak az egyik kezét találták meg. A jobbikat.
Apa eszét vesztve ordított a házban, mindjobban szorítva engem. Én meg egy kis levegőért folytattam harcot.
A férfiak heteken át temették halott asszonyaikat. A katonaság is segített.
Pár nappal később, amikor elmúlt az első sokk, kissé apa is lenyugodott. Már bekapcsolta a tévét is, komolyzene ment és a műsorvezetők mind egy szálig férfiak voltak. A szomorú magyarok, a magyar televízió műsorvezetői, tájékoztatták a nemzetet, mely most már kizárólag férfiakból állt, hogy a magyar nemzet minden egyes nőtagja meghalt eddig ismeretlen okokból. Mindenre gyanú vetült: biológiai és kémiai fegyverekre, az oroszokra, amerikaiakra, kínaiakra, földönkívüliekre, piszkos erőkre, mitikus átokra, ismeretlen vírusokra.
Még néhány héten át az egész világon kutattak, hogy legalább egy túlélő magyar nőt találjanak, de eredménytelenül. Ez, ahogyan arról az újságok beszámoltak, valószínűleg a nemzet végét jelenti, mert többé senki sem fog magyarokat szülni. Így derült ki, hogy mivel én születtem meg utoljára Magyarországon, én vagyok a világon a legfiatalabb magyar. Hihetetlen sebességgel lettem a világ legnépszerűbb babája. Apám és én a tévékben és újságokban szerepeltünk. Még a CNN-en is, a fél világ nézte az adást.
De hamarosan előkerült egy alak, fölöttébb okos, akinek eszébe jutott, hogyan lehet megmentetni a nemzetet a kihalástól, és elnökünknél megtette javaslatát. Hogy azok, akik asszonyaik nélkül maradtak, házasodjanak meg más nemzetek nőivel. Akik így magyar állampolgárokká válnának, s így gyermekeik magyarok lennének. Ugyan nem tisztavérűek, de ez az egyedüli kiút, hogy megakadályozzák egy egész nemzet kihalását. Az elnök és a férfinemzet egésze lelkesedéssel fogadta a javaslatot. Kitört az eufória, az ünneplés egész Magyarországon. Vidáman kiabáltak: ”Újra lesznek magyarok!”, ”Éljen Magyarország!”. Akadtak, akik azt ordították, hogy ”Újra baszni fogunk!”, de ezt senki sem vette rossz néven.
Nemsoká az Egyesült Nemzetek Szervezete megkezdte nagy humanitárius akcióját, a „Women for Hungary!“-t, ami azt jelentette, hogy ”nőkben” óriási konvojokban érkezett a humanitárius segély. A világ minden részéből érkeztek. Jöttek a magas svéd lányok, a fekete jamaikaiak, a csodaszépen kiöltözött amerikaiak, a tüzes brazilok kis mellekkel, a méltóságteljes angol nők, a hetykeorrú oroszok, lényegében minden fajú és nagyságú nő. Szinte mindegyik magyar, főleg, akinek jó kapcsolataik voltak, kaphatott egy nőt, akit feleségül vehetett, és aki majd utódokat szül. Így menekülhet meg a nemzet a kihalástól.
A gyönyörű nők fehér buszokon érkeztek, olykor még teherautókon is, melyeken látszódtak a nagy, feketével kiírt betűk: ”UN”. A fesztivál az egész országra kiterjedt, s úgy tűnt, sosem lesz vége. De tudni kell, hogy mindaddig tilos volt a magyar férfiaknak szexuális kapcsolatba lépniük a nőkkel, amíg nem szabályozzák a dolgokat. Minden nő speciális erényövet hordott, amelyet csakis az ENSZ New York-i központjában deaktiválhattak, mégpedig egyetlen gombnyomással. Természetesen a legkorszerűbb elektronikus felszerelés volt ez.
Ahogyan a fesztiválozás csitult, s minden magyar feleséget talált magának, aki így maga is magyar lett, elnökünk úgy döntött, mindenki egy hét szabadságot kap. Így visszahúzódhattak házaikba és hálószobáikba. Hogy elkezdődhessék a munka a magyarok jövő generációin. Apa nem talált magának ENSZ-feleséget. Nem azért, mert nem tudott volna, hanem egyszerűen akkor nem ez volt a legnagyobb gondja. Velem törődött. Jobban törődött velem, mint ahogyan anya vagy a nővéreim után búsult volna, vagy ahogyan a Magyarországra érkező új nőknek örült volna.
A világ hírügynökségei a nemzet számára történelmi pillanatoknak minősítette e perceket. A pontosan meghatározott időben az ENSZ központjában megnyomták az erényövek deaktiválására szolgáló gombot, és elkezdődhetett a ”Magyar vihar”-nak nevezett akció.
A világ egy hétig izgatottan várakozott. Majd minden idők leghosszabb hete után újra kimentek az utcára a magyar férfiak és nők, az újdonsült magyar nők, akik, ha minden rendben zajlott le, már méhükben hordták a kis magyar fiúk és leánykák új generációjának magzatait. Ám a nőgyógyászati vizsgálatokon kiderült, hogy egyetlenegy nő sem maradt terhes. Itt valami rejtély lappangott.
És pár hét után, miután mindenféle pletyka elterjedt, kiderült az igazság. Minden magyar férfi, épp mindegyik, impotens lett. Attól a pillanattól kezdve, amikor az összes magyar nő meghalt. Ekkor kezdődött ám csak a búslakodás az országban. Tehát mégsem menekülhetnek meg a magyarok. Én akkor, noha kicsi voltam, valamiféleképp szerencsésnek éreztem magam, hisz mégis én maradok a legfiatalabb magyar a világon. A magyar férfiak meg lehajtott fejjel sétáltak, húzták maguk után az orrukat Budapest széles terein. Néhányan öngyilkosságot kíséreltek meg. Akadtak, akiknek sikerült. Néhányuk teljesen letört a nemzethalál miatt. Egyeseket meg az a tény tette tönkre, hogy impotensek lettek és hogy többé nem szexelhetnek. Soha többé. A nők lassan, ugyanazokkal az autóbuszokkal távoztak, mint amelyekkel érkeztek. Elmentek férfiakat keresni.
De ugyanannak az alacsony alaknak, akinek eszébe jutott, hogy Magyarországra kellene hozni a nőket, új ötlete támadt, hogyan lehetne megmenteni a nemzetet. Azt javasolta, hogy hozassanak férfiakat az egész világból, és ők termékenyítsék meg azokat a nőket, akik magyarok lettek. A magyar férfiaknak meg csak az marad, hogy hülyének tetessék magukat. És hogy sajátjukként fogadják el azokat a gyerekeket. Szerinte ez az egyedüli módja, hogy megmentsék a nemzetet. De erre a férfiak begurultak, és az elnökkel az élen elkapták az alakot és meglincselték Budapest főterén, melyet nemrég még a nőkre való emlékezés jegyében egyszerűen A nők terének hívtak. A minap átnevezték Az erekció terére. Szintén az emlékezés jegyében.
De mégis, maradt még egy, igaz, elég halovány remény. A tíz évnél fiatalabb magyarokról ugyanis még nem lehetett tudni, hogy impotensek-e. Így aztán bevezették azt a szokást, hogy azoknak a kis magyaroknak, akik tizennegyedik születésnapját ünnepelték, a leggyönyörűbb nőket hozták el (akik Magyarországon már kizárólag e jól fizetett munka miatt maradtak, de már nem is voltak sokan), s erotikus filmeket vetítettek, hogy bármi módon erekciót érjenek el náluk. Ám a mai napig a siker legkisebb jele sem mutatkozott. Már csak én maradtam. A legfiatalabb magyar a világon. Holnap lesz a tizennegyedik szülinapom, s most az egész világ szeme rajtam. Az egész nemzet egyedüli, halovány reménye én vagyok. Az én micsodám…. Holnap az egész világ az én egeremet próbálja majd felállítani. De erre semmi szükség, mert mindig feláll, amint a nőkre gondolok. Beismerem, hogy már nagyban onanizálok is. Igaz, mindig félelemben, nehogy valaki észrevegyen. Mert különben a nemzet megmaradása érdekében legalább millió nőt kellene megtermékenyítenem. Spermabank. Magszóró. Porozó. Emiatt ma este elszököm e szerencsétlen emberek elől, akiknek a boldogsága az én faszomtól függ.
Igaz, ami igaz, lehet, nem is én vagyok a legfiatalabb magyar a világon. Kicsit utánaszaglásztam, és megtudtam, hogy anya és apa, karácsonykor, úgy kilenc hónappal korábban a születésem előtt Görögországban voltak. Hogy ott mi történt, nem tudom. Meglehet, apa se tudja.
Fotó: blog.dnevnik.hr
