„Olyan kitűnő prózaíróink vannak, hogy ha minden évben magyar kapná a Nobel-díjat, tíz évig fel sem tűnne.” Épp 30 éve, hogy a Móra Kiadó megjelentette Nógrádi Gábor Gyerekrablás a Palánk utcában című, mára klasszikusnak számító ifjúsági regényét, mellyel egy ma is töretlenül gyarapodó életmű vette kezdetét. – [Böszörményi Gyula interjúja]
1973. Fontos esztendő az akkor 26 éves Nógrádi Gábor életében, hisz ebben az évben jelent meg első versesköteted Kéthátú életünkben címmel. Hogy emlékszel, milyen volt a fogadtatása szakmai, családi és olvasói körben?
Magánkiadásban jelent meg 1500 példányban. Ez mond valamit. Azt mondja például, hogy a kiadó nem fogadta el. Azt is mondja, hogy már ’73-ban is vállalkozó szellemű voltam. A szakmai vélemény nem lehetett elragadtatott, mert nem emlékszem rá. Az akkori baráti fogadtatás persze jó volt: Ördögh Szilveszter, Szegvári Menyhért, Tarján Tamás, Apáti Tóth Sándor, Ördögh Csilla, Ránki Júlia, Ádám Vera, Zombori István, Temesi Ferenc… Úgy terjesztettem a kis kötetet, hogy minden ismerősnek levelet küldtem előfizetési listával. Névre dedikálva kapták meg a könyvet, akik megrendelték. Húzós ára volt. Kilenc forint ötven. Kb. az akkor fizetésem fél százaléka!
Ma elsősorban prózaíróként ismernek. Milyen viszonyban vagy mostanság a költészettel?
Játékból, pedagógiai indíttatásból szeretek verset írni családnak és asztalfióknak. Megnyugtat, felderít. Olcsóbb, mint egy pszichoanalitikus vagy egy üveg bor. De igazi verset csak akkor írok, ha már nem bírok nem írni. Úgyhogy harminc évenként születik egy valódi kötet. Mellesleg fogalmam sincs a verseim értékéről. Néha úgy érzem, nagyon fontos, hogy megszülettek, és fel fognak támadni egyszer. Néha meg – Orbán Ottót, Petrit, Tandorit olvasva – csak hőkölök: hátrébb az agarakkal, Nógrádi!
Nyíregyházán születtél, s egészen apró gyermekkorod óta írsz. Kik voltak a szüleid? Netán tőlük, a családtól kaptad örökül a könyvek szeretetét?
Anyámtól kaptam. Ő is írt verseket, és Adyt szavalt az öt-hat éves gyereknek. Korán megtanított olvasni, és megszerettette velem a könyveket. A költői pályának indító örökség persze nem ez volt, hanem az ő végtelen szomorúsága, és – soha nem említett – Auschwitz-élménye. Olvasni sokan szeretnek, írni sokan tudnak, de Auschwitz emlékébe csak kivételesen kevesen dögölhetnek bele életük során úgy, hogy létre is hoznak valamit.
Emlékszel még első, 9 éves korodban írt versedre?
Igen. Nagyszerű, békeharcos vers volt.
„Éljen a béke, és ne a háború!
Előre népünk, mögöttünk már a múlt!
A múltban őseink sorvadának el,
mostan hát népünk boldogságra fel!”
Ezt 1956-ban írtam. A forradalmat nem ez indította el, de a Rákosi-féle békeharcot majdnem mi nyertük meg vele három kettőre.☺
Miért volt olyan fontos számodra az írott szó gyermekkorodban, s ma miért az?
Ma már tudom, nemcsak az olvasásra szoktatás, hanem anyám halála is a könyvekhez, az olvasáshoz sodort. Az olvasásnak ugyanis – többek között – gyógyító hatása van. A gyászmunkában például jelentős szerepe lehet. Nem csak a menekülést segíti a szorongástól, félelemtől, hanem a feloldást is. Kinek, kinek, melyik könyv, mikor stb. Ma már hülye értelmiségi vagyok, aki nyolcvan százalékban kíváncsiságból, tanulni vágyásból olvas, és csak húsz százalékban a katarzisért. Ha nagy bajban vagyok lelkileg, és nem akarom elővenni a kötelet, mert mondjuk nincs is megfelelő tartószilárdságú a kilencven kilómhoz, akkor Heinét vagy a kínai költőket olvasom. Meg persze ötven másikat alkalmilag…
Elröppent tíz év. 1983-ban a Móra Kiadó megjelentette első ifjúsági regényedet, a Gyerekrablás a Palánk utcában-t. Miért döntöttél úgy, hogy gyerekeknek írsz regényt?
Barátom, Béres Attila felesége, Mari a Móra Kiadóban dolgozott. Ő kérdezte, hogy nincs-e kedvem gyerekregényt írni. Megpróbáltam. Ebből csak az a tanulság, hogy 1. feladatokat kell magunk elé tűzni akkor is, ha félünk a kudarctól. Próba nélkül nem mutatkozik meg a képesség. Lásd a meséket! 2. Hallgass Marira!
Sokáig újságíróként dolgoztál. Voltál az Új Tükör munkatársa, a Kurír főszerkesztő-helyettese és főmunkatársa, majd a Tanárnő című folyóirat főszerkesztője. 1992-ben aztán úgy döntöttél, hogy szabadfoglalkozású író leszel. Miért szántad rá magad erre a tagadhatatlanul kockázatos lépésre?
Egy csodálatos kiadói vezetőnek köszönhetem ezt a fontos váltást. Bevittem hozzá a már megjelent könyveimet, hogy adja ki újra. Kiválasztotta a legsikeresebbet és mondta, hogy esetleg majd akkor fizetnek érte százezer forintot, ha megjelenik. Könnyű volt kiszámolni, hogy ha én adom ki a könyvet, akkor lazán behozza a tízszeresét. Ez történt. A húszszorosát hozta be egy év alatt. A kiadóvezetőnek valóban hálás vagyok. Ha félmilliót ígér, még mindig a lakótelepen lakom.
Úgy tűnik, szívesebben írsz gyerekeknek, mint felnőtteknek. Miért?
Olyan kitűnő prózaíróink vannak, hogy ha minden évben magyar kapná a Nobel-díjat, tíz évig fel sem tűnne. Azt akarom mondani, hogy utálnék NB III-ban játszani. Annyira nem szeretem a focit. A tréfát hanyagolva: Kardos G., Kertész meg mások olyan jól megírták, amit én megírhatnék, hogy nem kísérletezem. Ugyanakkor – legyen bár nagyképűség – az a típusú ifjúsági irodalom, amit én művelek, fontosnak és szükségesnek látszik a fogadtatást tekintve.
Jöjjön egy rettentően agyonkoptatott kérdés, amire azonban a válasz sokakat érdekel: vajon másként kell írni a gyerekeknek, mint a felnőtteknek? Ha van, szerinted mi a különbség a gyermek-ifjúsági és az ún. felnőtt irodalom között?
Persze, hogy másképpen kell írni. Ha gyerekeknek, fiataloknak írok, arra gondolok, értenek-e majd? Értik-e a szavakat, a figurákat, a történetet? Hogyan hat az én olvasóimra egy-egy szokatlan megoldás, kifejezés, mozzanat? Mit akarok megtanítani nekik? Ha felnőtteknek írok úgymond, azaz, ha magamnak a magam akaratából, akkor nem érdekel, hogy az olvasó ért vagy nem ért. (Lásd a verseimet!) El akarok mondani valamit úgy, ahogy én akarom. A gyermek és ifjúsági irodalom alkalmazott irodalom. Most kell megkövezni.
Néhány éve a honlapodon íróiskolát indítottál, ahol naponta foglalkoztál a gyerekekkel, tanácsokat adva nekik. Szerinted lehet az írást tanulni/tanítani? Fontos, hogy egy kezdő írónak legyen mestere? Neked volt?
Annak lehet tanítani valamit, aki valahol mélyen már sejti, tudja, amit tanítani akarunk neki. Azaz némi tehetsége van a dologhoz. Például az íráshoz. Jó újságírói szintű szövegalkotásra bárkit meg lehet tanítani, aki már az iskolában is jól, érzékletesen fogalmazott. Tovább csak az léphet, akit belül gyötör egy sátán. Egy trauma. És akit gyógyít a kifejezési vágy. Ez bonyolult. Hagyjuk! Mestereim egyébként csak az olvasott könyvek írói voltak. Nyíregyházán Sipkay Barna, Ratkó József ugyan segítettek, amit tudtak, de borzasztó gátlásos, félénk gyerek voltam, és hozzájuk is csak igen ritkán fordultam.
A fiad, Nógrádi Gergely is író, két legutóbbi regénye, az Agenor és a Balhés Beni naplója nagyon népszerű az ifjú olvasók körében. Te terelgetted őt erre a pályára, vagy inkább próbáltad őt távol tartani ettől? S ha már így alakult, segíted-e őt, s ő engedi/igényli-e, hogy segítsd?
Mindkét fiamat (plusz minden nőtársamat) tudatosan tanítottam jól fogalmazni, mert tudtam, hogy bármit csinálnak az életben, az írásbeli kifejezés segíti a pályájukat. Az, hogy később Gergely kitűnő újságíró és író lett, Ben pedig profi szónok, és százezres példányszámban megvásárolt üzleti könyvek szerzője, a saját szorgalmuknak köszönhető. Minden könyvünkben együttműködünk többé-kevésbé. Néhány könyvet együtt is írtunk Gergellyel. A bölcs gyerek könyve, Idenézek, odanézek… Szerencsések vagyunk: elmondhatjuk egymásnak családilag, hogy „rosszat írtál”, mielőtt idegen mondaná. (No, persze, nem ilyen finoman!) S akkor mód van a javításra.
A „klasszikusok újramesélve” sorozat, amit fiaddal, Nógrádi Gergellyel együtt jegyeztetek, megosztotta az olvasókat, pedagógusokat, szülőket. A gyerekek szerették, a felnőttek közül azonban sokan elutasították, mondván, hogy igenis az eredeti művet olvassa el az „büdös kölyök”, még akkor is, ha unja vagy nem érti. Miért indítottad el a sorozatot, mit szóltál a támadásokhoz, és mit gondolsz ma az egészről?
Nagy kihívás volt, nagy harc, valamint – hiszem, hogy – fontos irodalmi haditett, de igen csekély nyereség hírben és pénzben. Ugyanakkor „ha kezdhetném elölről, ezt tenném ismét, mi kell”, mint Aragon írta Illyés fordításában. Itt nincs hely, hogy a klasszikusok újramesélésének tucatnyi indokát kifejtsem, de három okot említek. Az egyik, hogy a kevésbé olvasottak, képzettek soha nem fognak megismerkedni a klasszikusokkal, ha nem alkalmazzuk a nyelvükhöz, a szövegértésükhöz. A másik, hogy amelyik klasszikust nem dolgozzák át, az százötven-kétszáz év után eltűnik a süllyesztőben. A harmadik, hogy Gergely profi az átírásban, amit a Vujity Trvtkoval közösen írt könyveik milliós példányszáma is bizonyít.
Olvasod-e a kortárs külföldi és hazai ifjúsági irodalmat? Kiket szeretsz?
Kevés kortárs írót olvasok az ifjúsági irodalom szerzői közül. Ennek az az oka, hogy ők nem nekem írnak. Talán megbocsátanak és megértik, hogy nekem nagyobb szükségem van Céline-re vagy éppen Phillipe Rothra, mint egy kisiskolásoknak szánt meseregényre. És időm véges. Kíváncsiságból szinte minden ifjúsági könyvbe beleolvasok, ami a kezem ügyébe kerül, de végig elolvasni…! Nem azért mondom, de a te Lúzer rádiódat olvastam el utoljára. Remélem az ifjúsági műveket író kollégák sem engem olvasnak. Nem nekik írok.
Szerinted miért van az, hogy bár Magyarországon Dunát lehetne rekeszteni az önjelölt, általában fakanál és számítógép mellől érkező írókkal, s már-már belefulladunk az óvodásoknak, kisiskolásoknak, és kamaszoknak szánt mesékbe és vámpírtörténetekbe, addig az ún. „klasszikus” ifjúsági regényt (történelmit, fantasztikusat, realistát) rajtad kívül alig 1-2 szerző ír?
Nem tudom. De nagyon kíváncsi vagyok a válaszra. Valaki a szakértők közül megírhatná.
Tudtommal egyik írószövetségnek sem vagy a tagja, s bármilyen kormányok jöttek-mentek is, te még egyiktől sem kaptál állami elismerést. Mit gondolsz erről, hogy érint ez téged?
A Magyar Írószövetségnek tagja vagyok, bár tény: évek óta a tájékára se mentem. Sosem tartoztam csoportokhoz. Pedig az nagyon jó dolog lehet, ha mély egyetértés köt össze a többiekkel a lényeges kérdéseket illetően, és nem formális a kapcsolat. Hogy miért nem kaptam állami elismerést? No, ezt is megírhatná valaki, mert én nem tudom. Vagy mégis? Weöres Sándor, amikor Kossuth díjat kapott anno, azt mondta: „Díjat visszautasítani nem szabad. Úgy kell viselkedni, hogy ne is adjanak.” Úgy látszik, nekem mindig sikerült úgy viselkedni.
A PetePite című regényedet 2000-ben az IBBY (International Board on Books for Young People), vagyis a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa az év legjobb ifjúsági könyvének járó díjjal tüntette ki. A hazai olvasók körében mai napig ez a legnépszerűbb köteted. Szerinted mi a PetePite titka?
Az, hogy díjat kapott. Az anyu én vagyok jobb regény, és harmadannyi fogyott belőle. Ez is bizonyítja, hogy a díj nem azért fontos, mert az alkotót megtisztelik vele, vagy anyagilag támogatják, hanem mert reklámot kap a munkássága, és így még többen figyelnek a művekre, azok többekhez juthatnak el. A díj reklám. A díjat az alkotó kapja, de sokkal többet nyer vele a közönség, ha az alkotó munkássága érdemes a díjra. A díj egyetlen alkotót sem tesz jobbá, de növeli a közönségét, és elmélyíti a befogadók kapcsolatát a művekkel, a produkciókkal, akár íróról, zeneszerzőről, színészről vagy éppen tudósról van szó. Itt is működik a sztáreffektus. Ezért sajnálatos, ha érdemtelen kapja a díjat politikai, kapcsolati vagy más – értéken kívüli – okokból. Az csak alamizsna az alkotónak. Ilyenkor a közönség, a nemzet hoppon marad. Fogalmazhatnék sokkal keményebben is, de a párom, Krisztina ilyenkor mindig morgolódik, hogy ne provokáljak, mert rontom a renomémat, vagy micsodát. Ugyan már! – vigyorgok rá. – Hazudozzak? Erre a kis időre? Na, ezért a mondatért még jobban haragszik.
A magyar filmtörténet egyik legkiemelkedőbb, legnépszerűbb alkotása a Koltai Róbert által rendezett Sose halunk meg című film, melynek te írtad a forgatókönyvét. Hogyan született a film ötlete, és mennyiben ismerhetünk rád Gyuszi bácsi alakjában?
Robi ötlete volt. A nagybátyja története. Én csak formába öntöttem. Robira hasonlít, de rám nemigen. Bár, ahogy öregszem, talán mégis… Ennél a kérdésnél érdekesebb, hogy miért éppen ez a film ért el ekkora sikert szinte társadalmi rétegtől függetlenül? Ha erre a kérdésre válaszolni tudna valaki, sokkal jobban megértenénk a magyar nemzet gondolkodásmódját, érzéseit, vágyait, álmait. (Mellesleg Király Jenő filmesztéta írása a filmről talán válasznak is elfogadható.)
Bár később is írtál még jó néhány forgatókönyvet (Csocsó, Patika tévésorozat [nagy kedvencem volt, mindig egy pohár borral ültem le nézni – B. Gy.], Meseautó stb.), 2005 óta nem dolgoztál sem filmvászonra, sem képernyőre. Mit írnál filmre legszívesebben?
A saját könyveimet. Mást már nem is vállalnék. Minden könyvemet úgy formáltam, hogy könnyedén film lehessen belőlük, de csak a forgatókönyvek megrendeléséig, megírásáig jutunk el, amiből pénz híján nem lesz film.
Regényeidben csípős iróniával ábrázolod a felnőtteket (úgy, ahogy a gyerekek láthatnak minket), tehát muszáj megkérdeznem: mondd, Gábor, te már sose nősz fel?
Senki sem nő fel, csak úgy csinál, mert a társadalom ezt kívánja. Nekem megadatott, hogy infantilis gyerekként gondolkodjak és kommunikáljak az írásaimban. Vagy éppen bohócként ugráljak és gesztikuláljak az író-olvasó találkozókon, ahogy az a youtube-on, a szarvasi találkozó videóján látható. Ez a nyereség. És hogy az állam sosem vett komolyan, ez a veszteség. Szerintem, én nyertem.
Két legutóbb megjelent regényed, A gonosz hét napja és a Galambnagymama (újrakiadás) történetei komorabbak, komolyabbak, s olyan „keményebb” témákat érintenek, mint az elmúlás, a rossz szülők felelőssége, a gyűlölködés, stb. Miért érezted szükségét annak, hogy a sok nevetés után most inkább elgondolkodtasd kisebb és nagyobb olvasóidat?
Bizonyos témákat, gondolatokat, konfliktusokat nagyon nehéz humoros formában feldolgozni. Az egyik kísérlet éppen a harminc éve írt Gyerekrablás a Palánk utcában volt, ahol az elvált szülők gyereke szeretné újraegyesíteni a családját. Az alapötlet nem egy kabarétréfa. Sok írói duplaszaltót kellett produkálnom, míg a dráma is dráma maradt, és a nevetőizmok is megmozdultak. Ennél még abszurdabb volt a Nézz rám, Mami!, ami néhány hét múlva A hó fogságában címmel jelenik meg a Móránál. Egy kéményig behavazott házban a nagybeteg nagyit próbálja életben tartani tizenegy éves unokája. Jót nevettünk, mi? És mégis sikerült megtalálni a humor forrását. Az általad említett két könyvben ezt már meg sem próbáltam. (Bár a Galambnagymamában történtek erre kísérletek.) A gonosz hét napjában egy kamasz alapvető testi-lelki gondjairól akartam beszélni nyílt sisakkal. A magam egykori gondjairól, a mai gyerekek szorongásairól. Ez most nem annyira vidám történet, de horrornak megteszi.☺
Hogy érzed ma magad, 40 évvel első versesköteted, és 30 évvel szintén első ifjúsági regényed megjelenése után mint költő, író és családapa? Mit gondolsz, az ifjabb nemzedék jófelé terelgeti a szekerünket?
De Gyula! Ez nem a mi szekerünk! Ez az ő szekerük. Oda terelgetik, ahova akarják. És ahova tudják. Ahova merik. Mint tudod: akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek. Nem én mondtam.
Egy-egy újabb Nógrádi mű megjelenése mindig örömünnep a magyar ifjúsági irodalom történetében. Mikor és mire számíthatunk tőled legközelebb (ha nem titok)?
Kedves vagy, ha ünnepnek gondolod. Ami várható, azt ismered. Az említett Nézz rám, Mami! és az Édes Munyimunyi újrakiadása után az Emike nem semmike! lát napvilágot a Móránál, amelynek írásai a te szerkesztésedben a Librarius.hu-n jelentek meg először. Már persze csak akkor lesz könyv belőle, ha kiadói szerkesztőm, Dóka Péter elfogadja. És ő nagyon szigorú.
Befejezésül kérnénk tőled egy Nógrádi verset vagy prózarészletet, amit úgy olvashatunk itt, az interjú végén, mint személyes gondolatot, üzenetet tőled nekünk.
Ajjaj! Most szívesen ideidéznék kétszáz flekket. Ne légy bűvészinas, Gyula, mert nem tudod majd az elszabadított erőket visszafogni! De barátságból megkegyelmezek. Csak egy 1973-as rövid verset idézek az Alagsori zsoltárokból, amely a OSZK.MEK.HU-n található kötetemben olvasható.
„URAM, TE JÓ VAGY, VEDD A LELKEM!
Egy szelet pecsenyét megér!
Hajlíthatatlan, büszke lélek,
csak bennem lett kurvapecér.
Neked lehet ország gerince,
s a Te országod égig ér.
Enyém a földbe – oda hús kell,
és mit sem adnak lélekért.”
Nógrádi Gábor könyvei az Írók Boltjában: 
