Nincs feleslegesebb látvány egy nyári síugrósáncnál, és ez még akkor is igaz, ha a „Lillehammer 1992” felirat meg az öt karika sporttörténelmi távlatot jelez. (Mészöly Ági norvégiai riportsorozata)
Május harmadika, péntek, Hamar. Kinézek a munkahelyem ablakából, és már megint kicsúszik a számon egy illedelmesnek nem mondható kifejezés.
Havazik. Szép, nagy, sűrű pelyhekben hull a hó.
A káromkodásra mindenki felkapja a fejét. Oké, a gyerekek nem (ugye konduktorként tanítok mozgássérült gyerekeket mindenféle szépre-jóra, jelenleg a hasról hátra fordulást gyakoroljuk tizenéveseinkkel), nekik komoly problémát jelent a fejemelés. Magyar kolléganőm egyetértően hozzáteszi a magáét, a norvég asszisztensek pedig pontosan értik, amit mondtam: nem először dolgoznak magyarokkal.
És ez a májusi hó még nekik is durva. Idén reménytelen az idő. Ha nem havazik, akkor zuhog, és egyébként is pocsék hideg szél fúj, mindig arról, amerre menni/futni próbál az ember. Így az emlékeiből él az ember, például abból a lillehammeri napból, tavaly május elején.
A magyar konduktor alapélménye Norvégiában a csóróság. Minden hihetetlenül drága, és ha nem tudod túltenni magad ezen, nos, akkor csak ülsz a kecóban és nézed a tévét. De ha felhagysz a számolgatással, és útra kelsz! Barbara norvég alkalmazásban álló konduktor. Ő itteni fizetést kap, nem számolgat már rég, ezért meg is lepődik, amikor azonnal igent mondok az ajánlatára, hogy vonatozzunk el Lillehammerbe.
Másfél óra utazás után a Mjosa északi csücskénél fekvő településre érkezünk. Most komolyan, ez Lillehammer?! Itt rendeztek húsz éve olimpiát? Aztán kimosták és összement? Zirc ehhez képest megapolisz. De tévedés kizárva, a tó fölé magasodó domb oldalába épített síugrósánc még most is a régi dicsőséget hirdeti.
Nekivágunk, a skanzent keressük először, ami, lévén még csak május, nincs nyitva, de nincs igazán zárva sem: bárki bemehet, de programokkal nem kápráztatják el a kedves közönséget. Még nincs dél, de szikrázóan süt a nap. A fehér deszkaborítású templomból épp kitódul a nép: tradicionális viseletbe öltözött családok beszélgetnek, a gyerekek meg kergetőznek a sírok között. Kicsit odébb egy parkon vágunk át, itt bikinis anyukák kenegetik az apróságok vállát minimum 150 faktoros naptejjel. És mindenki piknikezik.
A skanzenhez jókora kaptatót kell abszolválni, de megéri a lihegést. Apró, gerendákból ácsolt, palával fedett parasztházak, szolid polgári házak gyalult fával borítva, Peer Gynt kunyhója háromszáz évvel ezelőttről és cseppnyi kápolna, tucatnyi ember, ha belefért talán. Az olajalapú norvég jólét előtti puritán élet őskövületei.
Órákig nézelődünk, és persze összefutunk magyarokkal itt is: huszonéves pár dupla babakocsit tolva. A kisebb már itt született, mondja a srác, Oslóban dolgozik programozóként egyébként. Nem, nem tervezik a hazaköltözést a közeljövőben.
Skanzen után síugrósánc, természetesen. Huszonöt fokban caplatunk felfelé, csak azért, hogy elmondhassuk magunkról, hogy itt is voltunk. Nincs feleslegesebb látvány egy nyári síugrósáncnál, és ez még akkor is igaz, ha a „Lillehammer 1992” felirat meg az öt karika sporttörténelmi távlatot jelez.
Akkor inkább letelepszünk a patakpartra a helyiek közé egy félórára, aztán irány a „belváros”. A patak mentén jutunk oda: a kőből emelt évszázados épületek, a koraesti napfény, a képeslapkék ég a mediterrán világot idézi. És a pizza is, amit egy pergő nyelvű olasz vendéglős kerthelységében osztunk meg Barbarával. A pizzához rozé dukálna, de inkább a helyi serfőzde termékénél maradunk, és a második pohár után sem bánjuk meg a döntésünket.
Emlékszel, Barbara, tavaly ilyenkor Lillehammerre, milyen isteni idő volt, nosztalgiázok a szállingózó havat bámulva.
Bólogat, és visszafordulunk a gyerekekhez, a feladatsorhoz meg a passzív nyújtás szépségeihez, de még hozzáteszi fanyarkásan:
Aztán annyi is volt a nyárnak, utána hónapokig zuhogott az eső.
Az előző részek:
