Minél komikusabbá lett a jelenet, Éva annál megejtőbb igyekezettel próbálta visszafojtani a titkolt röhögést, s úrrá lenni azon a gerinctájékból feltörő, genetikai szereteten, amivel ezt a félig erektált, kilencven kiló szomorúságot legszívesebben megetetné, pelenkába tenné.
– Torma Mária írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
– Hány éves vagy, öt? – morgott Ádám a kuncogó Évára, és a falnak fordulva szuszogni kezdett.
Nem helyettem mos az anyám, így Éva, de Ádám nem hallotta, ezért nyomatékkal rápaskolt a férfi csupasz fenekére:
– Fázom, tessék átölelni – hát átölelték, hát betakarták.
Hét óra múlt, a szomszéd kertbe két, a zsivaj alapján alig négy-öt éves forma gyereket engedtek. A zsalun keresztül Éva még látta is, hogy bántóan piros homokozóvödrökkel szaladgálnak, ha elestek, sírtak, ha futottak, nevettek. Milyen egyszerű ez, milyen magától értetődő, és mikor illik innen lelépni, Évának fogalma sem volt. Ádám megint elaludt, dédelgetni valóan, de már érinthetetlenül. Bosszantó. Eddig minden izgatóan, élettelien másként működött, olajozottan csúsztak át az órák egymáson, most mintha csak a kertbéli Ádámot érezné maga körül. Hiába a két kar, egyszerűen nem ismeri a protokollt. Kinn a lépcsőn fel-alá járkált valaki, mint egy felkiáltójel. Kvázi megismerkedésük, csábításuk tán az alkoholmámor korbácsolta vágyak miatt otrombán szép volt és egyértelmű. Most meg reggel van, és józanok vagy hamarosan azok. Mi legyen? – tette fel magának megint, akárcsak pár órával ezelőtt.
Akkor még sehol a gyerekek, az anya is mélyen aludt az ismeretlen folyosó egyik szobájában, kinnről csak az ébredő, budai hegyek ásítása hallatszott be. Éva lassan tért magához, de annál kínosabb elhatározással érlelte, hogy a távozás se hímes, se dicső mezejére lép. Viszont a lépcsők nyikorognak, az ajtó talán zárva. Ádám túlságosan édes, akkor is, ha lehet, másé, miért meneküljön, miért ne várná meg, mi történik. Meg kéne szólítani, hogy is.
Mennyire ordenárén nevetségesek lehettek abban a belvárosi utcában, ahol a tánc után, zárás után, elköszönés után újra mellészegődött a férfi. Rövid kis utca volt, de úgy pattogtak kapualjról kapualjra, cikkcakkban, akár a flipper labdái, csak ki ne essenek egymásból, a csókok renyhe intermezzóinak számító pár mondat adta színészi alakításból: a bús és balga férfi és a szókimondó, szende ribanc szerepéből.
– Mi legyen? – nézett Éva a mézbarna férfire, s mivel a Hajós utca kandeláberei fénykoszorút rajzoltak a karvalyorra csálén biggyesztett szemüveg köré, vakított a visszatükröződő, trehány glória, hát övénél fogva az egyik házfal árnyékába húzta. Imponált az uralkodás, ahogy Ádám kezes bárányként követte Éva spicces mozdulatait, mégis koordinálta a nagyobb kilengéseket.
– Szerezzünk taxit – dőlt Éva nyakába.
– És hová megyünk?
– Istenhegyre – válaszolta Ádám lesve, várta a hatást, vajon szagot fog-e, mint a cukros lére repülő legyek. Éva csak vállat rándítva közölte, az bizony nagyon messze van innen.
– Akkor menjünk hozzád – nincs az az Isten, hozzá aztán biztos nem, Éva hallgatott.
– Ott a barátod? – dehogy. Talán sose volt, az emléke sem, a szaga sem, de a kanapéra nem ül azóta, és mosogatáskor általában sír, nemcsak ha megégeti a kezét a forróvízzel, inkább nem is mosogat, mert nincsenek is ajándék bögrék, se megbontott vegetás zacskó, nincs cetli, se névjegykártya, se megdermedt naptárlapok, az elválás óta mosatlan ruhák a szennyestartóban, döngtek Évában a válaszok, de inkább csak annyit mondott: nincs, de hatalmas kupleráj van – és erről megint eszébe villant, hogy:
– Ribancra ittam magam, ne haragudj – a férfi nem tudta mire vélni – mekkora picsa vagyok. De jól esik, végre, jól. Viszont attól, hogy én ribancra szívtam magam, és megyek, amerre viszel, még nem fogsz megdugni, ezt előre kell bocsátanom. Szeretek veled csókolózni.
– Mi nem dugni fogunk. Mi szeretkezünk. – Éva roppant viccesnek találta, ahogy fából-vaskarika romantikát igyekszik eszkábálni egy végletesen prózai és ösztönös pásztoróra reményében.
– Hát, drága, azt se hiszem – Nem baj, hívjunk taxit.
Az utca vérző torkában egy fáradt sofőr várta az eltévedt utasokat, láthatóan türelmetlen volt már, Ádám nyitotta volna az ajtót Évának.
– Kocsis? – fordult hátra a taxis. – Majdnem – felelte Ádám.
– Na, az így nem lesz jó, foglalt vagyok, rendeljek maguknak?
– Rendeljen – mondta Éva, míg Ádám a gravitációs mező fogságában egyre lassulva valamit motyogni kezdett, Éva jobbnak látta átvenni az irányítást.
– Milyen névre lesz? – érzékelve az abszurd gyönyört, Ádámhoz fordult: figyelj csak, milyen névre lesz? – bújt a tengerillatú, nevesincs férfihoz, átölelte és megcsókolta még egyszer, nem törődve a sofőr dobolásával a kormányon. Ádámnak Ádám szaga volt, de történetesen Szekeres Árpádnak hívták. A diszpécser megismételte:
– Szekeres Árpád névre lesz, igen, a Hajós utca és a Zichy sarkához – ők pedig boldog idillben támaszkodtak meg egy közel eső ablakpárkányban.
– Árpád – mosolygott Éva – apánk.
– Az. De ne mondd még egyszer. Árpi.
– Te, Árpi – csuklott egyett, és Ádámhoz törleszkedett – mondd csak, hol van a te barátnőd most? – Ádám meglepődve eltartotta magától, és arról kezdett motyogni, hogy otthon, de annak már vége.
– Na, ne mondd, nem kell hazudnod, én most történetesen tökéletesen ki vagyok békülve a ténnyel, hogy barátnőd van, attól még jól csókolsz, engem nem zavar. De a helyedben… – dorombolt tovább – inkább hozzá mennék, mint egy vadidegen ribancot vonnék végig a városon.
– Ne mondj ilyet, nem vagy ribanc.
– Jó, nem vagyok egyébként, de most hajszálra hasonlítok egyre, fene büszke is vagyok rá, mert most pont jó. De… – és Ádám megint beléfojtotta a mondatot.
– Azt mondod, jól csókolok?
– Finom vagy. Nem mondja eleget a barátnőd?
– Nem, már nem kellek neki.
– Már mért nem? – Csak a pénzem. – Mert gazdag vagy? – Igen. – Édes Árpádom, nem kellenek ezek a ribanchajlítgató tejjel-mézzel kenegetések, hogy egy elhagyott, árva, gazdag fiú vagy, akit a pénze miatt viselt el a barátnője, könyörgöm. Legyünk már őszinték, és én őszintén leszarom, amíg kedves maradsz és megölelsz.
– Bolond vagy, és itt a taxi.
A ház, ami előtt megálltak nem messze volt a Moszkvától, Éva gyakran járt arra korábban, hétvégi, halk sétákra a Normafához vagy a János-hegyi kilátóhoz. Ádámmal. Most csillagos hajnal volt, és alig érzékelt mást, csak a csillagos hajnalt és Ádám érdes, nagy kezét a tenyerében és a derekán. A betonlépcső mellett egy kötélkorlát vezetett a bejáratig. Ádám szitkozódva próbálta eltalálni a zárat a kulccsal, Éva meg is jegyezte, hogy látja, megküldték a pasának a selyemzsinórt. Az csak mosolygott a laza irónián, részegségben ennyi telt tőlük meg a történelmi párhuzamból, és kinyitotta az ajtót. Egyből feltűnt, hogy itt a kelleténél több a kabát és a cipő, amit egy legénylakástól elvárna a némber lánya, s hogy Ádám suttogóra fogva vezeti be a konyhába, nyitja ki a hűtőt és tölt újra. Szinte félve, hogy Éva meggondolja magát. Bájos volt, és szerethetően esetlen. Az asztalon felhalmozott macskakonzervek.
– Kik elől suttogunk? – hát ő nem szégyelli, igazán, majd elmondja, de hogy elmondta-e, Éva már nem emlékezett, csak arra, hogy megdöbbent a pár óra múlva rájuk nyitó női lábtól. Ki tudja már, miről beszéltek a konyhában, vagy hogyan lopóztak föl Ádám dolgozójába, hogyan szerzett a férfi tiszta ágyneműt a szomszéd szobából, hogyan riadt föl erre egy érces, idős női hang: Árpád, te vagy az? – Igen, aludj tovább. – Nóri is veled van? – Éva a dolgozószoba kanapéjáról fülelt: Nem, nincs.
Mikor a férfi visszatért, szinte bocsánatkérőleg megvetette a kanapét, és megcsókolta Éva homlokát, mikor az kissé pikírten megkérdezte, hogy Nórának hívják-e a barátnőjét, nem Nóra, hanem Dóra, és a nővérem. – Akkor jó – ölelte meg Ádámot vagy Árpit, hörpintett még egy kicsit a borból, és aztán rájuk borult a bibliai sötétség.
Rájuk.
Éva kanalazta a férfi ölelését, repetát kért, és folyton bocsánatot, hogy habzsol. Ádám zaklatott volt, éhes, és hatalmas bizonytalansággal, félszeg büszkeséggel vette tudomásul Éva elégedettségét. – Jó, jó, minden jó, csak ne kérdezd már többször – Te meg ne kérj bocsánatot – megegyeztek. De kimerültek voltak és a bor túl soknak bizonyult. Aludni akartak, a hódítás még nem volt teljes. Éva pedig tartotta magát, akár az egriek, csak annyit engedett, amennyire kedve volt. Ádám hízelgett, canossát járt, de mire Éva szíve és combjai kitárultak, hiába a karácsonyi ajándékbontó izgalom. Mit volt mit tenni, Ádám nyítt, Éva vigasztalt.
A gumi meg ott liffegett, a félig felvont legeknek alján. Mint egy jobbféle szélzsák a herék fölött, s minél komikusabbá lett a jelenet, Éva annál megejtőbb igyekezettel próbálta visszafojtani a titkolt röhögést, s úrrá lenni azon a gerinctájékból feltörő, genetikai szereteten, amivel ezt a félig erektált, kilencven kiló szomorúságot legszívesebben megetetné, pelenkába tenné. Segíthetne, de valahogy nem volt rá több ereje. Eleget tett. Éva, a tömjénes Paradicsom gyermeke idáig felettébb jól alakította a rimát, most azonban úgy érezte, a megértő kényeztetéshez semmi kedve tovább, ennyire nem régi az ismeretség. Ádám pepitában oldja meg a kérdést, a maga részéről sakkmatt, és fáradt. Kiskanál, nagy kanál, Ádám feladta a küzdelmet, Éva hátához dobta magát. Szép ez a szerelem, gondolta a nő hamisan, s a sikertelenségétől nyüsszögő Ádám felé fordult, és ismét elfogta a röhögés, mert nincs ennél szebb, ő megesküszik rá, ez a totális diadal. A megtört sereg édes vigasztalása, s aztán némi idő és ráfordulás utáni, deux ex machina hála.
A hála édes volt és sós, hajnali hét körül jött, sokadszori nekirugaszkodásra, mikor is Ádám végre felnyögött istenesen, és szétdobta magát. Csodás. Éva, mint aki jól végezte dolgát, épp nyugovóra térni vágyott, hozzábújt a fújtató férfi mellkasához, az magához vonta, sóhajtott és álomba merült. Ez kellett igazán az egész cirkusz, a tánc, a bor, az utcán váltott félig érthető duruzsolások, a cicázás, a fogócska, a harc a taxiért, ezért. A nő mosolygott, és még mielőtt az a másik női láb kíváncsian, izgatottan benyitott, magukra rántotta a lepedőt, és beleszeretett Ádám kitikkadt, megtört testébe. Isten gyönyörű kéznyomában aludt el, almaízű, dagadt szájjal.
Tizenegy felé ébredt, mint a fuldoklók, hatalmas lélegzet után kapva, ijedten. Még egy almadarab? Keltette Ádámot, de az lomhán mozgott, fordítva vette a pólóját, nem látott a fáradságtól. Mikor kiengedte a kertkapun, még utána szólt, egy kávét vagy valamit, de Éva nem kért belőle. A telefonszámát még elmondta, de Ádám bármit állított, nem jegyezte meg. Az alma pedig lejjebb kúszott Éva torkán, már a gyomrát nyomta, s közben az ijedtség és a szűkölő menekülés értelmetlenné vált. A gyomortáji fájás gyűrűi engedtek, nyugtatóvá lettek, szinte bensőségessé. De Éva ekkor már a Moszkván is túl járt, és Ádám, Árpád már rég nem volt sehol.
Húzgálta magán a kabátot, de hiába, a boldogság láthatólag gömbölyödött. Örök másnap lett, örök vasárnap, örök telhetetlenség.
