Alföldi az előadással kapcsolatban azt mondta: erős szándékuk volt, hogy semmiféle privát ügyeket ne vigyenek bele a történetbe. (Magyar Vivien írása és fotói)
Az Európa Kiadó idén tavasszal ismét megjelentette Klaus Mann 1936-os regényét, a Mefisztót. A Szabó István Oscar-díjas filmjének alapjául szolgáló regény új megjelenése egybeesett a Nemzeti Színház leköszönő igazgatója, Alföldi Róbert búcsúdarabjának premierjével, a könyvnek a rendező és Vörös Róbert dramaturg által színpadra írt adaptációjával. Ez alkalomból május 11-én könyvbemutatót tartottak a Nemzeti Színházban, a Mefisztó című kötet szerkesztője, Magyarósi Gizella és Alföldi Róbert részvételével. A beszélgetést Lévai Balázs moderálta.
Magyarósi Gizella elmondása szerint az Európa Kiadó nem tudatosan időzítette a regény újbóli megjelenését a darab bemutatásával egybeeső időpontra. A kötet szerkesztője már régóta szerette volna „visszaszerezni” az Európának a Mefisztót (legutóbb, 2005-ben az Ulpius-ház adta ki), mert úgy gondolja, hogy minden embernek van az életében öt-hat könyv, amelyet újra és újra el kell olvasnia, és Klaus Mann műve egyike lehet ezeknek a könyveknek – az ő életében legalábbis biztosan az. Már 2010 óta próbálja visszaszerezni a kiadói jogokat, és ez végül tavaly történt meg – éppen, amikor a Nemzeti meghirdette az új színházi évadot. Magyarósi hálás Alföldinek, mert a jogokat nem volt könnyű visszaszerezni, és ha nincs a színházi bemutató, nem biztos, hogy most megjelenhetett volna a kötet.
Lévai Balázs, Magyarósi Gizella, Alföldi Róbert
Alföldi az előadással kapcsolatban azt mondta: erős szándékuk volt, hogy semmiféle privát ügyeket ne vigyenek bele a történetbe. Másfél évvel ezelőtt kezdték el tervezni a darab megvalósítását, és akkor azt tartották érdekesnek a regényben, hogy ítélkezés nélkül mutatja be azt, hogy mi történik egy művésszel, ha – bármiféle rossz szándék nélkül – összekeveredik a politikával, a hatalommal. A rendező bízik benne, hogy az előadás sem ítélkezik, csak megmutatja, hogy milyen apróságok vezethetnek odáig, hogy a művész a hatalom markában találja magát. Alföldi azt gondolja, hogy hazánkban kezd újra ismerőssé válni ez az érzés. Elítéli azt az egyértelműen jelen lévő hozzáállást, hogy nem a művek minősége, zsenialitása a fontos, hanem hogy milyen politikai irányokba mutatnak. Nagyon nagy bajnak tartja azt, hogy vannak a hatalom számára hasznos és kevésbé hasznos művek, hogy kurzusművészetek jönnek létre: ez megkérdőjelezi a demokráciát és a szabadságot. Alföldi szerint ezt a tendenciát másfél évvel ezelőtt is lehetett érzékelni, amikor elkezdték megtervezni a darabot. Az előadás beszél ezekről a dolgokról, de nem teszi le sehova a voksát, hanem bemutat egy emberi történetet. A színház ősi lényegéhez híven az általa bemutatott történet okulásra szolgál. A rendező szerint nem dolga semmilyen előadásnak vagy művészembernek, hogy válaszokat adjon, hiszen akkor ugyanabba a csapdába esik, amiről az előadása szól. A regényben is az emberi aspektus a leghangsúlyosabb, hiszen ami a főszereplővel, Hendrik Höfgennel megtörténik, az bármelyikünkkel megtörténhet, mert elég csak keveset engednünk abból, amit gondolunk a világról, és máris bajba keveredhetünk.
Szabó István 1981-ben készült filmjéről és a darabnak a filmmel való kapcsolatáról Alföldi azt mondja, hogy a film alapvetően segítséget jelentett, mivel mindenki ismeri, benne van az emberek tudatában, így nem kellett a nulláról indulniuk, hogy elmondhassák a történetet. Szabó István nem járult hozzá, hogy a film forgatókönyvét felhasználják a darabhoz, e nélkül kellett dolgozniuk, amiért Alföldi utólag hálás a filmrendezőnek. Bár Szabó Alföldi szavaival „nem tartotta méltónak” a Nemzeti Színházat ahhoz, hogy a forgatókönyvét felhasználják az ott készülő darabhoz, így mégiscsak az elejéről kellett kezdeni, mindent pontosan végig kellett gondolni, és ez jót tett a darabnak.
Lévai Balázs újabb kérdésére Alföldi elismeri, hogy tettek egy gesztust a Szabó-film felé a darabban: az első felvonásban a Hendrik Höfgent játszó Stohl András maszkja hasonlít a filmben.
Gyarmati Ágnes és Basilides Edit közös munkájából született Mefisztó-sminkre. A rendező azonban hozzáteszi, hogy ez egy ősi, színházi archetipikus maszk – amelyet egymás között csak a „Miki egérnek” hívnak – és a darabban ez csupán egy kiindulópont, hiszen a második felvonásban Stohl maszkja már a Batman-filmek Jokerjének maszkjára hasonlít.
A moderátor azon kérdésére, hogy a Mefisztó olvasható-e kulcsregényként, Magyarósi Gizella azt válaszolja, hogy Klaus Mann tiltakozott ez ellen, bár tény és való, hogy a regény szereplőit be lehet azonosítani valós személyekkel. Höfgen karakterét Gustaf Gründgens ihlethette, aki Klaus Mann sógora volt, de hiába lehet felismerni a figurákat, a szerző mégis úgy gondolta, hogy ezek inkább típusok. A főhős történetét más valós életrajzokkal is párhuzamba lehet állítani, a szerkesztő itt Herbert von Karajant, a Berlini Filharmonikus Zenekar egykori karmesterét említi, akinek szintén voltak zűrös ügyei a náci párttal. Magyarósi úgy magyarázza ezeknek a zseniknek a helyzetét, hogy mindenki a saját létét próbálta értelmezni, azt a naprendszert kereste, amelyben az ő saját bolygóléte értelmezhető volt. Ezek a művészek abban a hitben éltek, hogy az ő tehetségük, művészetük fontos dolog, és megéri a megalkuvásokat. Olyan lehetett az életük, mintha egy körhintának ülnének, egyszer csak elszédülnének, a legvégén pedig történne valami visszafordíthatatlan.
Alföldi hasonló sorsú, valós művészegyéniségként említi Leni Riefenstahlt, aki számára nagyon zavarba ejtő ember volt, hiszen róla a legnehezebb kérdés erkölcsileg és emberileg véleményt mondani. Ő volt a filmművészet egyik legnagyobb megújítója, lenyűgöző alkotásokat hozott létre, de közben az ember pontosan tudja, hogy filmjeinek mi a céljuk. Alföldi konklúziója az, hogy nagyon nehéz és bonyolult helyzetek tudnak teremtődni egy művész számára.
A közönség
A rendező szerint az előadás legmegdöbbentőbb élménye, hogy mennyire nem kell semmit megváltoztatni és aktuálissá tenni ahhoz, hogy ismerős legyen. A darab nagyon hagyományos, klasszikus színházi előadás: csak hitelesen akartak elmesélni egy történetet. Az áthallások mégis nyilvánvalóak lesznek, de nem didaktikusak. Mivel az előadás egy ember életének tíz évét mondja el, tanmeseként is felfogható.
Amikor Lévai Balázs annak az észrevételének ad hangot, hogy a darab meglehetősen hű az eredeti műhöz, és ez nem igazán jellemző a „rendezői színház” irányzatába tartozó Alföldire, a rendező csak annyit mond: „Öregszem.” Megfogalmazza azt a paradoxont, hogy habár az előadás nem létezhetne a könyv nélkül, mégis független tőle, önálló színpadi mű. Hangsúlyozza, hogy az előadás többről szól, mint ami most éppen a Nemzeti Színházzal és vele magával történik, ezért nem akarták összekeverni a darabot az életükkel. Rendezőként nem ítélkezik Höfgen felett: az előadás legfontosabb kérdése, hogy van-e választása az embernek. Az is ítélkezés lenne, ha a darab azt állítaná, hogy igenis van. Ezért erre mindenkinek, a közönségnek saját magának kell válaszolnia.
A beszélgetés vége felé szó esik még a kötet gondozásáról: Magyarósi Gizella elmondja, hogy bizonyos dolgokat egységesíteni kellett, de nem kellett leporolni: Lányi Sarolta ugyanis kiváló fordító volt, és jól állt neki a társadalomkritikus, szatirikus felhangú klasszikus regénystílus. A regény legnagyobb erőssége szerinte az, hogy Klaus Mann nagyon erős jellemformáló író volt, így a karakterek semmit sem vesztettek értékükből.
A Mephistot még kilenc alkalommal játsszák a Nemzeti Színházban: témája és jelentősége miatt tökéletes búcsúdarabnak bizonyulhat a jelenlegi társulat részéről (tavaly a Miskolci Nemzeti Színház búcsúzó igazgatója, Halasi Imre is ezzel az előadással szeretett volna elköszönni, de már nem maradt rá ideje. A Mephistot Magyarországon az ő rendezésében mutatták be először Zalaegerszegen). A könyv pedig új, friss külsejében ismét a könyvesboltok polcaira kerül az Európa Kiadó jóvoltából.
