„…mikor ő és a többiek megalapították a lovagokat.” – Böszörményi Gyula könyvkritikája
Mit is mondhatnék? Most nagyon szomorú vagyok.
Agave könyvet kézbe venni jó. A kiadó által megjelentetett könyvek legtöbbje izgalmas, valódi irodalmi élményt nyújtó mű, mely ráadásul (manapság ez sem kevés!) kiváló minőségben, jól fordítva, tiszta és élvezetes magyar nyelven kerül a kezünkbe.
Most azonban úgy tűnik, a nagy lelkesedéssel beharangozott új szerző, James Forrester trilógiájának első részével (Megszentelt árulás) valami nagy grimbusz történt.
Lássuk előbb a szerzőt, kinek „valódi” neve Dr. Ian Mortimer (a James Forrester-t csupán írói álnévként használja), és foglalkozását tekintve történész, mi több, a Royal Historical Societynek (Királyi Történeti Társaság) tagja. Számos szakkönyvet és ún. „népszerű” történelmi ismeretterjesztő művet írt, szabadidejében pedig az irodalom, azon belül is a történelmi krimik nagy szerelmese és alkotója. Ez – tekintve, hogy a Megszentelt árulás c. regény a 14. századi Angliában játszódik – biztató alap. A könyvön valóban érezhető a biztos, szakavatott történész keze. Forrester utószavából az is kiderül, hogy a fiktív kalandokat annyi valós ténnyel, egykor valóban élt szereplővel, helyszínnel és eseménnyel tömte tele, amennyivel csak bírta, így az olvasó tényleg 1563-ban, az akkori Londonban találhatja magát.
Ezzel tehát nincs is gond. Azzal viszont már sokkal több, hogy Forrester bizony cseppet sem ügyes kezű, jó író és mesélő. A karakterei elnagyoltak, felületesek, és biz’ mindahányan végtelenségig sztereotip figurák. A főhőst üldöző pribék, Crackenthorpe arcát természetesen sebhely csúfítja el, társai között pedig naná, hogy akad egy nagydarab, bamba kutyára, és egy kicsi, fürge menyétre (még jó, hogy nem patkányra!) hajazó, ezerszer látott figura. Forresternek, bármennyire is ismeri az adott kor társadalmát, az akkor élt emberek figurájába, „lelkébe” sem sikerül beleélnie magát. Az egyik főszereplő, Rebecca asszony pl. sokkal inkább viselkedik mai nőként, mint 14. századi feleségként. Ráadásul az író olyan tetteket hajtat végre vele, melyek egyértelműen értelmetlenek, és nem is korhűek, viszont lehetőséget adnak arra, hogy Forrester kifejtse, miért nem lett volna szabad a szereplőjének így viselkednie, hiszen nem korhű – mit mondhatnánk: rendesen kilóg ám a történészi lóláb!
Sajnos a történetvezetés is meglehetősen gyenge, mondhatni bugyuta. A szereplők sokszor csak téblábolnak, 20-30 oldalon keresztül merengve, rágódva azon, ami történt, miközben maga a sztori fikarcnyit sem mozdul előre. A könyv első néhány oldalán Henry Machyn posztókereskedő egy esős éjjelen átadja barátjának, Clarenceux-nak azt a krónikát, amit hosszú évek óta irkál, majd távozik: a 70. oldalon még mindig csak ott tartunk, hogy Clarenceux azon rágódik, vajon jót vagy rosszat hoz-e rá a kézirat. Később a történet látszólag felpörög, majd átcsap kínos burleszkbe, amiben mindenki ide-oda rohangál, bár sokszor maga sem tudja, hogy miért.
A regény egyik legzavaróbb vonása magának a főszereplőnek a neve. Forrester végig Clarenceux-ként emlegeti, s ezt a szót úgy használja, mint személynevet. Csakhogy az 53. oldalon a magyar olvasó hirtelen gyanút fog: itt valami nem stimmel, hisz a főhős így mutatkozik be: „William Harley vagyok, Clarenceux címernagy, őfelsége Erzsébet királynő heroldja.” A szöveg ezután is személynévként használja a „clarenceux” kifejezést, bár néha „Harley úrként”, vagy épp címernagyként, címerkirályként, esetleg heroldként említi ugyanazt a szereplőt. Mindezt tovább bonyolítja, hogy Harley úr még egy álnevet is kap (Clariance király), amitől a káosz totáliss válik.
A középkori Angliában játszódó történeteket sokszor nehéz magyarra átültetni, hisz számos olyan, tipikusan angol kifejezés, rang, foglalkozás és fogalom fordul elő bennük, amik nálunk ismeretlenek. Úgy tűnik, ezzel a problémával a Megszentelt árulás fordítójának nem sikerült megküzdenie, sőt, nem is nagyon fárasztotta magát vele: csak fordította a szavakat, ahogy egymás után jöttek és kész.
E sorok írójának komoly gugli-kutatást kellett végeznie, mire kibogozta a főhös nevének kaotikus rejtélyét. Kiderült, hogy a „clarenceux” (vagyis a Clarenceux King of Arms) valójában egy ma is létező udvari rang, amit címerkirályként, vagy címernagyként fordíthatunk. A címernagy és az alá tartozó heroldok feladata az angol nemesi családok címereinek katalógusba vétele, a jogosultságok (azaz, hogy a nemes valóban használhatja-e az adott címert, zászlót, és az azokon látható motívumokat) ellenőrzése és kiadása, sőt, egyedül ők engedélyezhetik új címerek megfestését is, eldöntve, mi szerepelhet azokon. Így tehát a „clarenceux” kifejezés személynévként való használata óriási hiba, még akkor is, ha az eredeti szövegben így szerepel, hisz ha az angol nyelv szabályai és az olvasási szokások ezt meg is engedik, a magyar műélvező számára bántóan zavaró. Elkelt volna legalább egy lábjegyzet, amiben ezt az ellentmondást feloldják, megmagyarázzák. Sőt, mivel történelmi krimiről van szó, a magyar fordításnak ennél sokkal több dolgot is lábjegyzetelnie kellett volna, ám ez nem történt meg, s így az olvasó, aki nem csak a kalandokat szeretné élvezni, de érteni is akarná, amit olvas, magára marad. 
És sajnos a magyar szövegnek ennél sokkal több hibája is van! A fordító cseppnyi írói vénával sem rendelkezik, így a szöveg döcög, hemzseg az ügyetlenül átültetett, angol szórend és nyelvtani szabályok szerint egyszerűen csak át- és nem lefordított mondatoktól. Ilyen jellemző hiba pl. (ami szinte minden angolból fordított, és nem kellően rendberakott szövegben megtalálható”) a határozatlan névelők felesleges tumultusa: „…biccentett a nőnek, aki egy utazóköpenyben és egy festetlen vállkendőben várakozott…” (86. o), vagy „Ő csak egy eszköz.” (89. o.) – mennyivel szebbek, magyarabbak volnának ezek a mondatok az „egy” nélkül!
A suta, magyartalan, pongyola mondatok tömege sajnos teljesen tönkreteszi azt a kevés élményt is, amit az egyébként harmatgyenge történet nyújtana. Ha ezt olvassuk: „…hogyan tudnánk szót váltani vele, nem beszélve arról, hogy magánügyben.” (91. o.), vagy ezt: „Nem rejthetnénk csak el valahol?” (95. o.), esetleg ezt: „Harley ki-be sodródott az öntudatlanságból.” (196. o.), és ezt: „Clarenceux megborzongott a mélybe zuhanás gondolatára…” (209. o.), nem is beszélve erről: „Clarenceux belökte a férfit és berántotta Rebeccát, majd becsukta maguk mögött az ajtót.” [mire az alaposan BElökdösött férfi így reagál:] „Uram, az ön belépési módja teljesen felháborító…”, joggal vágjuk sarokba a könyvet.
És bizony valóban az: felháborító, ha egy ígéretesnek mutatkozó történelmi krimi (hogy miért szerepel a borítón a „thriller” szó, megfejthetetlen, mivel Forrester történetének a leghalványabb köze sincs a borzongatás eme műfajához!) magyar fordítása, amit borsos áron lehet megvásárolni, ilyen botrányos minőségű. Ha valaki figyel, annak feltűnhet, hogy a kötetnek (bár ez ritkán fordul elő) két szerkesztője is volt. Aki dolgozott már kiadónál, és most belekukkant Forrester könyvébe, annak bizony rögvest gyanúja támad: tán maga a nyersfordítás volt oly rettenetes minőségű, hogy csak megduplázott erőkkel lehetett azt valamelyest elfogadhatóvá kalapálni? Igen, könnyen lehet, hogy így történt, de sajna ez nem igazán sikerült.
Az Agave tehát nagyon mellényúlt a Forrester-trilógia első kötetével. A történet lapos, idétlen, unalmas, a krimi „megoldása” már-már nevetségesen semmilyen (nem akarom lelőni a poént, hisz aki odáig jut, látni fogja: már eleve döglött szegény), a szereplők dialógusai helyenként hihetetlenül bugyuták, értelmetlenek, semmitmondóak, a fordítás minősége pedig… Ettől függetlenül a valóban kiváló borító (a könyv egyetlen valós érdeme!), és az, hogy a magyar olvasó bizony nem túl igényes, ha a szöveg, a fordítás minőségéről van szó, bizonyára el fogja adni a könyvet.
Álljon itt végül néhány „kedvenc” idézetem a Megszentelt árulás című bakigyűjteményből. Ezek a „gyöngyszemek” valóban nyelvtani, irodalmi thrillerként hathatnak az igényesebb olvasóra:
„A nem alvók közé…” – mennyivel szebb lenne itt a „virrasztók” szót használni! (41. o.)
„Sir William, nem követlek!” – valójában a szereplő ezt szeretné mondani: „Sir William, nem tudlak követni!” – azaz elvesztette a fonalat. (311. o.)
„Egy áruló halálát fogod halni.” – ezt magyarul így írnánk: „Úgy fogsz meghalni, mint egy áruló.” (379. o.)
és a kedvencem:
„…mikor ő és a többiek megalapították a lovagokat.” (198. o.)
Kiadó: Agave Könyvek
Kiadási év: 2013
Eredeti cím: Sacred Treason
Fordító: H. Kovács Mária
Szerkesztő: Sz. Molnár Szilvia, Brenner Péter
Korrektor: Boncz Éva
Borító: Csigás Gábor, Kuszkó Rajmund
ISBN: 978 61 5527 214 1
Ár: 3480 Ft
