Repülővel utazni irracionális, bár imádok mindent, ami háromszáz mérföld per óránál gyorsabban halad. Nem az aerodinamika, hanem hogy péntek délután a Könyvfeszten még fűben ülve kávézunk meg felolvasunk az Író Cimborákkal, szombat reggel tízkor meg már a Skandináv-félsziget felett szakad ki belőlem egy önkéntelen káromkodás. (Mészöly Ági riportsorozata Norvégiából)
Norvégia hótakaró alatt. Használt, piszkosszürke, megfáradt ágynemű, ami kikandikál alóla itt-ott, az nem harsogó tavasz, hanem vacak, unalmas télutó.
Megy a fene így Oslóba. Halálra fagyni, egy rakat pénzt elkölteni csak azért, hogy megigyak egy sört a Vigeland-parkban egy bizonyos padon?! Mikor vár az unalmas kisváros biztonságában egy meleg lakás?! Pár kedves kollega, aktuális pletykák, sütemény?!
Lerántom a bőröndömet a szalagról, és tíz perc múlva már a vonaton robogok. A meleg lakással ellentétes irányba.
Mert a nap süt, és ez a lényeg. Céltalanul hömpölygök a tömeggel. Alig múlt dél, családok, fiatalok, párok az utcán. Százméterenként egy legény-, vagy leánybúcsút tartó társaság. Egy ölelés öt, egy csók tíz korona. Rengeteg kölyök, pocakos kismama. Pedig nincs a család szentsége rögzítve az alaptörvényben errefelé. Ha jól tudom.
Az Opera
Kijutok az Oslo fjordhoz. Az Opera, mintha egy szokatlanul kreatív kisgyerek építette volna, félig a vízbe nyújtózva magasodik a parton. Be lehet menni, ámulni az egyszerű monumentalitáson. Fel lehet mászni a tetejére. Flashmobot lehet tartani előtte, ha épp greenpeacesek vagyunk, és nem hiszünk a glaciális és interglaciális időszakok törvényszerű váltakozásában.
A flashmob
Mellékutcákon jutok el a Karl Johans Gatera. Itt is tömeg, bár a szezon még odébb. Ami Budapesten a Rákóczi út, az itt a Karl Johans Gate Aminek otthon a Rákóczi útnak kellene lennie. Ha végre kitiltanák, rehabilitálnák, felpörgetnék. És a bepapírozott kirakatok helyett, ugyan, hülyeség. Egy erősen kelet-európai kinézetű duó erősen Máté Péter dallamvilágát idéző zenét játszik cimbalmon és bőgőn. A cimbalmos cipője szakadt.
A cimbalmos
Átvágok a királyi palota parkján. A királyi gárdák közötti nemzetközi esetlenségi versenyen biztos a norvég őrségváltás dobogós helye.
Direkt nem kértem térképet az állomáson, azzal áltatom magam, hogy ahol egyszer már jártam, oda visszatalálok; északnyugat felé kell mennem, fogalmam sincs, honnan tudom, de mindig tudom, merre van észak. Erre már nem járnak sokan, szolid villanegyed, mintha egy Bergmann-film díszletei közt, mondjuk a Fanny és Alexander, akkor is, ha az svéd. Csend, csak a pimasz madárcsicser rondít bele a nyomasztó tökéletességbe.
És a park. Valahol Kelet-Ázsiában biztosan van ennél nagyobb szobor-együttes. Vigeland a zsenialitás és az őrültet határán kihúzott kötélen egyensúlyozott, és leesett a másik oldalon. Mihez képest másik oldalon. A profán helyiek grilleznek, frizbiznek, kocognak. Egyedül ülök az áhítatommal meg a doboz sörömmel arra a bizonyos padra. Semmi extra, semmi emlék, csak tudom, hogy áprilisban sokáig idesüt a nap.
Visszafelé a Henrik Ibsen Gate-t választom, a palota parkjának másik oldalán. Az utcakőbe gravírozva idézetek, csak a forrást értem, Per Gynt vagy Et dukkehjem. Kétszáz méterenként pulpitusra hajazó táblák, az elsőn Ibsen utolsó éveinek és halálának összefoglalója, Crristiania, 1906. Aztán a következőn az nagy drámák Bygmaster Solness, 1892; majd a bukást követő külföldi út, aztán a bukás, aztán az első elismerések, a szárnypróbálgatások végül a gyerekkor és a születés. Skien, 1828. március 20.
Végig kellene járni rendesen. Visszafelé. Azaz odafelé. De persze mégsem; bár arra van időm, hogy meghallgassak néhány Bob Dylan és Tom Waits darabot. Előadja Kerouac, vagy ha nem ő, akkor valaki, aki hasonlít rá, de jobban játszik nála gitáron.
A vonaton jut eszembe, kérni kellett volna a Perfect Dayt, biztosan tudta azt is.
Oslo
