„A a trilógia vége felé haladva egyre jobban érdekelt Vlad Tepes, Havasalföld vajdája. A végére már-már rokonszenveztem vele. Legalábbis érteni véltem bizonyos cselekedeteit.”
2013 április: a tavasz még sehol, sőt, dermesztően hideg eső permetez a csillagtalan, sötét égből. A tiszakécskei öreg zsinagóga (ma könyvtár) előtti csatorna fehér párákat lehel. Egy férfi közeledik, alakját sejtelmesen rajzolja körbe az utcai lámpafény. Kezében súlyos csomag: könyvek, melyek rémes-szép mesét regélnek. A férfi nem más, mint a Vérgróf megteremtője, Benedek Szabolcs író, aki ezen az éjszakán a Könyvkóstoló vendégeként adott interjút Böszörményi Gyulának.
Nemrég jelent meg az 1910-es évek Magyarországán játszódó vámpírtrilógiád harmadik, befejező kötete a Librinél, A vértanú címmel. Lezárult a munka, a többi már az olvasókra bízva. Mit érez ilyenkor az író?
Azt kell, hogy mondjam, hogy tulajdonképpen semmi különöset. Egy fejezet véget ért, jöhet a következő. Nincs amolyan „a mű forog, az alkotó pihen” fílingem. Terveim vannak, ötleteim.
Saint-Germain gróf története a klasszikus vámpírhistóriák hangulatát idézi, mellőzve a ma oly divatos és bizony meglehetősen csapnivaló romantikus „sziporkavámpírok” bugyutaságát. Miért döntöttél úgy, hogy egy vámpírról, méghozzá egy magyar származású vámpírról akarsz írni?
Egyáltalán nem döntöttem így, a vámpír kéredzkedett bele a történetbe. Elkezdtem írni egy regényt, amelyről az elején még csak sejtéseim voltak, hogy mely korról és milyen figurákról fog szólni. Úgy voltam vele, hogy a történet előbb-utóbb írni fogja saját magát, nekem csak lelkiismeretesen és szorgalmasan le kell ülnöm a klaviatúra elé, aztán hagynom, hogy az általam életre keltett alakok és helyzetek vezessék a kezem. Ez így is történt, és egyszer csak ott volt a regényben egy vámpír. Nyilván nem teljesen előzmények nélkül, mert maga a mítosz, a klasszikus vámpírmítosz régebben is érdekelt. De ezeket a mostani, tiniknek készült vámpírsztorikat csak azután kezdtem megismerni, amikor néhányan pedzegetni kezdték, hogy na persze, biztos meg akartam lovagolni a dolgot. Nem akartam én meglovagolni semmit. Tériszonyom van, nem ülök lóra. Saint-Germain figurája már korábban is érdekelt, meg az európai misztika története is, és megihlettek a kamaszkoromban olvasott vámpírhistóriák is: Carmilla, meg persze Drakula. A párhuzamosok pedig a regény végtelenjében találkoztak.
1910, Budapest: ebbe a sokszor nosztalgiával emlegetett „békekorba” helyezted szereplőidet. Miért?
Legalábbis a trilógia első kötetét. Van egy bizonyos nosztalgia ez iránt a korszak iránt, valóban magával ragadó az akkori korszellem, az elevenség, a lüktetés, szeretjük olvasni és emlegetni az akkori írókat, hiszen tényleg lebilincselő módon mutatják meg és ábrázolják az akkori világot, tele máig érvényes felvetésekkel. Ugyanakkor az is igaz, hogy ezek mögül az olykor meglepően könnyednek és szellemesnek tűnő művek mögül is kitüremkednek a tragédiák. Hiába a báj, az elképzelt derű, az élet akkor se volt könnyű, sőt. A bordélyvilágról például olvasmányélményeink alapján szeretjük azt hinni, hogy az is amolyan kedélyes úri muri volt, pedig hát borzalmas tragédiák húzódtak mögötte. A vérgrófban talán nem is a gyilkosságok és a vámpírfigura a legrémisztőbb, hanem ennek a kávéházas Budapestnek az árnyoldalai. A másik két kötet pedig voltaképpen ennek a világnak a széteséséről szól: a világháborúról és a botcsinálta forradalomról.
Neked ki a kedvenc szereplőd? Kit szerettél leginkább írni?
Amikor elkezdtem írni A vérgrófot, azt hittem, Mihucz Ervin lesz a főszereplő. Aztán úgy alakult, hogy kezdtem egyre közelebb kerülni Szállási Tituszhoz. Olyannyira, hogy egyre inkább rajta keresztül láttam a dolgokat, és a második kötet már javarészt az ő figurája köré épül, a harmadik kötetben pedig ő az egyik elbeszélő. De szerettem megrajzolni Tarnóczay Etelkát is. Izgatott a lehetőség, ahogy a vamp átvitt értelemben és direktben is vámpír lehet. Meg persze az a feltevés is, miszerint az is lehet művész, aki nem hoz létre műalkotást… Aztán a trilógia vége felé haladva egyre jobban érdekelt Vlad Tepes, Havasalföld vajdája. A végére már-már rokonszenveztem vele. Legalábbis érteni véltem bizonyos cselekedeteit.
Köztudott rólad, hogy nagyon szereted a történelmet, s mint író, több művedben is el-ellátogattál különböző korokba (pl. Mathias rex vagy a Báthory Zsigmond című regényeidben). Mi vonz ennyire a régmúltban?
Mindig az adott helyzet. Mindig is érdekelt a történelem, ma is rendszeresen forgatok történelmi szakkönyveket, és bizony tele vannak olyan történetekkel, amelyeket érdemesnek tartottam megírni. Időnként csak néhány mondat, egy mellékesen odavetett bekezdés, illetve az abban megemlített sztori, ami fölkelti a kíváncsiságomat, de elkezd izgatni, és nem hagy nyugton, amíg el nem mélyülök benne. Hogy aztán az a történet éppenséggel a régmúltban játszódik? Meggyőződésem, hogy a történelem forgószínpad, a szereplők és a díszlet változik, ám az ember, és mindazon kérdések, amelyek az embert foglalkoztatják, az írott történelem megjelenése óta változatlanok. Ugyanakkor a novelláim, tárcáim rendre a jelenben játszódnak. Ennek alapvetően az az oka, hogy egy rövidebb írás legalábbis számomra, nem ad elegendő teret ahhoz, hogy egy komplett régi világot húzzak föl benne.
Akik már olvasták a trilógiát, szinte mind elsődleges erényeként említik a hangulatát, korhűségét, s úgy vélik, hogy tökéletesen adtad vissza az 1900-as évek Budapestjének miliőjét. Te is úgy érzed, hogy az akkori magyar főváros légköre tényleg olyan volt, mint amilyennek leírod?
Az általam elképzelt Budapestet írtam meg, ahogyan az a korabeli írók műveiből előttem megjelent. Vagyis azt a világot, amelyet ők nekem elbeszéltek. Amennyiben ez tökéletesen visszaadja az előző századelő miliőjét, az az ő érdemük. Én csupán lekopíroztam az általuk megfestett képet.
A regényeken kívül számos más műfajban is dolgozol. Rendre jelennek meg különböző lapokban novelláid, esszéid, kritikáid. Mit jelent számodra az írás?
Az írás szabadság. Örömforrás. Amikor hajnalonként fölkelek, gyakran a pokolba kívánom az egészet, de amint az első mondatot lekopogom, már tudom, hogy enélkül úgy érezném, hogy aznap nem csináltam semmit. S nem is lennék teljesen szabad. Az írás meg a művészetek egy kulcs ahhoz, hogy tudjuk: az élet jóval túlmutat az egyforma hétköznapokon.
Gondoltál már rá, hogy eddig általad nem látogatott műfajokban is kipróbáld magad? Pl. film, színpadi mű, tévéjáték.
Igen, gondoltam. Három éve második lettem a Magyar Rádió jeligés drámapályázatán, és máskor is voltak efféle kísérleteim. Nem idegen tőlem a dolog.
Szívesen vennéd, ha a Vérgróf-trilógiából mozifilm, esetleg tévésorozat készülne?
Szívesen venném, igen, sőt, örülnék neki. Amennyiben vannak, akik úgy gondolják, hogy ebben a történetben ott a lehetőség, hogy vászonra vagy képernyőre vigyük, ne hagyjuk veszni a lehetőséget, én nem zárkózom el tőle.
Hová viszed el legközelebb az olvasóidat?
Egy egészen másik világba, az úgynevezett ötvenes évekbe, egész pontosan 1954-be, amikor a magyar válogatott elveszítette a labdarúgó-vb döntőjét. Ennek a váratlan eseménynek nagy szerepe van abban a regényben, amellyel mostanság foglalatoskodom.
FOTÓ: Cséplő Noémi
