Jól esett a meleg, ittam egy pohár szódát és átnéztem az étlapot. Indiai napot tartottak. Én maradtam a hagyományos Földes-menüsornál. Maceszgombóc-leves és zóna sólet füstölt libacombbal. (Podmaniczky Szilárd írása)
Amikor Pesten járok, Földes Józsi vendéglőjében ebédelek. Nagyon jól főznek, és jó minőségű alapanyagokból dolgoznak. A húsok puhák, a levesek zamatosak, nem sajnálják belőle a zöldséget.
Ezúttal hétvégén volt dolgom a fővárosban, a feleségemmel mentünk kocsival. Úgy egy óra tájban értünk a vendéglőhöz, és bár várakozó tömeg állt az ajtóban, megindultam a pincehelyiség felé, ahol mindig találok helyet. A jobb hátsót tekintem törzsasztalomnak.
Ezúttal azonban csóválta a fejét a pincér. Nincs hely, a pincét lefoglalták, fogadást tartanak.
Kezembe nyomott egy névjegykártyát, hogy máskor hívjam, mielőtt jövök. Eddig semmi szükség nem volt erre, meg amúgy sem szeretem magam bebiztosítani. Azt nem mondom, hogy fölhúztam az orrom, de nem esett jól, hogy a kedvenc helyemen nem kapok asztalt. Zsebre vágtam a kártyát, és kimentünk az utcára.
Eltökéltem, hogy ma ide vissza nem jövök, ha a fene fenét eszik is, majd ebédelünk máshol.
Odakint hideg volt, alig valamivel fagypont fölött, pedig már március végét írtunk. Visszamentünk a kocsihoz, a feleségem fölvette a kabátját, én pedig tulok módjára elindultam előre, hogy az első utunkba kerülő kifőzdében megebédelünk.
Az első utunkba kerülő kifőzdét, pontosabban éttermet a hírleveleiből ismertem, mindig kapom a heti menüajánlatot, de Földes Józsi konyháját soha föl nem cseréltem. Most úgy láttam, eljött az ideje, hogy megcsaljam, nyomós okom volt rá, nem kaptam asztalt.
Beléptünk az előtérbe. Az étterem üres volt. Az ajtón tábla: Zártkörű rendezvény. Fölment bennem a pumpa. Ma mindenütt kidobnak.
Visszamentünk az utcára, és egyszerűen nem tudtam, merre induljak. Ezt hívom én igazi tulok-állapotnak.
Erre a feleségem megkopogtatta a vállamat. Hívd föl a Földes Józsit, és foglalj asztalt!
Nyúltam egyik zsebbe, nyúltam a másikba, nem találtam a kártyát. Őszintén szólva örültem neki. Kétszer nem megyek ugyanabba a zsákutcába. Aztán valahogy mégis előkerült a névjegykártya. Fölhívtam a számot. Tizenöt perc múlva lesz asztal, mondta a pincér.
A szél hátulról fújt, így nem volt annyira hideg. Az ötszáz métert negyedóra alatt tettük meg. Beléptünk az étterembe, az ajtó melletti kasszánál fizetők sorfala mögött már várt az asztal. Leraktuk a kabátokat és leültünk. Jól esett a meleg, ittam egy pohár szódát és átnéztem az étlapot. Indiai napot tartottak. Én maradtam a hagyományos Földes-menüsornál. Maceszgombóc-leves és zóna sólet füstölt libacombbal.
A mellettünk lévő asztalhoz fiatal pár telepedett. A férfi a telefonján olvasott, a nő egy művészeti magazint lapozgatott. Így beszélgettek. Csinosak voltak, szombati hangulatban.
A feleségem rozmaringos kacsaszeleteket evett burgonyafánkkal.
Amikor végeztünk az ebéddel, hátradőltünk a széken. A terem kiürült, a fiatalok is hazamentek. A pincér desszertet kínált és kávét. Nem kértünk.
Csak ültünk ott, és nem mozdultunk. Nem akartuk, hogy véget érjen az ebéd, a délután.
Szóltam a pincérnek, hogy hozhatja a desszerteket.
