Van a nyelvközöttiségnek egy visító csendje, ezt kell megragadni, figyelmen kívül hagyva a visítást, ami pedig kézenfekvő lenne. Mert visítani a csürhe szokott.
(Király Kinga Júlia Mesék meséje blogja)
Arról, hogy új-e a más, vagy hogy újra lehet-e mondani a régit,nem tudok, és nem is mernék kijelenteni semmit. Kiváltképp Giambattista kapcsán, aki idestova egy öröklét óta jó haver. Megtehetném, de az legalább akkora önigazolás volna, mint amilyen szőnyeg alá bújás a kitett hallgatás. Arról sem vagyok meggyőződve, hogy a műfordítás során felmerülő kételyekre és revelációkra megfelelő keretet nyújt a blogolás. Mert ki lenne kíváncsi rá. Arról viszont eléggé sokat tudnék fecsegni, hogy mégis, ad absurdum, miért tartom fontosnak ezt a blogot.
Hát erről fogok beszélni.
Lassan három éve, kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, az utóbbi hónapokban pedig teljes valómmal egy olyan világban élek, amelynek a kintihez alig is van köze. Az íróasztalomon minimum öt-hat könyv szamárfülesre könyökölve, de olykor tizenakárhányat is elnyűvök seperc alatt. Mikor min akadok fenn. Az amazonon már törzsvásárló vagyok, és többet csámborgok a congress-, open-, meg egyéb library-k szerverén, mint ahányszor a körúton végigmentem az elmúlt évek során. A klasszik könyvtározáshoz szükséges utat most nem számolom ide. Az életem fehér mezőben fekete absztrakciók. Rendet kéne tenni benne – mióta nyomtatott könyv létezik, ezek a fekete, ördögi színű betűk vágják rendbe a világot, ellentmondás a javából –, de hát pont ezen vagyok. Előbb susogó hangok jönnek, az elcsócsált kötetek lapjainak surrogásai, aztán felsejdül valami nyelvszerűség, amelyen, ha agyonlőnek se tudnék megszólalni, mégis, megingathatatlan egységbe szerveződik, aztán elcsitul. Van a nyelvközöttiségnek egy visító csendje, ezt kell megragadni, figyelmen kívül hagyva a visítást, ami pedig kézenfekvő lenne. Mert visítani a csürhe szokott. Legördülnek a nagy mondatok. Némelyikük fél oldalas. Vajon bírni fogja-e a magyar olvasó? Ez a legfőbb kérdésem. Edzettek vagyunk-e ahhoz a fecsegéshez, amit a barokk kor tökélyre vitt. Másfelől viszont, ha szétfarigcsálom a nagy mondatokat, kijön-e az a fanyar humor, amely nem szó és szó közötti minimál aktus, netán konszenzus, hanem a szavak egymásrahalmozásának pikantériájából következik. Kontrollként, jobb kéz felől Benedetto Croce, Felix Liebrecht, Norman Mosley Penzer fordításai, és az idevágó kommentjeik. Egyik szemérmesebb, mint a másik. Balomon Michele Rak, Ruggero Guarini legújabb olaszításai. Na, itt már szar a szar, és segg a segg. A hősök pedig nem szellentenek, hanem nagyokat finganak. Az eredeti ónápolyi szöveg alatt Nancy L. Canepa új, angol fordítása. Nála is van asshole dögivel. Arra gondolok, ha angolszász (amerikai!) létére nem szedi szét a mondatokat, ha a mondatokat eleddig senki se szedte szét, akkor én sem teszem. Amúgy se tenném, csak hát na, ez itt a kétely, ami mégis blogolni akar. Meggyőztem magam a hosszú mondatok létjogosultságáról.
Van azonban valami, amit sehogy se tudok átengedni magamon. Vannak mondatok, amelyekre bármilyen hivatkozást találjon is az ember, s bármennyire flancos legyen egynémely stilisztikai alakzat, amelyben meghúzzák magukat, kifognak rajtam. Az idegeneket illető cinizmus, a flegma: bőven találni ilyeneket. Szemérmes vagyok. Ugyanakkor féltem a vádaktól, jaj, nagyon féltem a haveromat. Mert hát a kor, ugye, amiben élünk. Meg aminek fordítanunk illene. Toccata és fúga az idegeneknek. „Az idegen: torkomat fojtogató düh, látásomat zavaró sötét káprázat, kifürkészhetetlen, homályos nyom”egyfelől. Másfelől (viszont): „Az idegen alakja hamuvá égeti a boldogságot. Eleinte az egyedisége ragad meg: a szeme, az ajka, az orcája, ez a bőr, mely nem hasonlít másokéra, mindaz, ami megkülönbözteti és arra figyelmeztet, hogy van ott valaki. Ennek az arcnak a különbözősége őrjöngve fedi fel azt, amit minden arcnak le kellene lepleznie a figyelő tekintet előtt: a banalitás nemlétét az emberek világában. Mégis, éppen a banalitás az, amely közösséget hoz létre hétköznapi szokásaink számára.” Kristeva írja ezt az Önmaga tükrében idegenként című kötetében. Giambattistához vajmi kevés köze van. De ahogy olvasom, megnyugszom lassan. Ledobom a szemérmemet. Bátran eljátszadozom a metaforákkal. Tücsöklábú lesz a közel-keleti rabszolgalány, gumóajkú a fekete-afrikai, girnyák lesz a spanyol, aki Nápolyba jön szerencsét próbálni, s prímán felvállalom, hogy iszákos a német meg a norvég. Lassanként kiismerem magam a csizmán is: a milánói vizet se vihet a délinek, a velencei nőknek pedig gyapjas a haja, ami úgy kerreg a szélben, mintha orsón pörgetnék.
Talán épp ez fog összebékíteni korunkkal is. Ha az ember fél évezredes distanciával és restanciával dolgozik, fölébe kerekedik ennek a gombostűfejnyi létnek.
Így haladok.
49 mese, 4 eklóga. Veretesnek tűnő, ónápolyi nyelven írva, miközben itt-ott kilóg a lóláb: némelyik egészen cicerói fordulatokat vesz. Már ami a retorikát illeti. Eltaszított, megesett lányok, sültbunkó parasztok, fosós szamarak, ergya királyok, tutyimutyi férjek aprehendálnak, olyan bő lére eresztve, mintha Massimo Troisi, vagy Fellini valamely szatírja elevenedne meg.
Legközelebb teljes alakban közlök belőlük. De ezt a bevezető-félét meg a kételyt csak nem hagyhattam ki.
