Archív

Az erdőlakók házszentelője

Kőbányán vagyunk, a Kisgergely utcában, s mert minden háznak ronda a lelke, nem kíváncsiskodunk. Dehogy akarjuk tudni, kit lakoltattak ki másfél évvel ezelőtt. Inkább beállunk a vénséges barackfa alá, és így örülünk a négy erdőlakó különös házszentelőjének. (Scipiades Erzsébet riportja, Pintér Márta fotói)Erdolakok 06

Az érdeklődés nagy. A Magyar Távirati Iroda is elküldte tudósítóját, hogy el ne vesszen a pillanat, amikor az erdőlakók, belépve a szociális bérlakásba, megint civilizáltakká lesznek.

A kőbányai erdők embertelenítése másfél évvel ezelőtt kezdődött. 2011 volt és fullasztó nyár. A hajléktalanok útikalauza, a HajléktaLand szerint senkinek nem lehet megtiltani azt, hogy használja a közterületet, de a használat szabályait a tulajdonos alkothatja meg. A fővárosnak 2011-ben már volt olyan kerülete, ahol tizenöt kijelölt körzetben hajléktalanok egyáltalán nem tartózkodhattak. Például a Gellért téren, a Kosztolányi Dezső téren, a Feneketlen-tó környékén vagy a Fehérvári út elején.

A kőbányai embertelenítésre mindenki másképp emlékszik. Weeber alpolgármester úr a vén barackfa előtt például úgy, hogy egyszer csak nagy lett az erdőben a riadalom. Ez volt ugyanis az első olyan fölmérés, amikor egyenruhások, mezőőrök és közterület-felügyelők is érkeztek, azért, hogy összeírják az állatokat és az embereket. Az egyenruhások feladata csak annyi volt, magyarázta a házszentelőn az alpolgármester úr, hogy megállapítsák, hányan élnek a Fehér út, a Terebesi út és a Gyógyszergyár utca által határolt erdőkben. Hány állat és hány ember?

Nyolcvan-kilencven.

Albiéknak volt például egy tyúkja, amit Valika nem engedett levágni. Julikáéknak meg a cicájukon kívül három nagy kutyájuk. Három hamis, magyarázta Julika a lakásavatón. De ide, a Kisgergelybe, a huszonöt négyzetméterbe és a hozzá tartozó kicsi udvarba azok már nem költözhetnek.

Valamit valamiért.

Albiék ágakból épített kunyhója épp tíz éve áll a Terebesi erdőben. Ott, annál a fánál, melynek törzsére Valikáék egy guberált utcatáblát szögeltek: Illatos utca 9. A dolog ettől lett otthonos meg a bekeretezett házi áldástól, amin az áll: „Hol hit, ott szeretet./ Hol szeretet, ott béke./ Hol béke, ott áldás./ Hol áldás, ott Isten./ Hol Isten, ott szükség nincsen.”

Albi hatvanéves, Valika meg ötvenhét. Albi valamikor vonatkísérő volt, azután pályafenntartó. Valika meg női fodrász és műkörmös, azután vendéglátós, harminc éven át.

Albi lába beteg. Annyira, hogy amikor hajnalonta egyik kukától a másikig húzzák a kordét, száz méterenként meg kell állni. Valikának meg a szeme gyönge. Az egyikre tizenhárom, a másikra tizenhat dioptriás lencse kell. És ha a hajnali gyűjtögetéskor, amit az Ónodi utcában kezdenek, lehajol egy sörös dobozért vagy vasért, akkor úgy elszédül a magas vérnyomásától, hogy megint meg kell állni.

Erdolakok 04

Tizenhét éve vannak együtt.

Valika szerint az erdőben az a jó, hogy nem kell alkalmazkodni: „Ott nincs olyan, hogy ki ne rázd a rongyod, vagy ne kiabálj”. Az erdőben a csöndet csak a vonatok háborítják, vagy az, amikor Albi előveszi az asztali orgonáját, és játszani kezd. Árad a zene, miközben nyolc méterrel arrébb, a vasúti töltésen elrobog egy vonat. „Eleinte fölriadtam, mondja Valika. Föl is ültem, aztán már észre sem vettem. Éjszakánként különben is inkább csak tehervonatok járnak, azok meg halkak, mert nehezek. Tíz éven át voltunk kirekesztettek. Szavazáskor nem jegyeztek minket. Népszámláláskor nem számoltak meg. Nem fértünk bele a civilizációba. Pedig nyitott ajtó mellett éltünk, rendes szomszédokkal.”

Valikáék nejlonnal és padlószőnyeggel borított ágkunyhóban laktak: előtér, szoba, nyári konyha, fészer. Mások készen vehető kis, szerszámos faházban, vagy vízmosás falában lévő rókalyukban. Az egyik rókalyukban lakót Farkasnak hívták. Ez volt a vezetékneve. Az erdőlakók között mindenféle akadt: színésztől a nyugdíjasig, utcaseprőtől a tanárig, nyugdíjas artistától a gyerekig. A gyerekek általában nyaralni jöttek. Vidékről. Az erdőlakó nagynénihez.

A Huba birodalom három faházból, egy faház kezdeményből meg egy zöld sátorból állt. Itt élt az egyik pszichiátriai beteg. Korábban egy Trabantban, egy lakótelepen: „Vettem egy roncs autót, beállítottam egy szép fa alá, s két és fél éven át abban éltem. De mert a Trabantomon nem volt rendszám, a közterület-felügyelet elszállíttatta. Szerettem ott lenni. A lakótelepiek még aláírásokat is gyűjtöttek, hogy maradhassanak. A Trabantban. Hiszen én ott, azon a lakótelepen voltam gyerek, ott nőttem fel. Amikor a Trabantomat is elvették, akkor kerültem ide, a zöld sátorba. Pár nap után meg a Sárga Házba, ahol hat és fél hónapot töltöttem a zártosztályon. Amikor kitavaszodott, kaptam egy papírt, hogy „otthonába távozhat”. De mert nem volt hová mennem, visszajöttem az erdőbe.”

Mindenki másképp emlékszik a kőbányai erdők embertelenítésére. Az Oltalom Karitatív Egyesület szociális munkásai, akik hetente kenyeret vittek a kunyhólakó nincsteleneknek, azt mondták, a hajléktalanítást a főváros akarta. Az összeírásukat is.

Megtörtént. A budapesti, s a Pest környéki erdőkben, bozótosokban, ligetekben és parkokban 1100 hajléktalan élt. 900 férfi, 216 nő és 11 gyermek. Az állataik száma 420 volt. Főleg kutyát és macskát tartottak, kisebb számban kecskét, libát, szamarat és lovat.

A Fehér út, a Terebesi út és a Gyógyszergyári utca által határolt mintegy hatvan-hetven hektárnyi liget és erdő döntő része a fővárosé. A bejárás s az összeírás után az önkormányzatban azt eszelték ki, a polgármester úr lobbizzon. Egy rendezvényparkért. Ha ugyanis a fővárosnak rendezvényparkja lenne, itt, akkor az önkormányzat egyszerre szabadulhatna meg a mindig újra termelődő szeméttől és a hajléktalanoktól.

Az embertelenítés ellen A Város Mindenkié Csoport azonnal tiltakozott. El akarták érni, hogy a mintegy ötven erdei kunyhót jogerős bontási határozat nélkül ne lehessen azonnal eldózerolni, és hogy a nincstelenek számára az önkormányzat biztosítson lakhatást. Elvégre Kőbányán is sok az üresen álló bérlakás.

„A bérlakások közül jó pár azért áll üresen, magyarázta a lakásszentelőn Weeber alpolgármester úr, mert képtelenek vagyunk felújítani. A 2400 bérlakás évente 700 millió forint veszteséget termel. A bérlők ugyanis nem tudnak vagy nem akarnak fizetni.”

Az üresen álló önkormányzati bérlakások száma Kőbányán ma meghaladja a kettőszázat. Valikáék szerint azon a soron is, ahol a Julikáék laknak, van belőlük néhány.

Itt vagyunk a Kisgergely utca hátsó fertályán. Julika szégyenlősen nevet, a kulcscsomóját mutatja: „Utoljára húsz évvel ezelőtt voltak kulcsaim. Szabolcsból jöttünk föl. Családi baj miatt. Férj, négy gyerek. Nem vagyok már olyan fiatal. Az erdőben kilenc évet éltem. Holnap lesz három hete, hogy Lőrincz Ferivel, aki a párom, itt alszunk a Kisgergely utcában. Matracon. Furcsa, hogy mostantól lakásban vagyunk, és nem az erdőben. Bár mi ott is emberek között éltünk. Az egyik szomszédunk épp Valiék voltak. Szilágyi Juliannának hívnak, és nincsen vágyam. A súlyom negyvennyolc kiló, a lábam műtött, ötvenkét éves vagyok, álló munkát nem bírok végezni, de az jó lenne, ha ahol a Feri dolgozik, bekerülhetnék a csomagolóüzembe. A Feri valamikor vasúti járműszerelő volt, most ötvenegy éves. A felesége a Fűtött Utcában él, a hajléktalanszállón, a Dankóban, de már húsz éve, hogy külön vannak. Néha összetalálkoznak, olyankor megkérdik: „Jól vagy? Hál’ Istennek”. Ezt mondják és elköszönnek. A macskát egyelőre be kellett zárnunk a pincébe, hogy megtanulja, itt nem lehet össze-vissza szaladgálni. Az udvaron túl már az úttest kezdődik.”

Weeber alpolgármester úr szerint a kőbányai erdők embertelenítése lakossági megkeresésre indult: „ A lakosság levelekkel bombázott minket. Ezért is ültünk le tárgyalni A Város Mindenkié Csoporttal, a Vöröskereszttel, a Baptista Szeretetszolgálattal, a Kőbányai Bárka Szociális és Gyermekjóléti Központtal…. A tárgyalások jó hangulatban folytak. Meg is állapodtunk, épületet, kunyhót csak akkor bontunk, ha onnan a lakókat már kigondozták. Öröm ez a nap, amikor két pár, vagyis négy erdőlakó szociális bérlakásba költözhet.”

Erdolakok 01A két lepusztult és üresen álló önkormányzati bérlakást civilek újították fel. Önkéntesek. Volt köztük szakmunkás, rabbi, egyetemi tanár, fizikus, mérnök, költő, építész… és hajléktalan. A hajléktalanok reggelente a hajléktalanszállókról jöttek, Valikáék, Julikáék meg az erdőből. A vén barackfa előtt az egyik önkéntes, egy fiatal történelem-magyar szakos tanár arról beszélt, hogy egy héten át olyan emberekkel dolgoztak együtt, akiket mások már leírtak. Fantasztikus munkát végeztek.

A történelem tanár a Szociális Építőtábor egyik önkéntese volt, a Szociális Építőtábor Egyesület pedig A Város Mindenkié Csoport programjába kapcsolódott be. A két lepusztult és üresen álló önkormányzati bérlakás felújítása 400-500 ezer forintba került. A pénzt alapítványok, egyesületek adták össze, köztük az Alapítvány a Társadalmi Felelősségvállalásért.

A négy erdőlakóból Kisgergely utcai lakos lett. Az önkormányzat egy évre kötött velük bérleti szerződést. Az alpolgármester úr szerint, ha a költségeket rendesen fizetik, a szerződésük automatikusan meghosszabbodik. Szociális lakbérként havi hétezret kell fizetniük, lakhatási támogatásként pedig kétezer forintot kérhetnek… Nagy az öröm a vén barackfa udvarában. Az egyik önkéntes pezsgőt bont. Valikáék tizenhat évvel ezelőtt aludtak téglalakásban.

Budapesten április 12-én A Város Mindenkié csoport az európai hajléktalanellátó szervezeteket tömörítő FEANTSA, valamint a lakhatási jogokat figyelő Housing Rights Watch képviselőivel találkozott. Mindannyian arra az elhatározásra jutottak, hogy a kikényszeríthető lakhatáshoz való jog érdekében Magyarországnak lépéseket kell tennie.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top