Történetünkben szédületes keringőt jár a postás a kortárs irodalom és filmművészet nevekkel és buktatókkal teli labirintusában – Grozdits Hahó írása.
Nyolcadik kerület, bérház, szokásos, de tavaszodós délelőtt, pötyögés a folyton belassuló számítógépen. Hirtelen felbőg-felberreg az alig működő, nedves időben pedig néma kaputelefon. A szakadozó vonal túlsó végén, két emelettel lejjebb a postás:
– Azt hiszem, valami könyvet hoztam, nem fér a postaládába.
Hű, ilyenkor készségesnek kell lenni:
– Azonnal lefutok – üvöltöm reflektálatlanul az elsárgult kagylóba, és már indulok is, úgy, ahogy vagyok, melegítőben, papucsban, lyukas pólóban, zokni nélkül. Nem szabad visszaélni a postások türelmével, hiszen ha ez megtörténik, akkor legközelebb csak bedob egy értesítőt, aztán mehetek sorban állni a Rákóczi térre.
– Megkérdezhetem, milyen könyv? – mutat meglepő érdeklődést az ismeretlen kézbesítő. Új ember, eddig egy taknyosorrú flegma srác hordta ki a leveleket. Hetente legfeljebb kétszer jött. Az „új arc”, kicsit gyűrött, de szimpatikus az őszintének tűnő kíváncsisága.
– Azt hiszem, az új Krasznahorkai kötet lehet – válaszolom a kíváncsiságtól kíváncsian.
– Megnézhetem?
– Persze – és már tépem-szaggatom készségesen a borítékot, ő közben laza csuklóval rakja a táskába az összegumizott leveleket. Főleg számlák. Kezébe adom a könyvet, nézegeti, forgatja, aztán rám néz:
– Miről szól?
– Hááát… – egyből zavarba jövök, próbálok időt nyerni –, úgy tudom, ez egy gyűjtemény erről is, meg arról is van benne szó. Most hozta. Még nem olvastam.
Nyúlnék a könyvért. Nem adja:
– Ismerhetem a szerzőt? Határon túli, mi? – a második kérdésnek mintha lenne valami korábbról nem ismert furcsa érdessége.
– Nem, nem határon túli, magyarországi magyar szerző – mondom, miközben felmérem, hogy a kíváncsisága valószínűleg pillanatnyi, és a levelek címzésén túl valószínűleg semmit nem szokott olvasni. Elszállt illúzióim utolsó maradékába kapaszkodva kinyögöm:
– A Sátántangót ismerheti! Ha nem is olvasta, az elég híres – bökök oda gonoszul.
– Nem hallottam róla – morogja. Nyilván érzi, hogy megtört a váratlan beszélgetés varázsa.
– Pedig még film is készült belőle. Moziban is játszották, pedig vagy nyolc óra hosszúságú.
– Nem, erről sem hallottam – mondja.
Vállat vonva átveszem a könyvet, a kelleténél tartózkodóbb gőggel biccentek, vissza sem nézve elindulok fölfelé a lépcsőn.
Utánam szól:
– Nem a Tarr Béla rendezte azt a Sátántáncot, vagy mit? – elkerekedett szemmel visszafordulok, ő pedig úgy érzi, magyarázattal tartozik: – Az szokott ilyen bolond filmeket csinálni…
