Volt ebben valami igézetszerű, ráérzés – egy megcsáklyázott almafa romantikája, kötelet dobsz rá, hurkot kötsz és mászol. Isten tudja, mit vársz, mit láthatsz a tetejéből.
– Torma Mária írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
Hideg van. A takaró a lábak körül valahol a félhomály és a kanapé túlsó felére csúszott. Egy-egy tenyérnyi meleg siklik ide-oda Éva bőrén. Komótosan, szeliden cirógatják a fenék-comb és a mellek délkörein. Az ösztönök szerethető őszinteségével úgy ölelik, mintha ölelték volna már. Pedig csak egy kétségkívül idegen test édessavanyú íze az, ami itt és most végre magától értetődik. Éva szégyelli is magát, hogy milyen ismerősnek és természetesnek látja az alvó férfit. Valami megejtő, otthonos szépséget érez hozzásodródva, – mégis csak idegen – s nem is azért, mert ne érezhetne bárki részidős boldogságot, kedves izgalmat két fáradt test ideges karambolja felett. De mintha ez nem volna egyenlő, mert mást él meg itt, mint szabadna. A régi Kert szívéhez nőtt árnyékainak hűvöséért kárpótolná ez az istenhegyi sziklaodú, és ezért a kárpótlásért cserébe szeretet önti el. A hála boldogsága, amit ugyanilyen félelmesen igyekezett rejtegetni a másik kar ölelte kertben is. Itt egyezményes a némaság. A boldogítás időleges, tét nélküli, annak is, aki többre vágyna. Vessen magára. A kertben – amit hittek és neveztek Paradicsomnak is – minden az ellenkezője volt. Az volt abnormis, ami itt természetes, és fordítva.
Az ajtó túloldalán megnyikordult a padló. Lépéseket hallott. Valaki otthonos léptekkel kereste a fürdőszobát. Mögötte egy állat, talán egy kutya körömkopogása. Éva szédülni kezdett a szégyentől, hogy került ide. Talán épp ez a baj, hogy ragaszkodna, nyújtaná tévesen, ami ennyire egyszerűnek, könnyednek és igen, szeretettelinek tűnik mindaddig, amíg se mohóság, se elégedetlenség nem férkőzött közéjük. Csak most, ahogy a játék, a részeg hajnal adta játékszerek körvonalait kirajzolja a zsalun beszűrődő délelőtt, csak most látszik az is, mennyire jó is így, s mennyire bekeríthetetlen marad. A másé.
Nézte az alvó férfit, de ezúttal, noha ugyanúgy elmerült a másik test csodálatában, illatában, mint az eredendő Ádáméban, ezúttal ízek és érintések vegyültek a bőrmeleg közelségbe. Megmozdult, átkarolták. Ha fészkelődve távolabb került, épp annyira, hogy már nem megkockáztaható az újabb mocorgás, csak hogy csalódottan elfogadja a kényelmetlen távolságot, közelebb húzták félálomban is, álomban is, csitítón megsimogatták, mintha természetes volna, s a férfi arcán inkább elégedettség terült el, semmint bosszúság. És szinte bele lehetett szeretni ebbe az elégedettségbe, a tejes mosollyal alvó óvodás megejtő álmába. A görbe, nagy orrba, a nyakszirtre szórt szuszogásba. Két göcsörtös faágként aludtak együtt. A lélegzetük egymáshoz ért, megrezzentve a bőr lombjait.
Bár ne volna ennyire idegen – gondolta Éva, és megijedt, hogy Ádám felébred, másként, máshol, másvalaki bőréből sugározva ugyanazt a hideget. Értetlen csenddel ébred talán, kínos utálattal és szabadulhatnékkal. De csak morgott valamit, Éva kulcscsontjára csókolt. Sose kívánta így Ádám álmát, akadna a torkán az alma, s maradnának ketten örökre a világosodó dolgozószoba üvegkoporsójában.
De kinn zaj támadt, s a tört üvegajtón át felderengett az a közelítő női altest.
Pepitában megélni ugyanazt, csak most ne, menekülni akart és maradni. Fázni kezdett, s akárhogy próbálta, nem tudta magukra ügyeskedni a fügezöld takarót anélkül, hogy ki ne szabadulna Ádám álla alól.
– Ádám? – kérdezte magától Éva, és mintha jeges vizet nyelne, úgy futott át a felismerés: nem emlékszik, valójában hogy is hívják ezt a kedves részeget. Valamit nyüsszögött a taxirendeléskor, de Éva túlságosan is nevetségesnek találta a tényt, hogy még csak a nevét se tudja. Így bármit is felelt, elnyomta az Évában feltámadó istentelen röhögés, és továbbcsókolta ezt a jobb híján Ádámnak keresztelt százkiló jámborságot.
Mert volt bennük valami megejtő, archetipikus egyezés. Ádám érinthetetlen bőre volt ilyen, veszélyesen selymes. Szőke, nyirkos lösz, amely bármelyik pillanatban ráomolhat, maga alá temetve. Ádám maga pedig, mint egy koporsónyi mélyedés a partfalban. Éva várta a tragédiát, és lélegzetvisszafojtva, engedelmesen cirógatta az üreg oldalát. (Ez volt az otthon, hol sötét, hol világos. Ha tüzet rakott, átmelegedtek a falak, de a homok nem tartja a meleget. Szegénylakás.) A közelítő férfi felső- és alsótestének tektonikáját, a járás bizonytalan, metronómszerű kivitelezését zavarba ejtőn ismerősnek érezte, és talán épp ezért lehetett ennyire kívánatos is. Egyszerre volt félelmetes és nevetségesen gyámoltalan. Ahogy társaságról társaságra bukdácsolt a sötétben, ember- és széklábak gyökereiben megbotolva többször is nekiütközött Évának. Kétségkívül be voltak már rúgva mindannyian. De ez Éva viselkedésének kevéssé oka, jóval inkább alibije volt.
A kíváncsiság ilyenkor felszabadítható a szkepticizmus, sőt a kölcsönös ítélkezés terhe alól is. Mindenkit jelenvalóságában szeretni, már-már anyaian, vakon. Az aláereszkedő budai ficsúrok vagy a kőbánya fejű biztonságiőrök józanul hozzáférhetetlen ontológiája gyönyörködteti. Szórakoztatni akarta a hétköznapi unottakat és unalmasokat, mintha az emberiség lelke nem volna más, mint egy hatalmas gyomor, amit a sok arc, szem, szájon keresztül kell örömmel, látvánnyal és szeretettel etetni. És ebben látta a női letéteményt. A feladatot. Az etetés művészetét. Megérteni és megtapasztalni, amit lehetetlennek tartott a józan résztvevő megfigyelés távolságából. Ösztönös lett, kacér és gyerekes, és persze megszépült a részegségben. Egy szép nő pedig bármit megtehet, mintha erre vértezte volna fel a teremtés. Ő megbotránkoztatni akart, kíméletlen és bájos őszinteséggel lépett ki a komfort berkeiből, és másokat is erre ösztökélt. A szabadság vezeti a népet! – emelte magasba a poharat, s nyomatékkal egy füst alatt a melltartópántját is helyreigazította, de a hirtelen mozdulat nem sikerült tökéletesen. – Itt minden mindennel összefügg, látjátok – s míg a többiek a pincérnek intettek rongyért, a női mosdó felé vette az irányt.
A táncteret körülfogó, gazdátlan asztalok egyikén-másikán is vörös, kék, zöld tócsákban álltak a poharak – a forgóvilágítástól függően. Üres üvegekkel megrakott tálcákat hordtak a pincérfiúk, akik a borravaló tengerében vagy mert Éva amúgy is derűs látványt nyújtott, széleseket mosolyogtak. A szomszédos terem elnyúló pultja mentén vezetett az út, de biztos, ami biztos megkapaszkodott kicsit a kiálló sarokban. – Nem kérek semmit – szabadkozott gondos artikulációval az egyiknek – csak pihenek, semmi, semmi, csak a magassarok – mire teljes erővel a hátának csapódott egy másik vállcsont. A férfi. A vele tartó barátja Éva mellé támasztotta a pulthoz. – Mit iszol, bocs – flegma volt, és fájdalmas. De Évának nem tetszett az odamordulás – Most hajtottam el innen a pincérsrácot, egy ideig várhattok – s elmenőben még belecsípett a férfi fenekébe, amit a barát talán észrevett, de a férfi nem biztos, hogy érzett. És látá Éva, hogy ez jó. – Istennő vagyok – kezdeményezett beszélgetést a szomszéd fülkében tengeribetegségtől sóhajtozó elvtársnővel, de mivel nem jött válasz, erős surgárban pisilni kezdett.
Mire visszaért, már csak a férfi barátját látta, nem sokat törődve velük visszaültt az asztalához.
– Éva – fordult oda a feminista kritika egyik felkentje, másként barátnő – nézd ki van itt – és a szemével az emeletről ismert férfi felé mutatott, akire már akkor is felhívta Éva figyelmét. – Szerintem ez a férfi olyan nyomorult, hogy neked biztos tetszik.
– Legyen – mondá Éva, s mivel közelített a vasárnap, a hetedik nap, ezúttal fenéken rúgta a férfit, mikor az arra jött, s mint aki jól végezte dolgát, folytatta tovább a lelkes eszmecserét a női pornó sanyarú, hímsoviniszta helyzetéről.
A törzse az asztalok között ingott ide-oda, hol a bárpultra hányta az ágas karokat, hol a barátok nyakába. Éva egy darab örökkévalóság óta – két üveg bor után ugyanolyan távol esik a vízözön, mint a keresztelőd – sikeresen tartotta a látóhatáron belül. Bár ő is egyre hosszabbakat pislogott. Egy sziget figyelhet így – lapos türelmetlenséggel nézve a hajók küzdelmeit saját súlyuk és a nyílt tér elemei ellen. Távolról milyen nevetségesek, s mégis mennyire árvák a kikötők nélkülük.
Volt ebben valami igézetszerű, ráérzés – egy megcsáklyázott almafa romantikája, kötelet dobsz rá, hurkot kötsz és mászol. Isten tudja, mit vársz, mit láthatsz a tetejéből. Még fel sem érsz, egyszercsak az almafa megrázza magát, életre kel, akár egy megveszett tündér vagy egy elvarázsolt hajóskapitány. Magára teker. Elkapja a derekad, és belédharap, érett puha gyümölcsbe. Egy ismeretlen, csodás, mesei almafa… és megmar a szádon. Aztán maga elé tűz. Épp, mint a tengercsapások közt hánykodó hajó, hozzákapaszkodik az orr sellőjéhez: nem ereszti, de követi. Boldog, zsibbasztó érzés fogta el Évát a férfi mellkasához szegeződve, semmi mást nem akart, mint belefeledkezni a rátalált férfi hányattatásaiba, és kitenni magát a bizonytalan, jó illatú Ádámnak. Akinek nem fagy meg a bőre, ahol Éva hozzáér. Sőt, az ujjai közé melegen pereg az ing alól, szinte kínálva magát, hogy kedvére formálhassa a férfi test tájait.
Mire a nő benyitott, már aléltan pihentek a tájak, talán egy másodpercnyi éberségen múlt, hogy Éva felkapta a löttyedt bőrként mellégyűrődött lepedőt, magukra dobta, csak a pucér lábszárak érezték, ahogy huzat támad, s valaki szöszmötölni kezd a teregetnivalóval. Egy macska pedig nyalogatni kezdi a lábujjait. Kigyúlt arccal hallgatja:
– Most kell ezt? Annyira fontos most ez? – nyöszörög a férfi, s vélhetőleg talán az anya dohog vissza, nem is a száradó törölközőket perli el, inkább a tényt: semmit nem lát a kuncogó Évából, s a macskát csalódottan kihessegeti a folyosóra, és becsapja az ajtót. Éva most kezd csak igazán nevetni.
– Jó ég, hány éves vagy? Öt? – Ádám a falnak fordul, és horkolni kezd.
