– A kultúra, az kultúra. Hasonlóan a szabadsághoz, nincsen középfoka, mert vagy van, vagy nincs. Az más kérdés, hogy van, akinek magas, túl magas. (Kémeri Attila riportja a Nem létező tárgyak tárlatáról)
Vajon a Szent Korona országa lakosságának hány százaléka válaszolna igennel arra a kérdésre, hogy találkozott-e már szemtől szembe a Radai rossebbel, a Fészkes fenével, vagy megérintette-e már a Deákné vásznát? Hallotta-e már a Fűzfán fütyülő rézangyalt, és jött-e már szembe vele a Halál fia? A Békásmegyeren napokban nyílt kiállítás a magyar verbális kultúra azon szereplőit szedte csokorba, amelyekről nap mint nap beszélünk, de még senki sem látta őket. A nem létező tárgyak tárlata a Kárpát-medence lappangó, a tárgykultúra méltatlanul mellőzött fogalmi hungarikumait vonultatja fel.
Az interaktív, érzéki megnyitó után a tárlatgazdától, Buzás Mihálytól kértünk szigorú, de szakszerű tárlatvezetést.
A nem létező tárgyak gyűjteményével tárlat formában először az 1995-ös Mediawave fesztivál közönsége találkozott a novákpusztai kastélyban. Amikor ott szembesültünk a Deákné vásznával, a Fába szorult féreggel, a Kezesbáránnyal és társaival, az értő közönség gyorsan reagált és elkezdte sorolni, minek lenne még itt a helye, s milyen formában lehetne azt megmutatni.
– Igen, azóta bővült is az anyag, párat raktunk hozzá mi magunk is, valamint a tatabányai kisiskolások pályamunkáiból jó néhány bekerült a kiállításba. Az ottani kiállítás alkalmából az iskolásoknak ki lett adva a feladat „tanárnénileg”, hogy készítsenek ők is hasonló agyamenéseket, és lőn. Másrészt csökkent is, mert például a Templom egerét ellopták, újra „szobortuk”, aztán megint ellopták, és megint újra „szobortuk”, aztán megint ellopták, és végül feladtuk. Meg jó néhány tönkrement, mert anno nem gondolkoztunk ilyen hosszú távban, a tárgyak egy része nem maradandó anyagból készült.
Személyedben alkotót vagy gyűjtőt tisztelhetünk?
– Személyemben fiktív tárgyelemzőt és rekettyés analizátort tisztelhettek. Egyébként magunk alkottuk meg a kiállítást, így a gyűjtő vs. alkotó vita az alkotás irányába mozdul. Alkotótársaim Zugmann Zoltán, a degeneratív grammatika zászlóshajója és Túri Erzsébet, a verbális idiotizmus korinthoszi oszlopfője, civilben az operettszínház díszlettervezője.
Voltak más emlékezetes szélsőművészeti projektjeid is?
– Szélsőművészetileg nevemhez fűződik az ország egyetlen ismert rovarkártevő szobrának felállítása. (Buzás és Szolnoki József 1997-ben a győri Mediawave fesztivál mentén dokumentumfilmet forgatott a kolorádóbogár magyarországi megjelenésének 50 éves évfordulója apropóján. A Leptinotarsa, azaz a krumplibogár bronzszobrát Maráczy Manuela, Zsédely Teréz és Csáki László készítették el, s azt vörös márványtalapzaton Héderváron a községházával szemben nagy népünnepély keretében állították fel. – a. szerk.) Egy másik kedves emlékem az egy meg nem valósult projekt, mégpedig az Első magyar sebhelykiállítás, amiben élő szereplők, mint fegyelmezett kiállítási tárgyak ismertetik emlékezetes sérüléseik romantikus körülményeit. Sajnos ezt a kiállítást az utolsó pillanatban lefújták, mert érintésvédelmileg nem felelt meg a helyszín… A mittudomén minek. Jelenleg az immár tizenkét éve önerőből funkcionáló, méltán világhírű Kajárpéci Vízirevü álművészeti félvezetője és lapító tagja vagyok.
Szerinted létezik magaskultúra?
– A kultúra, az kultúra. Hasonlóan a szabadsághoz, nincsen középfoka, mert vagy van, vagy nincs. Az más kérdés, hogy van, akinek magas, túl magas.
(Miután rácsodálkozunk az Ízlésficamra, majd a Kezesbárányra, az Idő vasfoga előtt egy lelkes műértő sodródik mellénk, s előadja a Teringettét tárgyi megjelenítésére vonatkozó elképzelését. Amikor a felhasznált és szóba jöhető anyagokra terelődik a szó, előkerül a baszott réz is.)
Van olyan, amit szívesen megkérdeznél önmagadtól?
– El nem hangzott kérdésre elmondok egy anekdotát. A kiállítás jó része külföldön is értelmezhető (ez minket is meglepett), s amikor Berlinbe készültünk vele, felhívott egy szőke női hang valamelyik akkori minisztériumból, hogy az nem úgy van, hogy magyar műkincsek hagyják el az országot, és semmi műkincslista nem készül. Próbáltam elmagyarázni, hogy a Rézfaszú bagoly és a Radai rosseb talán nem abban az értelemben műkincsek, mint gondolná. Kötötte az ebet a karóhoz, ezért írni kellett egy hivatalos műkincslistát. Műkincs címe: Rézfaszú bagoly, mérete: 15 cm, anyaga: háztartási hulladék, értéke 1 Forint 20 fillér. Következő: Fészkes Fene, mérete, anyaga, és így tovább. Tehát kilépett az országból egy összértékében körülbelül13 Forint 40 fillérre becsülhető műkincs mennyiség, majd visszalépett, én pedig, mint a magyar kultúra hivatalos képviselője külföldön természetesen napidíjat kaptam.
Nem létező tárgyak tárlata
Békásmegyeri Közösségi Ház
1039 Budapest, Csobánka tér 5.
Látható 2013. április 28-ig
