„Tibi áll. Csukva a szeme, mosolyog, fogja a kapukilincset. Este tizenegy, elmegyünk mellette, köszönünk.” (Bakos András tárcája)
Tibi áll. Csukva a szeme, mosolyog, fogja a kapukilincset. Este tizenegy, elmegyünk mellette, köszönünk. Nem szólal meg, nem emeli a kezét. Vagy alszik, vagy épp venné elő a kulcsot, csak megvárja, hogy messzebb érjünk. Addig a lehető legkevesebbet mozog, ne lássuk rajta, hogy ivott. Sietősebben mennék, de a fiam megáll, rám néz. Segíteni akar Tibinek. Odalép, megfogja a férfi vállát. Tibi fölemeliszép, klasszikusfejét. Arra ébred, hogy valaki a kulcsát keresi a kabátzsebeit tapogatva:
– Ki vagy?
– Máté vagyok – mondja a fiam komolyan, és megvilágítja arcát a telefonjával. Tibi megismeri, örül, visszacsukja a szemét. A tóparton mesternek szokta szólítani a gyerekemet. Ebben van irónia, szeretet és igazi tisztelet egy tapasztaltabb horgász iránt. A vízen nem számít, ki tizenkilenc éves, és ki negyvenöt, két gyerekkel, asszonnyal a háta mögött.
Nem megyek oda hozzájuk, így is boldogulnak. A kapu nyílik, fiam felemeli Tibi karját, belép a hóna alá, kíséri befelé. Egyedül maradok a főutcán. Tibi hagyja magát a ház bejárati ajtajáig támogatni, aztán viszont egészen fölébred, átkarolja a fiam vállát, visszajön vele a kapuhoz: kikíséri. Köszi szépen a segítséget, de majd ő bezárja a kaput, és jó éjszakát mindenkinek.Hát jó, akkormegyünk.
A fiam egy ideje nem nyitja, hanem berobbantja az ajtókat. Egyszer majd ez is elmúlik. Már otthon vagyunk, amikor beront hozzánk pizsamában, azzal, hogy ő gondolkodott, és vissza akar menni, mert nem biztos, hogy Tibi bejutott a házig. Előfordulhat, hogy elesett, akkor pedig érheti valami. Az udvar téglázott, megütheti magát, vagy kihűl éjjel. Csak be akar nézni a kerítésen.
– Menjél csak, fiam.
Elviszi a biciklimet, húsz perc, és már csattan is a zár nyelve. Visszaért. Tibi nem volt már az udvaron, tehát biztosan bejutott valahogy. Mondhatnám, hogy tudtam én, az emberek ilyenkor többnyire Szűz Mária kötényébe esnek, ha megbotlanak. Ez azonban nem biztos.
Tizenöt éves lehetett, amikor hóban, kemény hidegben jöttünk hazafelé a buszról, és észrevettem egy öregasszonyt, aki az árokparton térdelt, mintha a templomból hozták volna oda. Most pedig nem mehetünk tovább, muszáj segíteni, magyaráztam a gyereknek, ettől mintha megijedt volna, még nem látott ilyet, de azért jött velem. Körülbelül tudtuk, merre lakik a néni, arra vittük. Bentről fény szűrődött ki, de a csöngetésre nem mozdult senki. A néni akkor azt mondta, inkább hagytuk volna ott, ahol volt, és hagyjuk békén, most már betalál magától. Két nap múlva láttam a buszon, nem köszönt, nyilván nem is emlékezett rám. Egy nagydarab, szakállas fickót is hazakísértünk egyszer, ő szólított meg minket. Első pillantásra nem látszott rajta, hogy ittas, nagyon is tisztán beszélt. Nyilván rutinból tudta, hogy egy ponton túl jobb, ha nem próbálkozik egyedül. Ez jó élmény lehetett a gyereknek, mert a férfi felesége nagyon aranyos volt. Kuncogott, amikor meglátott minket összezsúfolódni a két félfa között. Megköszönte, hogy hazakísértük a férjét, a gyerek karját is megsimította. Láthattuk rajta, akkor sem mutogatja a foga fehérjét, ha kettesben hagyjuk a férjével.
A gyerekre néha rá kell szólni, hogy ne hurcolásszon összenyomódott, száraz szendvicseket a táskájában, engedje le maga után a fürdővizet, mossa ki a kádat, pakolja vissza a kosárba a kenyeret, ha szelt belőle, söpörje össze a morzsát, és ne hülyézze le ismeretlen társaságban a jegybankelnököt. Rendszeresen az utolsó pillanatban indul el reggel a buszra. Ilyenkor vagy utána fut, vagy mindenki meglepetésére pont a másik irányba, a falu másik vége felé, mert ott tud elébe kerülni. Csodálkoztam, amikor pici korában úgy vette a kezébe, úgy emelte magasba a tapadókorongos pisztolyt, mint pap a keresztet. Nyilván megláthatta, amikor a garázsban ugyanezzel a mozdulattal céloztam a plafonon a bögölyre.
Ez azért alakul így, mert nem tudatosul benned, hogy nem csak akkor nevelsz, amikor akarsz.
Erről nem lehet csak úgy elmélkedni, most már késő is lenne. Fél fejjel nagyobb nálam, ha megyünk az utcán, szedni kell a lábam, hogy tartani tudjam vele a lépést, és úgy látszik, bele kell nyugodni, hogy mi most már mindenkin segíteni fogunk.
Fotó: Farkas Judit Zsuzsanna
