Hollányit a Hujberrel közös őrjáratozás döbbenti rá arra, hogy szellemként elképesztő dolgok megtételére képes. Bármivé képes átváltozni, például. Milyen jól sikerült a denevérré levés is! (Baranyai László kisregénye folytatásokban)
A keresztben futó műútig – a főutca temetővel ellentétes másik végéig – már csak két ház van hátra.
Hőseink már az őrjárat utolsó előtti stációjánál járnak.
A hálószobában Elza néni ébred nehéz álmából. Átnyúl a férjéhez, Pleskovics Jánoshoz. – Apjuk… ébredj Apjuk!
Elza néni férje, Pleskovics János felriad. – Mi van? Megint nem bírsz aludni?
– Nem bírok. Nem volt nálatok acsaládban olyan… veled minden rendben, de nem volt a te családodban olyan, aki..?
– Milyen?
– Tudod te azt! Hát aki… Hát aki nem nősült meg… mondjuk pap lett vagy ilyesmi…
Elza néni férjének, Pleskovics Jánosnak volt ideje megszokni az efféle kérdéseket, tudja, hogy nem szabad türelmetlenkednie vagy értetlenkednie, mert abból veszekedés és sértődés támad, amiktől pedig retteg… most is türelmesen válaszol: – Most miért kérded? Nem volt! Legalább tudomásom szerint nem. Ha lett volna, tudnád te is.
De Elza néni tovább akarja rágni magát, hát rágja is: – Dehát akkor miért lett ő ilyen? … Miért nem válaszolsz?
– Ne gyötörj magad ezzel; ilyen lett, és kész. Rajtam nem múlott.
– Szóval akkor rajtam?! Azt mondod, hogy rajtam?
– Jaj, dehogyis, eszembe se jutott. Rajtad sem, rajtam sem.
– Min trémáznak ezek? – kérdi Hujbertől Hollányi.
– A fiukon. Nagy pozíciót tölt be Pesten, igazgató egy biztosítótársaságnál, még azt sem mondhatnám, hogy csúnya, vagy ellenszenves alak… csakhogy buzeráns a szerencsétlen. Mindig haverokkal járt haza, azt mondta, haverokkal, de aztán kiderült hogy miféle haverok azok, rajta röhögött az egész falu… most már nem is jár le.
Kiérnek az utca végére, Hujber fellélegzik: – Na végre! Az utolsó ház. Senki sem lakik benne, fordulhatunk vissza.
– Csinos kis lakocska. Gazdája csak van!
– Hogyne lenne! – magyarázza Hujber. – Egy pesti pasi, nagymenő vállalkozó; számítógépekkel boltol. Mondtuk neki, hogy ne ezt vegye meg, van még eladó porta a faluban, de vele nem lehetett beszélni; mindenképpen ez kelletett neki. Ami kész öngyilkosság, lévén, hogy nemcsak lejárogat néha a haverjaival… na, ha akkor látná, hat-nyolc szuperkocsi sorakozik a kerítés előtt…. szóval nemcsak lejárogatott iszogatni, meg ez meg az ugye, hanem afféle raktárnak is használta, egy csomó műszaki cuccot is tartott benne… persze, hogy feltörték és kirabolták. Még szerencse, hogy a biztosító kifizette neki a kárt.
– Hogy hívják ezt a kereskedőt? Hátha ismerem.
– Valkó Gábor… ismerős?
– Nem… nemigen. Amúgy milyen ember?
– Semmi baj vele, kis, nyizege pali, de megvan a magához való esze…
Most derül ki, Hollányi mennyivel jártasabb a rafinériát kívánó dolgokban: – Ember, csodálom, hogy nem jutott az eszébe!
– Mármint az én eszembe? – csodálkozik Hujber.
– Magáéba, hát, meg az egész faluéba!
Hollányit a Hujberrel közös őrjáratozás döbbenti rá arra, hogy szellemként elképesztő dolgok megtételére képes. Bármivé képes átváltozni, például. Milyen jól sikerült a denevérré levés is! Aztán hogy olyanokkal is fel tudja venni a kapcsolatot, akik jelen sincsenek. Meg még egy csomó dolog, majd kiderül. A szellemlét ereje, ugye!
Valkó Gábor szavát hallja ugyanis: – Nem igaz!
Valkó ül az ágya szélén, de nem ám a bódogi házában, hanem otthon, a hűvösvölgyi villájában – Hollányi feltételezése mégis felriasztotta.
– Nem igaz! – rikoltja kétségbeesetten.
– Persze, hogy igaz! – magyarázza Hollányi Hujbernek. – Meg sem várja, hogy kimondjam, már tiltakozik.
Ne hallgasson rá, Hujber úr! – rimánkodik Valkó. – Rosszindulatúak az emberek. Irigyek rám, mert nem ismernek, ritkán járok le, összehordanak hetet-havat…
– Szóltam egy szót is? – veti oda Hollányi.
Valkó Pleskovicshoz fordul segítségért. – Jani! Jani! Pleskovics Jani! Szólj az érdemeben egy szót! Ő tudja az igazságot!
– Ez meg ki? Ez a Pleskovics Jani? – tudakolja Hujbertől Hollányi.
– Hát a buzinak apja, akinél az előbb jártunk! Ő a Gábor mindenese; ő nyírja a füvet, villanyt szerel, átveszik a leveleket, mindezt nyilván jó pénzért.
– Nem igaz! – ismétli hisztérikusan Valkó.
– Csönd már, na! – Hollányi mindkettőnek: Hujbernek és Pleskovicsnak is magyaráz. – A maguk jóembere, ez az Gábor önbetörést követett el, magyarán ő, vagy valamelyik cimborája törte fel az ajtót, és vitt el… mit is vitt el? – semmit sem vitt el, lévén, hogy nem volt ott semmi… és emelte fel biztos egy nagy summa biztosítási pénzt.
– Jani! Hát senki sem véd meg?
– Nos János? – Hollányi akár egy vizsgálóbíró: – Halljuk a véleményét, bár fenntartással kezeljük.
– A Gábor úr abszolúte ártatlan – ügyetlenkedik Pleskovics. – Már hogy vihette volna el a számítógépeket, mikor azok nem is voltak ott… vagy hogy is… ott voltak, persze, hogy ott voltak…
– Na ugye, nem voltak ott. Hamis a tanú. János, si tacuisses, philosophus mansisses.
– Mit eteti szegény embert ezzel a rossz dumával? – támad vissza Valkó. – Meg van zavarodva, azért beszél össze-vissza… a rendőrség is azt állapította meg…
– János, János… jobb ha egy szót sem szól, a végén még bajba kerül. Bétéká kettőharmincnégy, egyes pont: a tanú, aki bíróság előtt az ügy lényeges körülményére valótlan állítást tesz, hamis tanúzást követ el.
Valkó közbeszól: -Ugyan már, ne vicceljen!
– Ha magának öt év vicc? – csodálkozik álnaivan Hollányi. – Négyes pont: a büntetőügyben elkövetett hamis tanúzás büntetése öt évig terjedő szabadságvesztés.
Pontosan tudja, hogy ez az öt év kissé túlzás, megsajnálja szegény, szerencsétlen Pleskovicsot, s valami semleges témával igyekszik oldani a kétségbeesését: – Amúgy megnyugodott már a felesége, kedves János?
– Elaludt szegény.
– Feküdjön le maga is; ne féljen, ha eddig nem volt, ezután sem lesz baj.
Pleskovics lefekszik, elalszik, s Hollányi úgy véli, nem követ el nagy indiszkréciót, ha kilesi Elza néni álmát.
Elza néni álmodik. Álmában három aranyhajú szöszke kisgyerek – a fia gyerekei! – ugrál körülötte, s ő egy bájos, barnahajú, kissé molett hölggyel – a fia felesége, ki lehetne más? – tortát szeletel és oszt nekik.
– Csak szépen, egymás után – nyugtatja az angyalkákat -, tessék, tessék, tessék. – A gyerekek falják a süteményt, a legkisebb, egy aranyos kisfiú, csokis szájával ügyetlen puszit nyom a nagymamája arcára.
– Gratulálok, gyönyörűek az unokák – ezt Hollányi mondja, s Elza nénit mintha hájjal kenegetnék.
– Maga meg János – avatkozik bele Hollányi Pleskovics János álmába is -, próbálja megértetni a feleségével, hogy ne vádolja önmagát, és persze magát se… van ilyen, és kész. Nekem is egy csomó ilyen ismerősöm volt, ez ma már teljesen elfogadott dolog.
– De nem Bódogon! – súgja oda neki Hujber.
– Hallgasson már!
– És nyugodtan jöjjön csak le a fia; ha nem hoz mindig más partnert, az emberek megszokják, elfogadják, minden csoda három napig tart…
Folyt. köv.
AZ ELŐZŐ RÉSZEK:
Éccakai őrjárat 1. – Horpad a sír
Éccakai őrjárat 2. – Zsoli, a sírverő
Éccakai őrjárat 4. – Fasor, kifli
Éccakai őrjárat 5. – Tömőfa. Stílfűrész, tartalék benzinnel
Éccakai őrjárat 6. – Nagyfröccs és cserkó. Égi hablaty
Éccakai őrjárat 7. – Pirospaprika, kiszórva
Éccakai őrjárat 8. – Kisember meg a nagy felesége
Éccakai őrjárat 9. – Kereszt a járdaszélen
Éccakai őrjárat 10. – Kutykurutty
Éccakai őrjárat 11.- Sír a gyerek. A Vadbarom
