Archív

Vásárfia

Szerző:

Közzétéve 2013-04-09

„Mihelyt nem kell: mindenem a tiéd” – ez az élet vásárcsarnokának felirata.

(Weöres Sándor)

A fonyódi vásárhoz vezető út előtt van egy erős bal kanyar, ha Budapest felől jövünk. Ott ébredtem, ahogy feltűnt a lassulás, az a néhány másodperces várakozás, mielőtt befordultunk. Öt óra harminchat perc volt, már megint majdnem elkéstünk, a nyálam megint ráfolyt a télikabátom kapucnijára, július huszonegyedikén, szombaton, egy átlagos piaci nap kezdetén.

Eleinte még töprengtem azon, mit is vegyek fel, végül, amikor normális nyári ruhában jelentem meg, azt leginkább báli ruhának nevezték, mert úgy néztem ki, mint aki az éjszakai szórakozásból érkezett meg, és valamilyen érthetetlen okból nem kenődött el a sminkje. Nem volt kínos, de nagyon fáztam. Nagyjából két alkalom után értettem meg a nadrágra szoknya összeállítás létjogosultságát, ami klasszikus kofa viselet, és döbbenten láttam magamat a tükörben, amikor erre felvettem a legvékonyabb télikabátomat is. Ahány réteg, annyi hossz.

A barátnőm feladata volt az étel és ital elkészítése, az enyém pedig a pontos érkezés.

Ha az ember majdnem későn érkezik és vannak már barátai és cinkosai, akkor számíthat rá, hogy a standján hatalmas kartonok hevernek, hogy megtévesszék az esetlegesen arra tévedő illetéktelent, aki azt hiszi, hogy itt bárki bárhol árusíthat. Ez a hely foglalt, jelzi a lap, amit bármelyik szellő könnyedén felkap és odébb sodor, ha úgy adódik.

Azon a szombaton nem kértem Julcsitól, hogy hozzon nekem tegnapról maradt sült hurkát a halsütőjéből, mert épp úgy döntöttem, hogy többé nem eszem olyan ételt, amiben vér van, tehát véreshurkát, mert nem is ismerek másikat, amihez nyers vér volna szükséges. Szerintem bibliai szempontból az európai gasztronómia mélypontja lehet ez az étel, amit, ha Julcsival vagyok, akkor nehéz figyelmen kívül hagyni, mert mélyen vallásos, aki a hitét csak felnőttként találta meg, bár előtte is folyamatosan volt neki, tudtán kívül. Egy másik szempontból meg shabbat van, tehát ortodox zsidó sincs köztünk, meg aztán az a megállapodás, hogy ez nem munka, aminek megítélése egyáltalán nem függ a mi megállapodásunktól.

Dél felé Adolf Hitler képe is felkerül a szemközti relikviaárus cellkolor barnára festett szögvas rúdjára, mert addigra már özönlenek a német turisták és máris elkapkodták a Kínában öntött hamutartókat, amiket a Waffen SS különböző rangjelzéseivel díszítettek ki. Suttogni kezdek magamban, már azon gondolkodom, hogy társakat keresek, akiket szintén zavar, de kivárok, láthatóan feszengek a rám meredő führer tekintete alatt, ezért Sanyi, akiben van jóindulat – csak azt árulja, amit vesznek – megkönyörül rajtam és leveszi a képet, még mielőtt pakolnék, hogy elhagyjam a helyemet.

Mi ketten, Julcsi és én, több órán keresztül pakolunk ki, aztán tíz perc alatt be, nagyjából akkorra rendezzük be a standot, amikor vége a piacnak, de így mindig új darabok kerülnek elő, még mi sem tudjuk mi lesz a következő tárgy, ami a kezünkbe akad, nemhogy a vevő.

Ékszereket és kézműves termékeket árulunk. Szép kiegészítései egymásnak. Az asztalainkon végigsikló szemekben ezt látom.

Valójában nem készültem tudatosan a nyári vásározásra, de amikor a városi üzletemet bezártam, annyi termék megmaradt, hogy azzal, Julcsi unszolására, mégis elkezdtem piacra járni.

Körülöttem hangos a tér.

Belefújok egy odusípba, ami madárfüttyöt utánoz, megcsörgetek egy tököt, az arra járókkal kipróbáltatom az összes terményhangszeremet, főként a gyerekekkel, azzal az alattomos szándékkal, hogy amit egyszer a gyerek a kezébe vesz, azt el nem engedi többé. Erre lehet alapozni. Ha szégyelltem is magamat, csak azért, mert nem volt szégyenérzetem.

Az elszopogatott sípvégek senkit nem zavarnak, egymás után veszik a szájukba az emberek úgy, hogy a sort mindig én kezdem újra.

A kora délutáni órákra engem már annyira süt a nap, hogy nincs olyan kevés pénz, amiért valamit oda ne adnék, amit a vevő kiszemel, csak menjünk már haza. Ilyenkor Julcsi néz rám, a sálakkal körbeárnyékolt helyéről és biztat, hogy én is építsek napellenzőt, persze sosem építek. Aztán néhány perc múlva látom, ahogy lehajol és előveszi a dobozt, ami a kis tasakokkal van tele, amikbe visszateszi a nyakláncokat és fülbevalókat, vagyis pakolni kezd. Néhányan nézelődnek még, de leginkább mi megyünk el egymás árujából venni, ha nap közben megláttunk valami tetszetőset.

A hátam mögül meghallom Gyuri hangját:

Kulcstartótok nincs?

Nem minket kérdez, de hátrafordulok és látom, ahogy körbe indul. Felemel egy sakkot, érmét, vázát, aztán visszateszi. Melegítőnadrágja hófehér, mint az új furgonja. Vastag szája fölött megpirult a borotválatlan arca. Nem tud sétálni, csak menni.

Felénk jön.

Tudom, hogy semmim sincs a kocsikulcsára, Julcsi pakol, oda sem néz, amikor elmegy előttünk. Nem nézek rá, mert sem kimondani, sem hallani nem szeretem azt, hogy nincs.

Végre újra a saját helyéről hallom Gyuri hangját, amikor Julcsi odajön hozzám, a kezében egy műbőr tokocskával, aminek az elején még áttetszik az egykori DACIA felirat arany színű kontúrja. Felismerem a kulcstartókultusz előtti időkből származó praktikus szocreál terméket. Egy edény formájú bordó darab, ami, a tetejét összenyomva, szájként megnyílik, két hajlékony fémlap segítségével, belül pedig az oldalán található a fém kulcskarika.

Nem kulcstartót keresett a Gyuri? – kérdezi.
Azt hiszem, igen. – válaszolom félve, mert tartok tőle, hogy fel akarja ajánlani – De szerintem nem ilyet keres. Mennyiért adod?
Nem tudom. Szerinted kétszázért megveszik? – gondolkodik – Vagy százért?

És pakolok, már megint lehajtott fejjel, mert előre fáj, amikor majd nem fogadja el a fiú. Mert tudom, hogy ez egy szar, de Julcsinak, aki olyan naívan szeret, aki körül minden tárgynak élettere van, aki nem tudja meghatározni az árát valaminek, amit a kutya sem vesz meg, így aztán nem is kerül rá sor, hogy elgondolkodjon rajta, de most íme, itt a nagy lehetőség, Gyuri autókulcsa kerülhet az egyszer már kidobott tokba. Julcsi vakon hisz benne, hogy ez megtörténhet és Gyuri felé indul. Nem bírom ki, hogy nem forduljak meg.

Gyuri, tényleg kulcstartót keresel?
Igen.
Nézd! – mutatja Julcsi – Neked adom.

Gyuri elképedve nézi a Julcsi kezében lévő tárgyat, amit eleinte fel sem ismer és még mosolyog, csak a szája sarkából, aztán látszik az arcán több tízévnyi emlékkép, ami elvezette az egykori kulcstartó beazonosításához. Arca komorrá, sértetté válik, látom rajta a megalázottságot, a felháborító feltételezés okán, hogy ő ilyesmit használna egyáltalán, hogy ezzel emberek közé menne, hogy kitegye egy asztalra. Most, amikor neki vannak a legdrágább portékái, a legújabb furgonja és a legfehérebb nadrágja, most kérdezi tőle valaki, hogy jó lesz-e a kulcsára egy lomis vacak?

Nem. Nem kérem. – és elfordul.
De ingyen adom! – kínálgatja Julcsi, finom, vékony hangján, a fiút követve, aki egyre jobban siet el előle.

Odaszaladok Julcsihoz, megfogom a kezét, lerogyott térddel nézek fel rá, olyan mélyen a szemébe, ahogy csak bírok, mint aki hipnotizálni készül, vagy imádkozni, és beszélek hozzá folyamatosan, hogy ne, kérlek, ne add neki, annyira szeretném, ha az enyém lenne, mindennél jobban vágyom rá, légyszi, ne neki add, hanem add inkább nekem, ilyesmiket ismételgetek, hogy mindörökre elfelejtse Gyuri arckifejezését és maradjon ilyen, aki el tudja hinni, hogy örömöt okozhatott volna a fiúnak. Legyen ő az egyetlen, aki ebben hinni tud.

Julcsi nem érti, mi történt velem, csodálkozva néz.