Családi és irodalmi okai is vannak annak, hogy így, félnyolcvan évesen előre rettegek az időskortól. Nem is az elmúlástól, hanem attól, ami előtte van/lehet. Konrád György nyolcvanadik születésnapja enyhítette empátiából eredő gerontofóbiámat. Grozdits Hahó írása.
A rendszerváltás körül és után sokat szerepelt Konrád György, s valószínűleg a többségben az akkortájt kialakult kép rögzült. Ettől aztán meghökkentő volt már maga a hír is: Konrád György nyolcvan éves!
Mennyi???
Ilyen „alapozás” után kimondott megkönnyebbülés volt az ünnepség megkezdése előtt azt látni, hogy az esemény főszereplője nem megroggyant vénember, hanem „csak” ember, akiből továbbra is az a nyugodt – szinte bosszantó – derű sugárzik, mint két évtizeddel ezelőtt. Semmi manír, semmi feszengés, semmi megjátszott bölcsöreg-ség! Konrád ma is olyan figura, aki magasságát és mélységét belül hordozza, így aztán nincs (mitől lenne?) tériszonya. Ráadásul a Petőfi Irodalmi Múzeum rendezvényen jórészt fazonok sereglettek-gyülekeztek-kavarogtak a közönség soraiban – alkotóként, barátként és/vagy harcostársként is –, akik inkább karakteres közönségformálók, mint arctalan közönségképzők. (Sok álszent, képmutató, dögletes dogmákat lihegő, nagyra nőtt kultúrcsinovnyik megkönnyebbülhetett volna, ha ezen az estén összedől a Károlyi palota, s maga alá temeti a népes kompániát! Napjaink kegyeltjeinek és kegyenceinek névsora viszont egyetlen áldozatnyival sem rövidülne.)
Az est első felében a ceremóniamesteri feladatokat ellátó Barna Imre a külföldről érkezett jókívánságokból olvasott fel részleteket. A teljesség igénye nélkül: a németek köztársasági elnöke, Berlin főpolgármestere, a Bundestag elnöke, a német kulturális miniszter, Aachen püspöke(!), Adam Michnik, Amos Oz, Claudio Magris… „és még sokan mások”. Végig, míg az enumeráció tartott, naiv reménységgel arra vártam, hogy a magyar újméltóságosok közül legalább valaki vette a fáradtságot…
A személyes köszöntők sorát egy – az ünnepeltnél is idősebb – falubeli kezdte. Konrád György Berettyóújfalun töltötte a gyerekkorát, édesapjáé volt a helyi vaskereskedés, míg a laudáló szülei a mozit üzemeltették. A mozis gyerekének emlékezetében ebből az időből maradt meg a későbbi íróról az első kép: a vasboltos Konrád fia a nevelőnőjével indul sétálni… és fehér kesztyű van a kezén! Makk Károly filmrendező számára ez a második világháború előtti fehér kesztyű – amire édesanyja annyit mondott, „van ilyen” – mára már megfogható és megfogalmazható jelentéssel bír.
Lángh Júlia, a második volt feleség, „egy budai úrilány” köszöntője nem az egykori férjnek, hanem a mai barátnak szólt, legalább olyan megrendítőn mély szeretettel, mint amennyire humorosra sikeredett Csaplár Vilmos köszöntője. Utóbbi ezúttal nem saját szöveggel jelentkezett (az már megjelent az előző heti Élet és Irodalomban), hanem Juliska lánya Sárkánymese című művét olvasta fel – talán a korosztályokon átívelő kollegialitás jegyében.
Haraszti Miklós (ex-költő), aki egy negyvenhárom évvel ezelőtti tavaszon ismerkedett meg Konrád Györggyel, nem fukarkodott az érzelmekkel. A történeti háttér megrajzolása után így folytatta:
– Gyuri az elmúlt nyolcvan évének nagyobbik felét töltötte el barátomként, továbbá apám helyett jó apámként, testvérem helyett testvéremként, félszóból értő csínytevő bajtársamként, legutolsó, de legfontosabb tanítómként és legkedvesebb tanítványomként. Ez utóbbi két dologban mindig megbízhatóan kontrárius volt, ami az a képesség, ami miatt egyáltalán érdemes tanítót és tanítványt fogadni. Ha napi ügyekben lelkesedtem, lehűtött, a jövendő elkerülhetetlen csalódásaira figyelmeztetett. Ha elcsüggedtem, szinte panglosi együgyűséggel biztatott, hogy előbb-utóbb minden jóra fordul, és ezért tulajdonképpen már most is minden jónak tekinthető… már negyvenhárom éve tartom csodának, hogy szeret engem. Bár tulajdonképpen még mindig nem értem, miért.
A Petőfi Irodalmi Múzeum és a Digitális Irodalmi Akadémia nevében Kelevéz Ágnes, a PIM Médiatárának főosztályvezetője mesélt a Hegymagason filmre vett beszélgetésről, majd a felköszöntők sorát a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia nevében Závada Pál író zárta, aki a kedves szavak és köszöntések mögé bújva is kénytelen volt néhány szót az aktualitásokra pazarolni:
– …Konrád György kedvet csinál ahhoz, hogy az ember magyarnak és európainak egyszerre érezhesse magát. Vagy, hogy kedve támadjon tagnak lenni egy klubban, amelynek ő az elnöke. Hogy ne legyen félreértés: nem abban a klubban jó tagnak lenni, amelyiknek az elnöke kétségbe vonva Konrád György magyarságát, ki akarja tagadni őt a nemzetből. Hiszen ott szégyenkezni kell. Megjegyzem: azóta is. Mert az ilyen elnök azóta is áll, mint a cövek. Az ilyen beszéd a kurzus kurrens hangja a mai napig. Semmi bocsánatkérés! Úgyhogy a mai születésnapon, ha megengeded kedves Gyuri, nem csak örömünket és tiszteletünket fejezzük ki, hanem továbbra is a szolidaritásunkat és tiltakozásunkat. Ám ez ne szegje kedvünket, és ne fossza ki reményeinket, noha úgy sejtem, te sem egészen így képzelted nyolcvanadik születésnapodon magyar hazánkat és európai hazánkat. Mindesetre elöljáróink Európából való szilaj kimenetelése közepette, köszöntök itt egy európait, az utolsó nagy magyar európai bölények egyikét. Vagy lehetséges, hogy mégiscsak lesznek még nálunk az európai Konrád Györgynek követői? Isten éltessen.
A rendezvény végszavaként az ünnepelt köszöntötte az ünneplőket (szabadabb szavakkal, mint szerette volna, mert a megírt beszéd valahogy otthon maradt). Majd ötletszerűen felolvasott néhány szöveget a születésnapra megjelent Vendégkönyv című kötetéből.
A 741. oldalon kezdte a felolvasást…
