Archív

Fehéren, feketén – Fehér László kiállítások és albumok

Lila egek boronganak az estéli-éjszakai képeken, ahol azonban nyugtalanítón fel-felvillan egy-egy titokzatos birkaszem, vagy gyulladt holdudvar izzik a sötétbe burkolózó táj fölött. Béresi Csilla írása Fehér László kiállításairól.Feher 1

Fehér László 60. születésnapja alkalmából három helyen is láthatjuk a művész képeit: a Kossuth Kiadó Örkény István könyvesboltjának emeletén berendezett Cultiris Galériában; a Kieselbach, valamint a Társalgó Galériában. A Kossuth Kiadó ebből az alkalomból szép albumot is megjelentetett, Alekszandr Borovszkij előszavával és összeállításában. A Pauker Collection albumához Forgács Éva írt beszámolót.

Feher tablaboritoA Cultiris Pasztellképek c. tárlatának képein közös az egyneműen fekete háttér. Nem tudni, miért komorult el így a világ, akárcsak Tarr Béla filmjében, miért kerültünk ki az űrsötétbe. Az emberi alakok e szurokfekete háttérre rajzolt kréta-körvonalak. Jönnek-mennek, élik az életüket, kirándulnak, szemlélődnek, mégis elveszettek ebben az ürességben. Mellettük fémesszürke-ezüstös felületek nőnek. Lehet ez vizek hömpölygése (Judit a táci kanálissal), de lehet tócsa semmibe lökött fémes ragyogása is (Tócsa III, 2008).

Az Ellenfényben Társalgó-beli képei világító fényekbe mártják a sötétbe burkolózó alakokat, a művész önarcképét vagy tóparti társaság sziluettjét. Lila egek boronganak az estéli-éjszakai képeken, ahol azonban nyugtalanítón fel-felvillan egy-egy titokzatos birkaszem, vagy gyulladt holdudvar izzik a sötétbe burkolózó táj fölött (Birkák alkonyatban, 2012; Este Tácon, 2012).

Az utolsó évek műveiről beszéltem, de az életmű szerves egysége izgalmas felfedezéseket ígér, ha az albumokba is belelapozunk. A fekete-fehér építkezés végig jelen van, akár már olyan korai képen is, mint az 1997-es Kapualjban, ahol egy cigarettázó alak sziluettjét világítja meg a belső udvar fénye. És végig jelen van a fotórealizmus – ilyenek a Pasztellképek portréi is a sápadt, maszkszerű arcokkal, fekete-fehér csíkos csuklyákkal (ez a csíkozás idéz rabruhát Victor Menshikoff 1993-as portréján).

Alapgondolatként tér vissza újra meg újra az ember elveszettsége, kiszolgáltatottsága valami elemivel szemben. Mélázó nők állnak ilyen-olyan balkonokon, kilátóhelyeken, ahonnan akár a mélybe is hullhatnának. Az elemi erő lehet a természeté. Folyamok zubognak (Sárga folyón, 1988), vízesések hullnak alá (Vízesés, 1985), szökőkutak küldik az égbe misztikus vízsugaraikat, wagneri tűzvarázs gyűrűjétől övezve, fordított „égőáldozatként” (Szökőkút, 1989). A Tóparton (1992) erővonalai már az egész tájat hullámokká oldják. Caspar David Friedrich tájképei jutnak eszembe, a porszem ember a hatalmas tájban.

Feher LaszloÉs akárcsak Friedrichnél, itt is mindent áthat valamiféle misztikum, a létezőkben rejlő rejtelem. Nem okvetlenül a méretek monstrozitása ez, hisz egy kavics is ezt a belső erőt sugallja a Kavics-képeken, amely a Társalgó Galériában láthatóknál már a kép alakját is kör alakúvá formálja. „A kavics ott van/keményen önmagában/csak önmagára hallgat/világban világ” – írta Vasko Popa Kavics ciklusának egyik versében. Más közegben, a vizualitás eszközével jelzik Fehér képei a magánvaló belső sugárzását. Hol egy imakönyv keskeny csíkjának fehérizzása ez (Ima, 1992), hol egy függöny fehére lebben meg integetve (Alvó Judit, 1993), és fekete gyászleplet tart két férfi is egy újabb, 2010-es vásznon (Fekete lepel).

Kikacsinthat a fekete is valamiféle megnyíló „mély torokként”, ördöglyukként, hol egy fa odva, hol egy sötét ablak nyílik valamiféle bugyorra, mint az előbbi vásznon is.

Erők és ellenerők, az epifánia villogó szemű villanásai, felizzásai vagy éppen baljós hallgatásai – lényegére redukált, minimalista világ ez, archetípusokkal: egymást kézen fogó emberpárral vagy a gyakran megjelenő Gyermekkel. Némelyik kép közvetlenül utal mitikus felhangokra (Fiú kecskével, 2012; Hattyús motorbicikli, 2012).

Maguk az emberalakok is önmaguk fölé növő árnyak, légies szellemlények, mint az Apa is (Daddy, 2010). Marno János elemzése jut eszembe József Attila Könnyű fehér ruhában c. verséről. Látszólag a hétköznapok világa ez, csakhogy ott az „égitesten a lábam”.

A lépték itt sem kisebb, mérje tócsa, kavics vagy a Sárga-folyó.

Még egy szót az „orosz kapcsolatról”, a művész képeit évtizedek óta gyűjtő szentpétervári Victor L. Menshikoffról. Talán megkockáztathatjuk, ha már a gyökerek és hatások körül kutakodunk, meggyanúsítani ezzel az orosz Malevics fekete alapú, semmiből mitikus világot építő, sejtelmes szuprematista képeit.

Fiú kecskével:

Feher 2

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top