Két jobb minőségű budapesti lakás árából mindenkinek lehetne fenntartható munkahelyet varázsolni a faluban, ráadásul úgy, hogy a térséget is húzni tudná. Büky Anna riportja a bódvalenkei freskófaluról, amelyben Pásztor Eszterrel beszélget, akit a Magyar Gárda megalakula miatt érzett düh vezérelt a faluba.
2013. április ötödikén, Andor László az Európai Bizottság, foglalkoztatásért, szociális ügyekért és társadalmi elfogadásért felelős biztosa a híres freskófaluból, Bódvalenkéről köszönti a romák világnapját, a roma kultúra ünnepét.
„Bódvalenkéről érdemes tudni: törpefalu, Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, az Edelényi kistérségben, Miskolctól 57 kilométerre északra. A településen a legutóbbi népszámláláson a 190 fős lakosság 65%-a magyar, 35%-a cigány nemzetiségűnek vallotta magát. A gyakorlatban a népesség kilenctizede cigány. 2009 óta Pásztor Eszter kezdeményezésére roma művészeket kérnek fel a tűzfalak kifestésére (ehhez a kiválasztott falat újravakolják). 2010 szeptemberétől a program gazdaszervezete a Magyar Református Szeretetszolgálat Közhasznú Alapítvány. Bár a képekről Bódvalenkét mind gyakrabban „freskófalunak” hívják, ezek a képek valójában nem freskók, hanem seccók, mivel a festéket a megszáradt vakolatra viszik fel. Ezzel az egész világon egyedülálló látványossággal próbálnak turistákat csábítani a helyszínre; egyúttal az infrastruktúrát is próbálják fejleszteni”1.
– Eszter, hogy áll most Bódvalenke?
– Sajnos, azt kell, hogy mondjam, a humanitárius katasztrófa szélén. Ennek oka a munkanélküliség. Az, hogy a téli hónapokban a közmunka is leállt (bár az amúgy sem volt elég) és ilyenkor semmilyen alkalmi munka, semmilyen jövedelemszerzési lehetőség nincs. 2009 augusztusában, amikor kezdtük, csináltunk egy alapos jövedelemfelmérést: akkor az egy főre jutó havi átlag tizenhatezer forint volt; ezt akkor is sokkolóan kevésnek találtam. Most ez nyolcezer alá csökkent, miközben az őket sújtó infláció legalább 50-60%-os volt. Ennek a projektnek az lett volna a célja, hogy segítsen a falunak kiemelkedni a mélyszegénységből. 2009-ben még „csak” minőségi éhezés volt, most már durva mennyiségi éhezés is van. Ha innen nézzük, a projekt megbukott: ha megfeszülünk, sem tudjuk ezt a helyzetet megfordítani.
Minden normális országban az ember annyi fát elvihet az erdőből, amennyit a karjában elbír – ehhez képest nálunk gyakorlatilag nincs olyan család, amelynek ne lenne börtönviselt tagja, többnyire a falopás miatt. (Hozzáteszem, ebben sincs különbség a cigányok és a nem cigányok között.) Rettenetes dolog látni a 35 kilós fiatal anyákat, meg a felfúvódott hasú kisgyerekeket, mint Afrikában. Persze, most jön a tavasz, elkezdjük a kertészkedést, beindul a turizmus, most majd jobb lesz. De beruházás nélkül nem lehet kihasználni azt a rengeteg lehetőséget, ami még itt van. A falu szimbolikusan mutatja az egész magyarországi cigányság állapotát, azt a feszültséget, ami lehetőség és valóság között húzódik.
– A te tapasztalataid alapján milyen kiutat tudnál javasolni?
– Nem lehet eltekinteni az állam felelősségétől. Két jobb minőségű budapesti lakás árából mindenkinek lehetne fenntartható munkahelyet varázsolni a faluban, ráadásul úgy, hogy a térséget is húzni tudná. Mégis, minden pályázatunkat elutasították. Pedig van a faluban egy tizennyolcadik századi kúria, a kisnemesi építészet gyöngyszeme, itt lehetne egy egész évben nyitva tartó vendégház. A felében laknak, a másik fele terménytároló – micsoda pazarlás! A MOME Ecolab diákjai gyönyörű csomagolásterveket dolgoztak ki, ha sikerülne elindítani a gombaszárítót – de ez is pénz. Be akartunk adni egy nyúltenyésztési pályázatot is – azzal utasítottak el, hogy „a cigányok úgyis csak megennék a nyulakat” – és hiába mondtam, hogy hónapok óta a faluban van 10 angóra nyúl, hogy megtanulják a nyúlnyírást. Pedig erre biztos piac lenne.
– Eszter, te vagy ennek a „freskófalunak” a megálmodója, a katalizátora, a szervezője, ért-e vajon kritika a kezdeményezésért?
– Sokan megvádoltak, főleg cigány értelmiségiek, hogy rezervátumot csináltam a faluból, a szegénységüket mutogatjuk… De úgy érzem, itt egy fontos találkozási hely lett, ahol nem lehet nem értelmes párbeszédet folytatni. A szegénység tény, és ezzel konfrontálódnia kell a többségi társadalomnak – igenis, meg kell válaszolnunk azt a kérdést, hogy a világ 36 leggazdagabb országának egyikeként jó lelkiismerettel megengedhetjük-e ezt a szenvedést.
Sokan jönnek Bódvalenkére a képek miatt – de igazán, az itt élők miatt szeretnek bele a faluba. Itt van például a szociális szövetkezet helyettese Ildikó, biztos vagyok benne, ha jobb körülmények közé születik, ma egy multicég vezetője lenne vagy Anikó, akinek négy elemije van, de ő az, aki elmagyarázza a többieknek a jogszabályokat. Mindenkinek van egy jellemző ragadványneve – Tosu, Bundás, Bajusz, Mazsi… A helyiek a turistákat örömmel vezetik körbe. Idegenvezetőink többek között: Mazsi Gizi, és Tamás Laci. A legcélravezetőbb egy látogatás előtt bejelentkezni a projektirodánkban.
Most már mindezt nem lehet feladni, biztos vagyok benne, hogy Bódvalenke modellértékű lehet, ha ugyanis egy helyen meg lehet ezt csinálni, akkor ez más falvak számára is járható.
– Mi vezérelt Bódvalenkére?
– Az, hogy bedühödtem a Magyar Gárda megalakulásán – nagyon nem szeretem, ha emberek nem gondolkoznak, és nagyon bonyolult problémákra primitíven leegyszerűsített válaszokat próbálnak adni. Nyilván, ehhez hozzájárult egy magánéleti válság, az, hogy a szakmámban amit lehetett, elértem és éreztem, hogy rengeteg energia buzog még bennem, elsősorban szeretetenergiák és nem volt kire pazarolnom.
– Szerinted lehet-e, kell-e beavatkozni ilyenformán egy közösség életébe?
– Meggyőződésem, hogy lehet, és ha szükséges kell is, csak nagyon óvatosan. Közelünkben van Szalonna falu, ahol a cigányok saját maguk jutottak nagyon messzire!! Horváth Zsolt, a közösség tagja, aki a vasútnál dolgozik, ő pld. ráérzett arra, hogy a cigányoknak leginkább arra van szüksége, hogy büszkék lehessenek magukra. Focicsapatot alapítottak, és ez mára már olyan presztízsű lett, hogy a megyei első osztályban játszanak. Megjelentek a segítők a szponzorok. Bódvalenkén a lakosság összetétele miatt másra lehetünk büszkék, mint azt a bevezetőben írod, április ötödikén a romák világnapját, a roma kultúra napját ebből a faluból köszöntik!! A bódvalenkei freskók egyrészt bemutatják a roma festőművészet keresztmetszetét és ugyanakkor szinte sokkoló módon megjelenítik a hátrahagyott és leszakadt közösség életét.
– Így a végszóra, elárulhatom ugye, hogy unokanővérem vagy, és hogy nagyon büszke vagyok mindarra, amit tettél.
– Fiatalkoromban a szüleimmel nagyon sokat vitatkoztunk azon, hogy hogyan történhetett meg például a zsidók deportálása. Édesapám, akkor azt mondta: „De hát a szárszói találkozón, majdnem elhatároztuk, hogy kitűzzük a zsidócsillagot, mi is ellene voltunk!” Emlékszem azt válaszoltam: „De nem tűztétek ki, drága apa”. Ez és elsősorban, saját családom múltja is motivált abban, hogy másképp cselekedjek, mint az előttem járók. A mi generációnk felelőssége, hogy másfajta, humánusabb történelmet írjunk!
(A bódvalenkei freskófalu megtekintéséhez jelentkezz be előre: www.bodvalenke.eu )
