Megint kiléptem Magyarország vérköréből. S az utazás egyik hozadékaként ilyenkor mindenen átveszi uralmát a jelen idő. Minden ismerős és idegen egyszerre, mint az esőben ázó éjszaka. (Ughy Szabina Füge és olíva blogja)
A gépünk némi késéssel éjfélre érkezik Róma Fiumicino repterére. Ahogy átsétálok az egyik terminálból a másikba, megérzem a tenger illatát. Illetve pár másodpercig még nem jövök rá, hogy mi az, ami valami könnyűséggel itatja át a gondolataim, a testem, a szívem, mindent, amire én-ként gondolok. És mint egy pavlovi reflex, a tenger illatának hatására, elhúzódik a szám és mosolyogni kezdek, a taxisofőrök nagy örömére: Signorina, fix prájz, fix prájz.
No, no, ezt az estét a reptéren töltöm, mivel bejutni a városba egy óra, visszajutni ugyancsak ennyi, másnap reggel pedig már hétkor megkezdődik a palermói gépre a becsekkolás, és hát a szállásra költendő pénzzel van egyéb tervem is Szicíliában.
Olvasni kezdek, Brodszkij Gyűjtőknek való esszékötetét. Utazás Sztambulba című írása miatt hoztam magammal ezt a könyvet, de hajnali háromra végképp rájövök, egyáltalán nem vág egybe a mostani hangulatommal, és inkább áttérek a zenére. A nyáron rongyosra hallgatott The XX, Bonobo és Avishai Cohen határozottan illik a sötét, esőben ázó reptérhez, az üres terminálhoz, ezekhez a légies, mégis szigorú és okos terekhez, ezekhez a mérnöki csodákhoz, amelyek kitárulkozón és fesztelenül engednek bepillantást szálkás, vékonycsontozatú testükbe.
Ha a személytelenség testet ölthetne, terminál lenne. Ahova megérkezni, és amit elhagyni mindig öröm és bánat egyszerre. Hannes Böhringer Elmenni című írásában fogalmazta meg gyönyörűen az elmenés és a megérkezés feszítő, ambivalens érzését: „Hogy megy el? Jól. Mert el tudok menni. Nem kell maradnom. Önként maradok. Ne panaszkodj, írja Epiktétosz, bármikor elmehetsz, az ajtó nyitva! Hogy megy? Rosszul. Mert el kell mennem. Nem maradhatok. Legfeljebb a búcsúzást halogathatom. Megyek, de az idő velem rohan. Elrohan, lejár. Jól megy, rosszul megy. Jól és rosszul érzem magam. De az egyik túlnyomó. Jó, ha el tudok menni, és nem kell maradnom, ha maradni akarok és nem kell elmennem, és rossz, ha mennem kell, de maradni szeretnék vagy maradnom kell, de elmennék. Néha maradni és menni is akarok, és egyik mellett sem kell jól vagy rosszul dönteni.”
Ebben a személytelenségben az ember hirtelen annyit kezd tudni a magányról, mint egy tízemeletes szocreál szálloda szobájában, ki tudja mióta üresen búgó hűtő. Az eső meg vigasztalhatatlanul szakad. Hallani, ahogy a vastag üveglapokon csorog lefelé. Elálmosodom.
Négy óra tíz perc, sosem lesz már hét óra. Oda kéne menni egy cornettoért és egy kávéért a bárba, de félek, ha megmozdulok, kipottyan a lábam vagy leesik a fejem. Jön a mentőötlet, a lisztferihegyi reptéren ugyanis volt wifi, hátha itt is van internet. Hamar kiderül, a római reptéren bizony nincs ingyen wifi, alig tíz dollárért azonban vásárolhatok egy hónapig tartó előfizetést.
Aludni kéne már tényleg valamit. A padokon a karfák miatt viszont nem lehet elfeküdni. Budapesten is sok helyütt így oldották meg, hogy nehogy a hajléktalanok akár egyetlen éjszakát is viszonylagos kényelemben vészelhessenek át. Körbenézek. Vagyunk vagy húszan, világ csövesei. Van, aki teljesen profin, újságokból megágyazott magának és úgy kuporodott össze a hideg földön. Van, aki a párjával kártyázik a kettőjük közé kisasztalként beállított bőröndön. Van, aki a kalapját az arcába húzva, kabátba burkolózva masszívan horkol. Végül a bőröndömre előredőlve én is elalszom.
A kávégép hangjára ébredek. Körbenézek, elállt az eső, bátortalan szürkeség kezdi kirúgni magát a sötét épületek fölé, és a dolgoknak éles határaik és irányaik lesznek.
