Rendhagyó interjú Jászberényi Sándor költővel és világutazóval, melybenarról vall, mit jelentenek számára a kíváncsi barát által felvetett fogalmak és olyan helyszínek, ahol többek között haditudósítóként is dolgozott. (Szőcs Henriette interjúja)
Jászberényi Sándor író, költő, újságíró, az ELTE magyar szakán végzett, de hallgatott filozófiát és arabot is. A gonzó újságírás képviselője. Készített már interjút az Iszlám Dzsihád palesztin szervezet harcoló alakulatával, valamint a Muzulmán Testvériséggel. Járt Csádban, Jemenben, Líbiában, Nigériában. 2007-től kisebb-nagyobb megszakításokkal Alexandriában él. Cikkeiért Szabad Sajtó-, Minőségi Újságírásért és Junior Prima díjban részesült. Versei és novellái jelentek meg az Élet- és Irodalomban, a Jelenkorban, a Tiszatájban és a Holmiban.
Versek
Nos, igen, a versek. Kamaszként költő akartam lenni, ezzel akartam foglalkozni és csak ezzel. Azt gondoltam, az irodalom az egyetlen lehetséges módja, hogy valami érvényeset mondj az emberi életről – a költészetet ilyennek gondoltam. Aztán persze múlt az idő, a versekről is megváltozott a véleményem, már nem gondolom, hogy bármi érvényeset tudnának mondani a világról, de azt gondolom, sok mindent megenged neked, személynek. Mondok egy példát: egy versben lehetsz gyenge és elesett, ezt például nem engedheted meg magadnak egy végtelenül önző és aljas világban. De a versben igen.
Érdekes, hogy a versírás megmaradt az életemben, igaz, voltak szünetek. Jelenleg terápiás célokra használom: kiírok magamból dolgokat. Ha másoknak tetszik, az a plusz. De nincs olyan, hogy nem írok verset. Nem vagyok nyelvi virtuóz, nem érdekelnek a posztmodern textus problémák, alanyi költő vagyok, minden versem rólam szól. Kivéve, ha a hatóságok kérdezik. Akkor nem.
Sopron
„Nekem Sopron hatalmas elmeosztály / és minden utca zsúfolt kórterem / ha elkap bármi buggyant bamba kórság / magam belé csak kényszerképzelem” – írtam ezt, azt hiszem 21 éves koromban. Sopronban születtem, ott jártam gimibe, ott vesztettem el a szüzességemet és ott voltam elviselhetetlen kamasz. Kamaszként és az egyetem alatt utáltam mindent Sopronból, mert hamisnak tartottam, képmutatónak, egy polisznak, aminek megvannak a saját szabályai és az önjelölt hősei. Most felnőttként hazamenni egészen más: a kisfiammal megyek haza a családomhoz és a barátaimhoz. A nagy lázadások, a kibékíthetetlen ellentétek elmúltak: ezekkel az emberekkel együtt nőttem fel, a sorsunk visszavonhatatlanul párhuzamos és ezt mindannyian tudjuk.
Minden rendben
Ez a versem lett, azt hiszem, a legismertebb. Kálmán Gábor barátom meg is zenésítette, egy soproni banda, az Eufória Express pedig feldolgozta Gábor számát, a vers pedig megjelent a Szép Versekben. Sokan szeretik, ami mindig meglep. A magam részéről nem tudok objektív lenni a saját verseimmel, annyira személyesek. El sem tudom képzelni, hogy másnak pontosan mit is jelenthet.
18-55-ös objektív
Ezzel az objektívvel fotóztam végig az egyiptomi forradalmat. Alap objektív, tehát muszáj közelebb menned vele a történésekhez, nem tudsz nagyon zoomolni. Lehet, hogy emiatt lettem ennyiszer előállítva.
Kairó
Kairó, azt hiszem, életem egyetlen igaz szerelme. Nem tudom, hogyan történt, de ennek az idegen városnak a sorsa valahogyan összefonódott az enyémmel. Ott élek, és lassan több dolog köt Kairóhoz, mint Budapesthez.
Ördögűzés
2011-ben, amikor elhagyott a barátnőm és mindent elkövetett, hogy bele is őrüljek abba, hogy mennyire nem számítok semmit sem emberként, sem a gyereke apjaként, nagyon tudni akartam, hogy van-e Isten. Ezért kinyomoztam, hol végzik a kopt keresztények az ördögűzéseket Kairóban, és többön részt is vettem, fotóztam. Egyszer az egyik megszállott megragadott és kiabálni kezdett velem, de nem magyarul. Én az ördögtől elvárom, hogy az anyanyelvemen beszéljen hozzám, de az egész inkább egy pszichológiai szeánsz volt. Sem az ördög, sem az Isten nem volt jelen. A magam részéről ott akkor azt vontam le, hogy nincs Isten, és minden véletlen. Persze továbbra is remélem, hogy megdől az elméletem.
Tahrir tér
A Tahrír tér a forradalom szimbóluma Kairóban. Ott kezdődött az egész. Rengeteg időt töltöttem el a Tahríron, voltam a szükségkórházakban, a könnygázzal teli sikátorokban az attakok során.
Szabadság vezeti a népet
Ez a Delacroix festmény azért lett fontos a számomra, mert amikor a Mohamed Mahmúd utcai harcokat fotóztam, véletlenül készült egy olyan képem, ami kompozíciójában kísértetiesen hasonlít a festményhez. Ezt sokan észrevették. Ez a képem egyébként híres lett az egyiptomi liberálisok körében: Sherif Bakr-nak, az Al-Arabi kiadó igazgatójának és Mohamed Hashimnak, Pen díjas ellenzéki értelmiségnek is lóg belőle egy példány az irodájuk falán. Hogy miért mondom, hogy véletlenül készült a kép? Mert egy rendőrattak közepén nem gondolkodsz kompozíciókban.
Raffah
A rafahi határátkelő vezet Egyiptomból a Gázai Övezetbe. Úgy képzeld el, hogy egy megsüllyedt házakból álló apró kis település az egész – a házak azért süllyedtek meg, mert több száz kereskedelmi alagút fut alattuk, melyek ellátják Gázát mindennel, ami nem mehet be a blokád miatt. Amikor ezeket a sorokat pötyögöm be neked, éppen a Gázai Övezetben ülök, és azon imádkozom, hogy ne menjen el az áram, amíg válaszolok a kérdéseidre.
Budapest-Kairó, egy haditudósító naplója
Számomra még mindig felfoghatatlan, hogy elkészült ez a könyv és kijött a nyomdából. Hogy teljesen őszinte legyek, nem éreztem ellenállhatatlan késztetést, hogy megírjam, hiszen mégiscsak egy khauéga, külföldi vagyok, mi jogosítana fel tehát arra, hogy az egyiptomi forradalomról írjak? Ott voltak az egyiptomi barátaim, Sherif Bakr, Mohamed Szájed, Májkel Ájjád – ők mind erősködtek, hogy mégiscsak meg kellene írnom, hiszen végig ott voltam, és egy csomó mindenen keresztül mentem. Sárközy Bencének tetszett az ötlet, látott benne fantáziát és megelőlegezte a bizalmát, így elkezdtem írni. Most, hogy elkészült, nagyon örülök neki. Azért döntöttem úgy, hogy naplószerűen írom meg, mert nem szerettem volna úgy tenni, mintha mindent értenék. Ezek végül is az én lábjegyzeteim az egyiptomi forradalomhoz, a könyv pedig arról szól, hogy én hogyan éltem át.
