„– Ne hazudjunk: nem ismerhetjük ki a kannibált. – Henri Durand tanácstalanul mentegetőzve a farkára mutatott: – Én szeretném, ha nem volna képes arra ez a kannibál, amiről beszélsz.” Szávai Géza regényéből olvashattok egy részt, amelyidéna Pont kiadónál jelentmeg.
11. fejezet: Sophie Miracle éve
– Svájc semleges területén is észlelhető minden jellegzetes háborús pszichózis – mentegetőzött ragyogó szemekkel Emma Waldvogel. Aki olyan volt Henri Durand szemében, mint a fényesítetlen arany. És megérdemli ez a szürke verébszerű lány, hogy ifjabb Frédéric csakis őt, mindig őt fényesítse, dörzsölje, tenyérrel, könyökkel, ahogy éri, hogy fényesre simogatva: aranynál is jobban csillogjon Emma Waldvogel. Aki Emma Moreau lett, ifjabb Frédéric Moreau felesége.
„Háborúban gyors döntéseket hoznak az emberek”.
Henri Durand nem értett egyet Emma Moreau mosolygósan előadott – ifjabb Frédéric-re is kiterjesztett – „mentségével”, mert az újdonsült férj mindent alaposan megtervezett egész életében. Gyerekkora óta. Amit mond, az súlyosan komoly, akár az arany. Már régen döntött. Döntéseinek távoli következményeit is átgondolta. Megvan mindenre a kaució. A háborúval is számolt, ennek a fiúnak a szava és a döntése súlyosan komoly, mint az arany. A háborúban meg is lehet halni. Komoly hadseregben a tisztek csak akkor nősülhettek, ha letétbe helyezték a kauciót: komoly összeget a feleség és az özvegy javára. Hogy haláluk esetén tisztességesen élhessenek az özvegyek, felnőjenek az árvák.
Eugénie Dubois harmincnégy éves koráig várt. Ekkorra gyűjtötték össze Aurélien Durand-nal a tervezett kauciót. Megszülethetett Louis Durand. És akár meghalhatott a háborúban – immár tisztességgel – Aurélien Durand. De élt még hat évet.
Henri Durand nagyon sajnálta Eugénie Durand nagymamát, aki csak harmincnégy éves korában mehetett férjhez. Aurélien Durand kapitány nem háborúban esett el, hanem a párizsi csetepatéban, és férje halála után Eugénie Durand máris elkezdte gyűjteni a kauciót a hatéves Louis Durand számára, aki nagyon fiatalon megnősülhetett volna. Harmincnégy évesen nősült, és felesége, Amélie Durand máris megszülte Henri Durand-t, akit egy éves korában a nagymamára hagytak, és a házaspár nekivágott Amerikának. Louis Durand az amerikai polgárháborúban akart „tiszti karriert csinálni az igazság oldalán”. Az északiak győztek, Louis Durand hősi halált halt a győztesek oldalán.
Eugénie Durand elkezdte gyűjteni a kauciót két éves kis unokája, Henri Durand számára. Amélie Durand már nem tudott visszatérni Párizsba. Gyereket, fiút szült új férjének, aztán hamarosan egy kislányt, és a szülés után pár nappal meghalt. Henri Durand, akárcsak a komoly hadseregek, és akárcsak Eugénie Durand: szerette, ha kauciót látott a kockáztató apák – inkább gyerekeik – mögött.
Kérdezni akarta, de a válasz jött ki a száján:
– Természetesen Emma Waldvogel kisasszony terhes.
– Háború idején is szoktak születni gyerekek – felelte ifjabb Frédéric. – És nem hiszem, hogy már látszik. És kislányt szeretnénk.
Ifjabb Frédéric azt is elárulta, hogy Charpier tábornok furcsállja: a szövetségi állam számára is fontos tevékenységet folytató Frédéric Moreau – akire a jövőben nemzetközileg is kiemelkedő feladatok várnak – ifjabb Frédéric Moreau-ként írja, használja a nevét. Indokoltabb lenne, ha az édesapja használná „idősb” társítással azt a nevet, amelyet szabadon, minden fölösleges, pláne ilyen „ifjabb” sallang nélkül kell átengednie a fiának.
– A tábornok beszélni akar apámmal. Jobb lenne, ha inkább te szólnál neki?
…Henri Durand azt javasolta gyerekkori barátjának és üzlettársának, hogy optikai rendszereik mellett fejlesszenek ki a rendszer egyik legfontosabb elemét előállító kis, de könnyen bővíthető, vagy könnyen csökkenthető ipari egységeket. „Senkinek ne legyünk kiszolgáltatva”. Henri Durand az üvegre gondolt, mint sokfelé fejleszthető, megmunkálható alapanyagra.
„Igen, a semlegesség néha kiszolgáltatottság is” – hümmögte Frédéric Moreau. Nagyon is egyetértett azzal, hogy ifjabb Frédéric ezeket a nem igazán költségigényes alapegységeket elindíthatja, és hálózatba szervezheti. És hálás volt Henri Durand-nak az ötletért: ajánlja fel fiának a Frédéric Moreau név kikötés nélküli, teljes körű használatát, míg ő ettől kezdve méltóságteljes „idősb Frédéric Moreau”-vá válik.
*
Az ötvenhat esztendős Henri Durand erősnek és fiatalnak érezte magát. Ulrike Moreau nagyon ritkán kereste fel, de akkor teketória nélkül, katonásan fejezte ki, hogy mit akar, már nem sírt, nem szőtt terveket, és sajnálta, hogy elmúlt az ifjúság. „Én különösen az érett nőkhöz vonzódom”, mondta derűsen Henri Durand, és tényleg szerette nézni, amint Ulrike petyhüdt karja, combja belsejében acélos erő gerjed, és rángatja-dobálja a testét, melyen laza formákban hullámzanak a hajdani izmok, idomok.
„Akkor újabban az egyetemista lányok is érett nők”.
„Van, aki az…”, tűnődött Henri Durand.
Ulrike Moreau kirobbant:
– Te engem nem szeretsz. Te senkit nem szeretsz. Ez rendben van. Csak egyet mondj meg nekem.
– Mindent.
– Csak egyet. Egyetlen egyet… Tetszik neked Madeleine? Nem tudom, de attól félek, hogy Madeleine-nek viszont tetszel. És az egyetemista lányok beszélnek rólad, Henri Durand! De Madeleine az én lányom! Hogy egyebet is mondjak: a barátod lánya. Neked barátod sincs?
– Idősebb Frédéric viszonylag a barátom. Ifjabb Frédéric kifejezetten a barátom.
– De a fiamról sem beszélsz soha. Soha egyetlen szót!
– Megígértem neki. Ő a barátom. Persze, téged szeretlek…
Ulrike Moreau felszisszent, „Nem bírom ezt. Sikoltozni fogok”. Henri Durand elgondolkozott, és azt mondta, hogy nem hiszi.
– Madeleine az én lányom. – Ulrike elcsendesedett. – Mondd meg őszintén: képes volnál megtenni?
– Ő egy felnőtt ember, egy szép felnőtt lány, akit nem lehet megsérteni. Nem szabad megbántani. Bár…
– Bár?
– Bár nem tudom. Azt tudom, hogy örülnék, ha nem tetszenék neki. Remélem, így is van. A kannibál helyett pedig értelmetlen bármit is mondanom.
Henri Durand szerint szörnyű dolog, amikor egy kannibál ember megeszik egy másik embert. Pedig valamikor minden ember kannibál volt. „Nem csak egymást, a saját nagyanyjukat is megették”. És a filozófusok szerint – ezt olvasta valahol Henri Durand –, akkor következett be az emberré válás, amikor hiába akarta, már nem volt képes megenni a másik embert a kannibál. „Rosszul lett volna, belehalt volna, ha meg kellett volna ennie egy másik embert.”
– Ne hazudjunk: nem ismerhetjük ki a kannibált. – Henri Durand tanácstalanul mentegetőzve a farkára mutatott: – Én szeretném, ha nem volna képes arra ez a kannibál, amiről beszélsz. Még ha szégyenkeznem is kellene. Még ha meg is kellene bántanom egy kedves lényt, akkor is szeretném, ha nem volna képes rá…
Még motyogott valamit Henri Durand a kannibál világról, amely itt hullámzik Ulrike Moreau körül is, Genf és Svájc körül, és van, amitől valóban kell félni, és mi ez ahhoz képest…
És a felingerülten méltatlankodó Henri Durand közben teljesen begerjedt, de amint ezt észlelte, derűsen maga felé fordította a csodálkozó Ulrike Moreau-t, aki testük néhány ritmikus csapása után felszabadulva talált rá a hangjára, és be nem állt a szája:
„Te szeretsz engem. Nem tudnád egymás után kétszer-háromszor csinálni, ha nem szeretnél. Akkor pedig minek? Minek, te állat? Te kannibál farok?! Minek versenyezzen egy nő a saját lányával? És taknyosok miért futnak meglett, idős férfiak után? És te nem akarsz igazságot a földön, te szívtelen állat…”
*
– Ebben a háborús világban nem azt furcsállom, ami állati – felelte Frédéric Moreau, és teljes jogú Frédéric Moreau-ként nézett idősb Frédéric Moreau barátjára, aki már kannibalizmust emlegetett, és rosszkedvében annak a félelmének is hangot adott, hogy tönkre megy minden, elpusztítják Odesszát és…
– Hanem az a furcsa, és ennek a természetét még nem ismerjük – Frédéric Moreau papírokat, térképeket, grafikonokat és táviratokat tologatott az asztalán –, az a furcsa, ahogyan a civilizáció vonul, túrja fel a világot, mint a vakondok.
Róma felütötte a fejét, mint Párizs, veszettül birodalmaskodik a németeknél, púpot növeszt Washingtonban, hogy megemelje a törvényhozó testületek öntudatát… És Odesszától nem messze volt két kis valach fejedelemség, Moldova és Havasalföld. És egyszer csak rájöttek mindkét fejedelemségben, hogy ők Róma utódai. És egyesülniük kellene római név alatt. És egyesültek, és létrehozták Romániát.
– Csodálatos ország – emlékezett Sophie M. utalásaira Henri Durand. – A balkán Párizsa: Bukarest.
– Most már inkább Róma. Hadüzenet nélkül betörtek az osztrák-magyar impérium alá tartozó Erdélybe. A magyarok menekülnek.
Frédéric Moreau megígérte barátjának és üzlettársának, Kereskényi Józsefnek, hogy szükség esetén szerettei segítségére lesz. „Aminthogy fordítva is”. Kereskényi az olasz fronton szolgál. Kendy Margit és a kislánya, Joséphine a román betörés elől Budapestre menekült. De most éppen Genfben vannak. A már tizenötödik életévében járó kislányt iskolába kell íratni. Otthon összevont vizsgákat tett. Segíteni kell a lányt.
– Ennek a háborúnak a végére a kislányok ügyét is rendezni kell! – Frédéric Moreau indulatosan támadott volna.
Biztosra vette, hogy kislánya születik.
– Milyen férfiak, milyen apák taposták ezt a Földet, szabadságot, testvériséget, egyenlőséget hirdetve – kérdezte Frédéric Moreau –, ha elnézték, hogy felnövő kislányaik nem lehetnek a férfiakkal egyenlőek?
Még több részlet:
