Ő fonta bele először a hajába másvalaki haját, hogy vastagabbnak látsszon.
(Bakos András írása)
A szolárium latin szó, erre most gondoltam először. Láttam egy szoláriumbarna nőt a villamoson, úgy öltözött, mint egy latin, mégis ismerős volt,aztánfel is ismertem. Falumbeli lány, nagyon emlékezetes, mert ugyan nem ő festetett elsőnek az iskolában, viszont ő fonta bele először a hajába másvalaki levágott haját, hogy vastagabbnak látsszon. Púdert használt, szemceruzát, tűsarkú cipőben járt tizenkét évesen, akkor ez még nagyon feltűnő volt. Ahogy a vásárhelyi bélyeges téglával kirakott járdán vonult, az egyik sarok belezöttyent a résbe, a csaj megtántorodott, de nem úgy kavart bele a levegőbe a kezével, mintha megkapaszkodna benne,inkább csakintett valakinek. Nem röhögtünk, annyira nyilvánvaló volt, hogyez nem nekünk szól, másvalaki kedvéért ilyen. Nem evett meg akármit, nem ivott csapról, és azt mondta, megválogatja, kivel barátkozik. Akivel összeveszett, azzal nagyon, örökre. Sajnálni is lehetett ezekért a dolgaiért.
Felnőtten egyszer láttam, ugyanilyen szánni való helyzetben. A szegedi nagykörút egyik kereszteződésénél, lapos sportkocsiban ült, az anyósülésen, ahol úgy islehet szólítani a nőket, anyukám. Épp a zöld jelzés végére értek a lámpához, egy pillanatra lelassított, mintha meg akarna állni, aztán mégis dörrent a motor, belehúzott. Éppen erre várt egy rendőrautó: elővágódott valahonnan, kettőt sikkantott a sportkocsi után, az pedig lelassított, megállt.A rendőrbeérte, igazoltatta, kiszállította a sofőrt. Fehér arcú, valószerűtlenül vékony, kék bőrdzsekis fiú. Halkan beszélt, a lány viszont, mint egy gramofon, sipogva, rekedten, kimérten.
Most is szívszorító látvány volt a villamoson a barnára süttetett arcával télvíz idején. Hangosan beszélgetett egy másik nővel.Eleinte nem is figyeltem arra, mit mond, az öregedés jeleit lestemaz arcán, rezdülésein. Egyszer csak azt mondta: „Ebben speciel a nagyapámra ütök. Világéletemben a töltött káposztát imádtam a legjobban. Nem rizzsel, hanem parasztosan, árpagyönggyel”.
Ez, ez a világélet az, amiről mindig is kevesebbet tudunk a kelleténél.
(Illusztráció: Kocsis Imre Lakodalom című festménye, a makói Hagymaház emeletén látható.)
