Innen folytatjuk – mondta Éva Istennek, és azzal lehúzta a vécét. Vasárnap volt, örök vasárnap, a lelkiismeret-furdalás és a székrekedés heti ünnepe – rég járt már misén, maga se tudja, mikor. Csak azt tartja számon, hogy melyik a következő, amire nem megy el. – Torma Mária írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.
– Rendben, értem. Innen folytatjuk – mondta Éva Istennek, és azzal lehúzta a vécét. Vasárnap volt, örök vasárnap, a lelkiismeret-furdalás és a székrekedés heti ünnepe – rég járt már misén, maga se tudja, mikor. Csak azt tartja számon, hogy melyik a következő, amire nem megy el.
Nemcsak kötelességből, hanem a szokás kedvéért sem.
Idegesítik a papok. A szobrok nyitott szívű, koronás pátosza – kicsiszívem, ideszeress – arra a régi Évára emlékezteti, aki úgy gyűjtötte a szentképeket, meg a jócselekedeteket, mint más a bélyeget teszi albumba. Aztán ott a karének a fontoskodás alázatos szolgálatában. Piros szegélyű klepetust véve suhog végig a padok között, hogy félkörbe álljon, s várja a megfelelő papi végszavakat, – kis ráhagyással az olvasmányt hol énekli, a szentleckét hol raccsolja. A válaszolós zsoltárban végtelenül szerényen csak egyet allelujázik, de abban annyi lesz a luhuhuhu és a kollektív átélés, hogy egy kesztyűária nem hogy kétszer lemegy a szomszédos színpadon – tapssal, de Vica néni sálat-sapkát is meghorgol azalatt mellé, hogy a ráadáson már azt is le lehessen húzni.
Mégis van ebben valami katonás siker, tökélyre vitt üdvdüh, amely még arra is elég, hogy kifűtse az egész barokk kompániát politikusfeleségestől, gyógyszergyár-igazgatóstul. Ha legalább egy tisztességes, őszinte bundamutogatás volna erre, mint náluk szokás. Pedig itt lenne mit igazán: az istenhegyi villákból inkább járnak ide, nem a nagytemplomba. Sok jó ember kis helyen jobban látja, hogy a szomszédéról is akkora keresztényi fülbevaló vagy szeretet szikrázik-e, hogy egyenként is pár alföldi tanya áramellátását fedezné.
Se hideg nincs, se dohszag, alig emlékeztet az otthonira. Hát akkor már inkább a vécé – választotta Éva, és a Margiton most se fordult be balra. Ellenben akárhány templom előtt eljött – van választék – mindnél megnézte a miserendet, mert azért csak vasárnap van, őt meg jó pápistának nevelték, nem kell a szomszédba menni, ha lelkiismeret-furdalásra vágyik. Az most úgysem árt – és szégyenlősen megint összébbhúzta a kabátgallért.
(Ádám Pepitában alszik, és nem is kíván tőle már többet igazán, csak hát – és igyekszik nem listázni, mit.)
Azért ha utánagondol, otthon se jó. A pápai zászlót belógatták a szentély közepébe, s hogy szimmetriára találjon, a másik oldalról a nemzetit is. Nem látni az oltárt a kórusból. Új pap, új kántor és a nyomukban újrarendeződő ‘sacra capilli ondolentia’ egyetértésben bólogat, ha a zsinatra hivatkozva elhagynak népi-egyházi éneket, kétszáz éves kálváriát és úgy általában minden archaikus barbár-ájtatos, falusi szokást. Mert Friedhöffer atya méretes sváb parasztgyerek volt, nem odavalósi. Kétszeresére hízott Rómában, mire hazahívta a kerületi püspök, egyszer s mind nagybácsi, hogy vegye át a plébániát. Kilenc philia nagy szó! Szolgálati Suzuki, Jézus Szíve Társaság, óvoda, iskola, mi kell még.
Az előző atya egy cukros, tejszín hajú kisöreg – fiatalon se volt fiatalabb: csak akkor még Dzsungel könyvét olvastatott hittanórán Biblia helyett. Kert, kert. Törvény, törvények. Éva szerette, két b-vel pabbácsizta. Egyszer elkésett az áldozáskor, s mire leért a karzatról, az atya felette az egész ostyát – Éva nem kívánná senkinek azt a szégyent, ahogy nagy kelletlenül új csomagot kellett bontani, csak miatta. Hogy méltóztattál idefáradni, gratulálok – rázott sziszegve a szembemiséző előtt az atya egy fémdobozt, aminek olyan hangja volt, mintha inkább valami csörgőkígyó lett volna elrejtezve benne, nem épp a Krisztus teste. A száját összébb is szorította zavarában, s így olyan formán járult a szentáldozáshoz, mint valami mesei makacs persely. Vissza is köpte volna, de annyira még tellett a büszkeségből, hogy csak a hálaimánál sírja el magát. A hagyományok néha fájnak. Így járt. Későn indult az orgona mellől, ahol a családnak szinte bérelt helye volt – elég bérnek számított a tudat, hogy már az ükapja is arra a vaskorlátra tette a kalapját, amelynek dőlve legalább három-négy generáció leszármazott veséje fázott fel azóta.
Tóth atya aztán a rákövetkező vasárnapon behívta Évát a sekrestyébe még a mise előtt, s a délelőtti perselypénzt, ahogy volt, beleszórta egy nejlonzacskóba, vegyen rajta két karton Szamba csokit meg egy karton Sport szeletet, de ne az újféléből, mert azt senki sem szereti, ő se. Cukros, minden pocsékát nem ehet. Éva ennyi csokoládét még nem tartott a kezében, s nagyon kellett sietni, hogy még a szentmise előtt ki tudják osztani a gyerekpadok között. Ambrus bácsi elől is iparkodni kellett, szigorú ember volt, s a Jézus Szívések vezetője – ő intézte a plébánia pénzügyeit, ami főként két igen fontos feladatkört jelentett: egyrészt vasárnap esténként órákig számolhatta a hét alatt gyűlt tízforintosokat, másfelől mint képesített karosszérialakatos az atya egyre sűrűbben behorpasztott Suzukiját tarthatta karban merő istenáldásból. Szentségelt eleget, mert bizony az érelmeszesedés egyre súlyosbodott, s Éva hallott olyan történeteket is az atyáról, hogy állítólag autóval hajtott rá a bicikliútra a Balatonnál – a vasbeton útjelző oszlopokon káromkodva fennakadt a szolgálati szekér még Siófokon, nem hogy Keszthelyig eljutott volna, át a vízen, hogyan is.
Egy nyári szombaton vitte kórházba a szélütés. Egy hét, és jött az utolsó előléptetés. Esett, mikor temették.
Este nyolc van, örök vasárnap. Ha most elindulna, akkor se érne már oda a fél kilences misére. Néha azt gondolja, csak itt, ebben az égszínkékre festett 1×1-es helyiségben lehet igazán őszintén kibeszélni, mi történt Istenhegyen. Csak kuporog itt pucéran, mint az a csali etruszk kőszobor az emlegetett dubrovniki kútnak a szélén, csak már zsibbad a lába.
Női láb meg pax in domus… – harangoztak – rendben, értem. Innen folytatjuk – mondta Éva Istennek, és azzal lehúzta a vécét.
