Dr. Metrecz Eleonóra a burmai reptéren elvesztette a piperetáskáját, de ez nem rendítette meg. (Borszéki Boglárka írása, fotó: Németh Flóra, zene: Vivaldi)
„Vannak napok,
amikor a hétköznapi dolgok mind-mind más arcukat mutatják.
Azután lassan minden visszarendeződik.”
I. részValahol
Dr. Metrecz Eleonóra világszerte elismert kutató legjobban azon csodálkozott, hogy még
akkor sem sírta el magát, amikor megtudta, hogy halálos beteg. És egyáltalán? Milyen alapon gondolja egy orvos, hogy kimondhatja, hogy Ő, személy szerint, MEG FOG HALNI? Menjen a picsába! Rohadt dög! Csak az Isten….na, Ő tudhatja…csakis Ő! De mi van, ha maga Isten is így gondolja? És tényleg meg fog halni. Mi van akkor, ha az orvos éppen most, pont az ő esetében beletrafált, és az amit mond, Isten akartával egyezik? De hát Isten nem akarhatja, hogy Ő meghaljon! Tudja, hogy még sok itt a dolga…egész életében segíteni akart az embereken…nem lehet, hogy éppen Ő….És ha mégis? És ha mégis ezt akarja? Hiszen annyi szörnyűség történik a világon és Isten mégsem tesz semmit…………………….
…………………………………………………………és Dr. Metrecz Eleonóra elaludt. Álmában bömbölve lépkedett a semmi darabjain, mert a mennyországot sehogy sem tudta elképzelni. Rohant előre, legalábbis ezt hitte, mert tér sem volt, és az Istent kereste. Közben gyűlölködő mantrákat morgott magában, és megfogadtha, hogy megkeresi Istent és megöli, mert éreznie kell, neki is kell éreznie, hogy mit tesz vele. Szenvednie kell, úgy ahogy neki, nem lehet ez másképpen……………………………….. …………………………………….
De felébredt. És vissza akarta vonni az álmát.
Röfi, röfi, tambábi.
II. rész Nórácska
A londoni gyógyszerészeti világkongresszus első napja Dr. Metrecz Eleonóra professzor asszony legújabb kutatási eredményeinek bemutatásával kezdődött. Eleonóra cipőjének sarka belesüppedt a szőnyegbe, érezte, ahogy a mikrofon felé ment, a mellkasából viszont kopogást hallott, ami megzavarta. Fellépett a tükörpaplan kinézetű katedrára, és kinyitotta a fekete dossziét. Ez nem az volt, amit előkészített. Magában kezdett olvasni, meglepetésében viszont eszébe sem jutott, hogyan is kerülhetett a táskájába a papírköteg, melyeken az alábbi szöveg állt:
„Drága mama, annyi mindent szeretnék legjobban, hogy
az lenne a jó, ha valahogy mindet egyszerre tudnám
leírni, de az lehetetlen.
Legjobban sírni szeretnék, és saját biciklit,
finom, friss kenyérből vastag szendvicset, amit
te készítesz nekem, hozzá citromos teát,
amiben citromdarabok úszkálnak,
és hogy ne fázzon a lábam soha,
szép hosszú hajat, amit reggel becopfozol,
egy kulcsot, amivel bemehetek a házunkba, ha én érek
legelőször haza, meleg, tiszta szobákat, saját
játékokat, babakocsit, bölcsőt, ebéd illatát,
olyan szülőket, akik szájon csókolják egymást
a gyerekeik előtt,
mamát, aki olvas este, nagypapákat és nagymamákat,
olyan vacsorákat amire minden családtag eljön
és nem mennek haza, hanem nálunk alszanak,
szülinapi tortát a cukrászdából, mert igazi tortát
csak a cukrászok tudnak sütni,
pont annyi gyertyát, ahány éves vagyok.
Legjobban szeretnék nyaralni, nálam kisebb
testvérrel, kevés pénzt kapni fagyira a te pénztárcádból,
büszke mamát, mert ügyes vagyok,
elégedett mamát, mert jól tanulok,
dühös mamát, mert már megint rosszalkodtam,
szerető mamát, aki jóéjszakát puszit ad,
gondoskodó mamát, aki jóban van a tanító nénivel,
határozott mamát, aki másoktól megvéd és maga szid le,
mamát, aki autót vezet,
egy mamát, aki sosem teszi vissza a lyukas harisnyát
a fiókba, aki tudja, hogy mi az, amit már kinőttem,
aki megcsodál, ha szépen felöltöztem,
aki gyöngyből fűzött karkötőt hoz, pedig nincs is névnapom,
aki szereti, ha szép a kislánya, nem csak okos és illedelmes,
aki zeneiskolába kényszerít, aki elvisz, aki értem jön,
aki meghallgat, aki mesél, aki ölel ok nélkül,
aki mellé be lehet bújni az ágyba, ha rosszat álmodom,
akinek eljátszhatom, hogy félek, csak hogy odaszaladhassak hozzá,
őszinte mamát, aki nem csak úgy tesz,
mintha boldog lenne, hanem tényleg az.
Mamát.
Igazit.
Téged.
És még mindig nem szólalt meg, hanem tovább olvasott:
Drága mama, alig várom már a boldog napot!
Mama, nálam az úgy van, hogy van
sok szomorú nap, úgy egy hét.
Aztán egyszer csak reggel arra ébredek,
hogy nagyon boldog vagyok. Estére már félek
a következő szomorú héttől,
de a sok szomorú nap után megint jön egy boldog!
Drága mama, el sem hiszed, hogy
mennyire szeretnék arról írni, hogy
mi minden történik velem, de
az a baj, hogy úgy érzem semmi sem történik.
Eszünk, iszunk, játszunk, alszunk.
És újra, meg újra.
Nem értem miért.
Nem értem miért nem örülök a játéknak,
az ételnek, a játéknak.
Szeretnék örülni és arról írni neked.
De nem tudok. Valamitől.
És folytatta:
Drága mama, ma arra ébredtünk, hogy Ica néni
sárgarépákkal a kezében áll az ágyunk fölött.
Bedugta a szánkba, mint a csecsemőknek a
cumit, szépen sorban. Közben hangosan nevetett.
A kis Kati és a Józsika hozzápréseltek a nagy ágy
karfájához, én meg elfordítottam a fejemet
és őket néztem, hogy tényleg olyan volt, mint
ahogy mondják, hogy mindjárt kiesik a
száján, feszült a bőrük és elvékonyodott a
szép fogsorukon, mintha szét akarna repedni.
Elmosolyodtam.
Ica néni rám nézett, de én nem szeretem, ha valaki
rám néz így, mert akkor elmegy az ő kedve is a
nevetéstől, és azt mondja nekem, hogy jól van, én
pedig biztos vagyok benne, hogy nem is tudja mi
van jól vagy mi nincs, csak érzi, hogy ezt kell
válaszolnia arra, amit nem is tud. Ica néni
azt mondja, hogy olyan a szemem, mintha mindjárt
elkezdenék sírni, pedig az összes gyerek közül
én sírok a legkevesebbet. Titokban dicsér engem.
Tegnap hallottam amikor a Laci bácsinak azt súgta a folyosón,
hogy én egy felnőtthöz hasonlítok inkább,
nem egy gyerekhez.
Alig tudtam elaludni, mert folyton csak ez járt a fejemben.
Drága mama, én nem tudom
milyenek a felnőttek, meg azt sem, hogy a
gyerekek milyenek, én csak azt tudom, mama, hogy
én milyen vagyok és ez a legrosszabb nekem a
világon!
És mindig csak attól félek, hogy ezt majd azok is megtudják,
akiket szeretek
és akkor mi lesz velem!
Majdnem sírtam, de elaludtam.
Reggel meg jött Ica néni a sárgarépákkal.
…és folytatta:
És Nórácska félmezetelenül állt a zuhanyozóban, a csapot markolta, úgy kapaszkodott, amíg Ica néni mosta szó nélkül, aki nem szerette, ha felébresztik, mert akkor eszébe jut, hogy a férje otthon alszik a gyerekkel, ő meg sehol, jobb ha gyorsan átalussza az éjszakát, észre sem veszi. Reggel gyorsan öltözik, fogja a táskáját, jelenti magának, hogy ellenőrizte a kulcs-pénztárca-villany-t. Aztán már csak a saját lélegzetét hallja, és amikor a leghangosabb, akkor ér haza.
Határozott mozdulattal végighúzta kezét Nórácska lábán, úgy söpörte le a vizet, hogy ne legyen túl vizes a törölköző. A műanyag zuhanyrózsa nekicsattant a csempének és üresen kongó hangon jelezte, hogy itt senki sem akar lenni, de mégis itt kell lennie, és Nórácska kifeszítette a szemhéját, nyelt egyet, aztán mégegyet és gyakorolni kezdte, hogy ő nem szomorú. Biztos volt benne, hogy a mamája nem így csinálná és az összes vizet a törölköző szívná fel, miközben ő topogva türelmetlenkedik attól, hogy kipihent és biztonságban van. Ez a gondolat mindenesetre megnyugtatta és mivel egyikük sem szólt, megmaradhatott neki az érzés, amit magával vitt a kreppágyneműbe.
…és folytatta:
Drága mama, ma délután lementünk a kompkikötőbe.
Mindenki kapott fagyit, én citromot kértem.
A Duna part olajszagú volt. A kavicson
feküdtem és néztem a szürke égen a szürke felhőket.
A kavics is szürke volt. Meg a víz is.
Beleheveredtem ebbe a szürkeségbe. Ott feküdtem a közepén.
Úgy éreztem, hogy most szerelmes vagyok.
Csak úgy. Szóval már az lehettem, amikor megjelent a
Józsika.
Azóta őt szeretem.
…és folytatta:
Drága mama, reggel a Józsika mellé ültem az
asztalnál, mert kíváncsi voltam, hogy
zsíros-e a füle.
Az volt.
Még midig nem mozdult, olvasott tovább, míg a tömeg körülette egyre hangosabban suttogott.
Drága mama, az, hogy ilyen sokáig nem írtam, nem azt jelenti,
hogy nem szeretlek, vagy nem gondolok rád.
Csak vártam.
Vártam, hogy végre nagyobb legyek.
Mert a kisgyerek olyan, mint egy tárgy,
egy értékes váza az üveges szekrény mélyén.
Beteszik oda, hogy ne érje annyira a por és aztán dühösen törlik le.
Mama, a váza nem ír.
A felnőttek gondoskodnak a kisgyerekekről.
A kisgyerek meg cserébe folyton illetlen dolgokat mond,
butaságokat beszél, szemtelen és figyelmetlen,
semmit sem tud és megtanulni sem képes,
biztos, hogy soha nem is fogja rendesen tudni,
rosszkor van rossz helyen, útban van, át kell esni rajta,
lehet, szabad, sőt kell is vele kiabálni, büntetni,
megtagadni, amit szeretne, ok nélkül,
hogy előre szokjon hozzá, hogy az életben soha nem indokolják meg,
hogy ezt vagy azt miért nem lehet neki most éppen,
őt meg kell nevelni, meg kell tudnia,
hogy a világon semmi sem úgy van, ahogy azt ő képzeli.
Hát ez a hála?!- kérdezik a kisgyereket,
aki csak szipog, mert nem mer sírni,
hátha azzal is csak fájdalmat okoz annak a sok jó embernek,
aki etette, ruházta, iskolába járatta és a legjobbat akarta neki.
A kisgyerek bűnös.
A felnőttek pedig kötelességüknek érzik, hogy szembesítsék.
A kisgyerek hallgat, ha okos,
de így még többet hibázik,
mert olyan nagyon be akarja bizonyítani, hogy nem tett semmi rosszat.
Leveri, eltöri, kiborítja, belebotlik, elveszti a legnagyobb igyekezetében.
És elkeseredik.
Keserűségében kénytelen elhinni, hogy valóban bűnös.
Mama, én is elhittem.
Ezért nem írtam.
Amikor Eleonóra az utolsó sort is elolvasta, hangosan zokogni kezdett…ordított…még hangosabban…még hangosabban…ahogy csak bírt…rekedten visított. A terembe olyan hirtelen rontott be a fájdalom, hogy mindenki a helyén maradt, csak a kívül ácsorgó biztonsági őrök jöttek egy idő múlva, hogy kikísérjék Nórát.
Röfi, röfi, tambábi.
III. rész Maga az
Dr. Metrecz Eleonóra a burmai reptéren elvesztette a piperetáskáját, de ez nem rendítette meg.
Röfi, röfi, tambábi.
IV. rész Otthon
Legutóbb, amikor a nagyszüleim sírjánál jártam, felfigyeltem egy sírkőre, amin egy márványból kifaragott orángután figura ült. Alatta egy táblácskán ez állt:
Dr. Metrecz Eleonóra
Élt 97 évet
Röfi, röfi, tambábi.
