Archív

Sallangszólamok

Vagy, hogy ezekre a gesztusokra, félreérthetőségekre végre nem figyelek. Kezdhette volna így, vagy majdnem így, mint egy monológ bevezetőjét. Hogy nem kell farkast kiáltanom, mert becsukom a szememet, és eltűnik a farkas. – Tinkó Máté írja az Apokrif vendégnaplóját a Librariuson.

Tiszta beszédet követelt. Igazságbeszédet. Ami azt illeti. Alibi nélkül. És megkapta, sokan voltak, tapsoltak, és belegondolt, igaz, valaki csak a kanapén fordul egyet mindeközben, be volt ettől gyulladva, hogy ő lehetne a megoldás három, hét, és plusz négy évvel, nagyon soká visszamenőleg, ezekre a felmerülő problémákra, aztán talán lefojtottan, talán hőzöngve mondta, talán gőgösen. Foglalkozni kellene ezzel meg azzal a gonddal-bajjal, országom, szeretteim. Többnyire nem üres szólamokat kapott, de ami használható, visszhangozta. Elsajátította mások szövegét, valakinek az ellenében. Hogy akkor most az lesz a közösség, ami valaminek az anti-képe, ellen-reformja. Így is lehet teremteni értéket, gondolta. Egy elmebeteg őrült ellenében. Aki a frissen festett padra pedig még hiteles érvekkel ült le – vagy korhadt volna már alatta, ette volna szú? Vagy, hogy ezekre a gesztusokra, félreérthetőségekre végre nem figyelek. Kezdhette volna így, vagy majdnem így, mint egy monológ bevezetőjét. Hogy nem kell farkast kiáltanom, mert becsukom a szememet, és eltűnik a farkas.

Lapozgatom a régi mesekönyveimet, milyen gyerek voltam. Miket húztam át akkoriban, firkáltam össze ceruzával, filccel, óvatosabban tollal, mert tudom, a tollal úgy bántam, mintha már olyan nagyfiú volnék. És minden lónak bajuszt rajzoltam akkoriban. Nagy, kackiás bajuszt, és rohantam anyámhoz, hogy itt van, tessék, Ló Bácsi. Ilyen őszinte szeretettel fényképeztek le az óvodában, amikor megkaptam a kishajó jelet a szekrényemre. Kishajó, mindig így. Szerettem volna egy országnak fontos tagja lenni. Persze akkor még a határok tényleg felhőbe voltak írva, meg persze képzelt tengeren túlra, odamaszatoltam valami nagyobbacska foltot, kérem megtekinteni, bácsik, nénik, Ló Bácsik, Ló Nénik, országom vége, országomon túlra. Van hová kitekintgetni. Fontos vagyok ám, itt szükség van a munkámra, a felelősségemre, nem rajzolhatok ám ide akármit, azt rajzolom papírra, tengernyi bajuszt.

Anyu hazavitt volna mindig időben az óvodából, de a munkája miatt gyakran csak késve ért oda, és én akkor tapasztaltam meg némi árvaságot. Hogy nem jön, nem jön, nem jön, nyílik, nyöszörög a kapu, és még mindig csak másokanyja. Annyira féltem, aztán odaszaladtam a játszótér egyetlen, agyonhasznált kis pacijához, hogy Ló Bácsi, ugye nem tetszik kimerültnek lenni. Az egyetlen gondnok, aki még ott maradt, vigyorgó képpel mesélte érkező anyámnak, hogy így mondtam: ugye nem tetszik kimerültnek lenni. Meg hogy hosszan simogatta a lovacska hasát, beszélgetett vele. Hiszen egy Ló Bácsival beszélgetni kell, buta bácsi.

Pedig csak szemlesütés nélkül szeretném vállalni a múltat, vállalni ilyen gyerekkori odafigyeléseket. Hogy a kert végi sziklából víz fakad, aztán eléri a tengert, de az utca végén az Élővíz-csatornát, jobban mondva Büdös-Köröst biztosan (ott fogtam először halat, vallottam szerelmet). Hogy a házsor végén lakó öreg hölgyet nem viszi el a betegség idő előtt, hogy van mindenkinek ideje boldogulni, hogy lekvárt főzünk a nagy üstben az öreg hölggyel még évekig, behajlik a terasz alá a szilvafa, közben valaki vicceket mesél, meg nagypapás történeteket, amikből hőst teremtünk magunknak, vagy legalább elképzelhetjük generációs baklövéseinket. Hogy van egy szőke kislány az általános iskola alsóbb osztályából, akinek ha meghúzom a haját, visszanéz, és durcás lesz, grimaszol, a hajamat húzza, puszit nyom az arcomra, ha azt mondom, au, ez viszont már fáj nekem. Aztán pedig ad a szendvicséből, mert látja, hogy éhes vagyok, mert nem hoztam eleget otthonról, és ő meg igen, átnyújtja büszkesége nélkül. Vagy épp azt látom, ahogy a kavicsokat rugdossa, mondd meg, mi ütött beléd, ezzel kacsázni is lehet, megmutatom, hogyan. A szomszéd srác adott a szendvicséből, a szomszéd bőrszíne elütött, és ez jól volt így, nem lettünk puszipajtások, de szóba elegyedtünk, ha arról volt szó. Egészen pontosan így van jól, nyitott határainkkal. Mert nem ott végződünk, ahol a testünk véget ér. Túl kell lépni ezen. Nem kerülgetve a forró kását, ami a különbségben rejlik. Hogy van különbség köztem és közted, de nem szükségszerűen szakadéknyi. Szép vagyok. Csúnya vagyok. Átlagos vagyok. Friss vagyok. Koszos vagyok. De meg szeretnék fürdeni: hozzád hasonlóan. Majszolni a születésnapi süteményből. Kanyarintani egy nagy szelet kenyeret, zsírt csöpögtetni rá. Állni a buszmegállóban, és várni a buszt. Felszállni a buszra. Nem lesütni a szememet, kénytelenül, ha közelebb lépek az ülésedhez. Ha meg akarom osztani veled a tegnapom, hogy én is pecáztam a faterommal, én is éreztem egy lány arcának melegségét. Hogy nekem is egészen sok mesélnivalóm volna.

Mindent magaddal kell kezdeni, szólított meg egy közhely az utcán, egy régi ismerősöm, aki a kórházból hazasegített jutnom a baleset, a tragédia után, magyarázta ezt. Nem szabad föladni, akárhányszor is gondoltál a legrosszabbra. Mert itt van ez a gyönyörű város, kapcsolatot tartanak és keresnek veled a szülők, ez nagy dolog, és arra a kirándulásra feltétlen menjek el, ne csak ígérgessem, és hogy ott majd, mint egy szanatóriumban, felépíthetem magam: használjam az ő segítő kezét. Persze, hát ha azzal kell kezdeni, tettem hozzá gúnyosan, és nem hívtam föl aztán hónapokig. De egyszer eszembe jutott: láttam a tv-ben egy szorongásokkal foglalkozó dokumentumfilmet, és ott ugyanezt mondták, pepitában. Felhívtam, és bocsánatot kértem tőle. Pedig, ha kell, ez is közhelyes reakció volt részemről. De talán kellett ahhoz, hogy feltápászkodjam. Ez a nő később karon fogva vezetett, ami, hogy nem hittem, létezik, és mert később az ő karrierje siklott ki, vesztette hitelét a szememben újra. Kegyetlen voltam hozzá, mert mindig csak a saját világom felől forszíroztam az övéit. Mert bizonyosan több volt neki, és az egyik átitatta, megfojtotta tartalékait. Amikor már nem volt szükségem rá, el tudtam engedni, gond nélkül, csont nélkül. Csont és bőr volt a végén. Kinőtték őt a ruhák. Számon kérem magamon ezt: a lelkiismeretét, a lefosztott lakást, amit aztán teljesen üresen hagyott, hogy meddig nem kerestem őt az új helyen, a kórházban utoljára.

Mantrám, hogy 2011 óta nem szabad másként gondolkoznom, éppen miatta, amit elért ezzel a konok, törhetetlen akarással. Ezért szeretném megint és megint elmondani, milyen országban szeretnék terveket szőni, tele vágyakkal, bizonyítási kényszerrel, és egy csipetnyi hallgatással. Mármint a csönd tisztelete, fegyelme, és nem a múlttal való szembesülés nevében. Amire ő kért, általában hogy elszaladt velem a ló, és kamaszosan fitogtatni hevültem tudást, bizalmat, sérthetetlenséget: mindezért. Tiszta beszédet kért tőlem. Sallangmentes beszédet. Igazságbeszédet. Kérte tőlem. Aztán már csak könyörögte, fél szemét levéve rólam.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

I accept the Privacy Policy * for Click to select the duration you give consent until.

Népszerűek

To Top